Hollós MátéÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBENMORLEY: LEÁNY ÉS LEGÉNY (It was a Lover and his Lass)Thomas Morley (1557–1602) nagy angol zeneszerző volt egy olyan korban, amelyben a nagy zeneszerző még nem feltétlenül nagy apparátusú és nagy lélegzetű, mély mondanivalójú zenék alkotója volt, hanem esetleg csupán madrigálok meg olyan dalocskák mestere, amilyet mindjárt megcsodálunk. Remélem, az Olvasóban hangzásélmények ébrednek a cím olvastán, de ha mégsem hallotta volna még ezt a dalt, hát igazán nem lesz nehéz a kottafejekből követnie a muzsikát. Figyeljük meg mindenekelőtt a dallam szerkezetét! Olvassuk a kottát az 5. ütem felütésétől az első zenei mondat végéig (11. ütem). Ugye, milyen rugalmas a hangzás? Ezt a rugalmasságot két eszköz adja meg: egy formai és egy motivikus. A formai: a belső bővítés. Próbáljuk elénekelni a dallamot az 5. ütemtől (vagyis a dallam kezdetétől) a 11. ütemig úgy, hogy a 9-iket kihagyjuk! Nyomban kéttaktusúvá válik a lüktetés. Még így is van némi páratlansági beütése, hiszen 3-szor két ütem alkotja a sort, de már „fegyelmezettebb”, mint amit Morley írt. Ő ugyanis – a bővítő 9-ik ütemben – a tonikán szekvenciázza azt, amit a 7-ik ütem a szubdominánson kimondott. A rugalmasságot szolgáló motivikai eszköz pedig a tizenhatodos daktilus. Ez lihegő örömöt hoz, s hát még a bővítéshez való felhasználása által! A második formaegység (zenei mondat) a 12-ik ütem előtti felütéssel indul. Az első mondat kezdetének (5–6. ütem) variánsa ez, amely harmóniai kalandozást vezet be. A 14. ütemben ugyanis megszólal a váltódomináns, majd annak motívumát tonikára illetve szubdominánsra érkezve szekvenciázza. S most figyeljünk a zenei retorikára! Szolmizáljuk a dallamot a 14. ütemtől: (r)/ l – fi-r / s – m-s / d’ – l-f / l-s-f-m/ s – m … Kiütközik a két s – m (15. és 18. ütem) rímelése, szinte fölébe kerekedve annak a kapcsolatnak, amely a 15. és a 16. ütem között keletkezik azáltal, hogy a s – m dallam V. fokú szext – I. fok harmonizálását hűen szekvenciázza a d’ – l I. fokú szext – IV. fok hangzataival. Mi lehet a szöveg, amit ennyire hangsúlyozni kíván a zeneszerző? In springtime. (Tavasszal.) Tavasszal – mondja az addigi legerősebb harmónia, a váltódomináns. Tavasszal – erősíti meg a tonika. Tavasszal – emelik ki a magasabb dallamhangok és az azokat kísérő bensőséges szubdomináns harmónia a 16. ütemben. The only pretty ringtime – magyarázza a tavasz fontosságát a tonikai akkord a 17-ikben, amely a 18-ikban ugyanarra a harmóniára érkezve mondja az eljegyzés idejét, mint amire három ütemmel korábban a tavasszal-t mondta. S ekkor szólal meg a harmadik formai egység (zenei mondat) a madarak hangutánzásával. A tizenhatodmenetekben ott lappanganak az első formai egység daktilusai, a 21. ütem pedig ugyanoda szekvenciázik harmóniailag, mint a második formai egység csúcsponti springtime-ja tette. Ha végigtekintünk a kíséreten, meglepő fantáziagazdagságot tapasztalhatunk. A dallamot indító 5. ütemben még csak tercelést hallunk, a következőben már basszusok határozzák meg a harmóniát. A 7-ikben negyedenként szólal meg hármashangzat, a 8-ikban a csúcsponti dallamhanggal egyidőben a hosszan tartott akkord. A bővítő (rugalmasító) 9-ik ütemben, melynek relatív súlyán áll az iménti csúcsponti dallamhangot szekvenciázó hang, azt nem támasztja alá egyidejű akkord, viszont a súlytalan ütemrészen a daktilus tizenhatodainak szekvenciája színesíti a kíséretet. A továbbiakban is majdnem valamennyi ütem különbözik ritmikailag egymástól a kíséretben. Figyelemre méltó, hogy a tizenhatodok szekvenciázásánál harmadjára súlytalan nyolcadon disszonanciát csempész be a zeneszerző, hogy annak feloldásával is hangsúlyozza a madárhang-szekvencia sorozatának végét. A dalt keretező négyütemes hangszeres be- és levezető a témafej felvillantásával és egy arra felelő semleges válasszal tölti be szerepét. E periódus vége nőnemű zárlat. Mert – bár a springtime-ban mind játszunk – a szerelem, ugye, „nőnemű”… |