Hollós Máté

ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

SCHUMANN: ÁLMODOZÁS

    Robert Schumann Gyermekjelenetek című ciklusának záródarabja, A költő szól, már feküdt éremművészeti vizsgálóasztalunkon. De korántsem az a német romantikus mester sorozatának egyetlen olyan tétele, amelyben „a költő szól”. Talán a legismertebb, „dal szöveg nélkül” jellegének köszönhetően megannyi átiratban is élő darabja a 7-es számmal jelzett Álmodozás.
    Ha ennek az éremművészeti remeknek a titkait firtatjuk, a zenei deklamáció kérdését kell érintenünk. Abban pedig közvetlen szerepe van a zene paraméterei közül a dallamnak, a ritmusnak (ideértve a metrikai viszonyokat is), a harmóniának, áttételes pedig a hangszínnek.
    A témát bemutató periódusból az alábbiakat hallhatjuk-olvashatjuk ki. A dallam egyre nagyobb hangközökkel „az égbe tör” – mint mikor álmodozó tekintetünk a távolba réved. A második félperiódusban még messzebbre rugaszkodik. A ritmus nem egyenletes. A nem csonka ütemként (hiszen sehol nem kapjuk vissza az értékét) szereplő felütést követően hosszú hang indítja a dallamot, majd szaporázni kezdi (gyors a képzelet), s megállítja a 2. ütem súlytalan második negyedén. Ezáltal olyan metrikus elhelyezésű kétnegyedes képleteket hoz létre, amelyek mindig súlytalan helyről indulnak (a 2. ütem negyedik, majd a 3. ütem második és negyedik negyedéről). Ennek még később szerepe lesz… A második félperiódus nem alkalmazza ezt az elcsúsztatást. Ha élne vele, merevvé válnék, s meggátolná annak lehetőségét, hogy ez az eszköz frissen, sőt sokatmondóan hasson a darab későbbi folyamán. A harmonizálás egyszerű. Alaphelyzetű I. és IV. fok után orgonapontos I. kvartszext. Ám figyeljünk a 3. ütem utolsó negyedére! A nyolcadonkénti új harmónia s a basszus élénk föltörekvése kifejező. (Ezek a zenének azon pillanatai, amelyekben a szavak tehetetlenül ernyednek el. Mit fejez ki? A zenei közlésnek a szavak aprópénzére váltása nevetséges, miközben mindenki érez valamit az expresszivitásból.) Az F-dúr három pillérhangzatának (I., IV.,V. fok) köréből először a második félperiódus 2. ütemén lépünk ki. S nem csupán a párhuzamos moll iránya lágyít, hanem a mellékdomináns négyeshangzat megfordítása is (itt mindhárom fogalomnak jut szerep). Az F-dúr V. fokán záró periódus erősebbik modulációs ütemében (7. taktus) mollbeli IV. fok (azaz eddigi I. fokunk mollosítása!) és IV. fokú szűk kvintszext fodrozza álmaink tótükrét.
    S hát a hangszín milyen szerepet játszik? A két első akkord (I. és IV. fok) tág fekvésben van. Igen, az I. fokról is ezt mondjuk, jóllehet a két kéz szólamát összeolvasva ez már nem igaz. De a leírás Schumann gondolkodását tükrözi. S ha valaki már művészként érinti a billentyűket, ezt a leírásmódot figyelembe kell vennie! Hangszín-értéke van a 2. ütem negyedik negyedén a fátyolos tercpárhuzamnak, s annak is, amint a 3. ütem végén az orgonapont az altba költözik. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a hangszeres eszményt követő szöveg nélküli dalt, lejegyzésében – hangszínvilágában erős vokális fogantatást, szinte korálszerűséget lelhetünk fel. S ez nemcsak a tág fekvésű hangzatokban nyilvánul meg, hanem a cizellált belső szólamokban is (pl. a 7. ütem altja, a 8. tenorja).
    A középrész modulációi a téma második felének árnyaltabb harmonizációjú „mimikáját” folytatják. A kimunkált és szinte dallamian kifejező belső szólamok csaknem kamarazeneien ellenpontozzák a szoprán „dalát”. Mindkét négyütemes mondatocska a „ha… akkor…” retorikus deklamációját hordozza: elrugaszkodik („ha ezt mondom” érzetet keltve) az ismert témafejjel, új hangnem felé, majd lenyugtatva megérkezteti az új tonikára (mintha mondaná: „akkor ez lesz belőle”). Így érkezünk előbb F-dúrunk II. fokára, majd a IV. fok hangneméből indulva hasonló harmonizálást szekvenciázva, párhuzamos (d-) mollunk domináns orgonapontján „földet érve” az alaphangnembe.
    Háromtagú formánk a periódus visszatérésével teljesedik ki. S itt ismerjük föl, miért volt fontos, hogy a téma első félperiódusában vizsgált metrikus motívumeltolás azt követően ne ismétlődjék. A III. fokú mellékdomináns kvintszext helyén álló, határozott tonikai érkezést előkészítő váltódomináns nónakkordot(!) követően ugyanis előbb domináns orgonaponton ismétlődik e képlet, majd ez utóbbival azonos dallammal, ám máshogyan harmonizálva, rögtön mégegyszer elénk tolul. S miként harmonizálva? Amint az első félperiódus végén tette: nyolcadonként más akkord, markánsan feltörekvő basszus – csak itt mindez szubdomináns felhőben. Ez a két negyednyi motívum kérdőjelezi meg, lesz-e álmodozásunkból valami.
    A 20. században ilyen kérdésekkel zeneművek százai értek véget.
    A 19. század még lenyugtat az alaphangnemben. De hallottuk a kérdést. S már nem felejthetjük…