Hollós Máté

ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

SCHUBERT: F-MOLL MOMENT MUSICAL D.780

 
        Franz Schubert a zeneirodalom nagy mesélőinek egyike. Hangszeres művei szinte beszélnek. A zenei retorika mintapéldái a legrövidebb kompozícióktól a szerző nevéhez fűződő „mennyei hosszúságú”, csaknem időtlenné tágított tételekig. Álljon itt most az egyik legrövidebb, legegyszerűbb: a D.780-as, Op. 94-es sorozat III. darabja, az f-moll moment musical. Zenei pillanatoknak fordítjuk a 6 kis kompozícióból álló Moments musicaux címét. E pillanatképek úgy viselkednek, mint a színpadon az epizodista. Bejönnek, közölnek valamit, majd némi Abganggal (elköszönő búcsúközléssel, -gesztussal) távoznak. Csakhogy az epizodista egy nagy történet részese, a főszereplő(k) jellemét, sorsát árnyalja. Schubert zenei pillanatai azonban egy képzeletbeli történet epizódjai, azé, amely Schubert egész életművéből rajzolódik ki, s voltaképp annak a főszereplőnek a képéhez adnak adalékot, akit Franz Schubertnek hívnak.
    Minek ennyi poézis? — fintoroghat a szakszerűséget hiányoló olvasó. Válaszunk: ez a poézis a schuberti zene lényegéhez tartozik. Hallgassuk csak az f-moll moment musicalt!
    Két ütem bevezető után, mely nem mondta ki a tercet, tehát nem határozta meg a hangnemet, csak az alaphangot, a „kispórolt” tercen indul a dallam. Azaz előkével, amelyről a terchangra csúszik. Az előke csuklása jellegzetessége marad a témának. Amiként imént a terc hiányát ébresztette Schubert, úgy tartja vissza a szubdominánst a periódus első felében, hogy aztán a második felét a szubdominánsba merülve indíthassa.
    Milyen karakterű ez a téma? Más Schubert-művekből ismerős a hangvétel: ez a vándorló sétatempója és az ő dünnyögése az úton, vagy épp beszámolója a gyaloglás élményeiről.
    Párhuzamos (Asz-) dúrban középrész érzetet kelt a következő 8 ütemes periódus. Hangsúlyozott Asz negyedei az előző periódus második ütemének szopránjában hallott Asz hangokra emlékeztetnek. Mi itt a beszéd jelentése? Egyrészt kifejező, hogy az ismételt Asz-ok súlytalanról súlyos ütemre kerültek (mintha kiragadnám egy elmondott mondat néhány hangsúlytalan szavát, s azok megismétléséből új következtetésre jutnék). Másrészt más hangulatot, megvilágítást kölcsönöz e hangoknak a mollból dúrrá fölegyenesedés érzete. Harmadrészt sokatmondó a csukló előke elhagyása. Az Asz-dúr egyszerre délceg az f-mollhoz képest és mégis fátyolos hangzású. Ebben a ködfátyolban mintha sokasítaná a szereplőket a 17–18. ütem finom belső polifóniája. Újabb 8 ütemes periódus lép elénk alaphangnemünk domináns orgonapontján. A második félperiódus modulál Asz-dúrba, így hangnemileg ez a periódus az előző kettő (f-moll, majd Asz-dúr) összefoglalása.
    Itt az ideje visszatérni kezdőtémánkhoz: a vándor felidézi történetét. Majd megható epilógusba fog — itt következik Schubert költészete. Megint az előke könnycseppje csillan, miközben VII. fokú terckvart hangzat ráncolja homlokunkat. Az tovább is ráncolódik a következő ütem emelt IV. fokú szeptimében. Gondjainkat szinte félresöpri az egyszerű f-moll zárlat. A ráncolás–kisimulás gesztusa ismétlésre szorul. Schubertre jellemző módon másodjára f-moll helyett F-dúrra fényesedik a hangzás. S ha már megérkeztünk, tonikai orgonaponton gyökeret is verünk ott. Hajdani moll témafejünkkel fészkeljük be magunkat a pasztorális nyugalomba. Hová? Oda, ahol a legártatlanabb, legsúlytalanabb negyedik nyolcadon I. fok helyett hirtelen emelt I. fokú terckvart figyelmeztet az élet gyötrelmeire? S amire két ütem múlva a választ (azonos metrikai helyen) VII. fokú szűk szekund adja meg. Hiába már az utolsó három taktus zavartalan F-dúrja. A bánat belénk költözött. Schubert bánata fertőz. Igaz, gyönyörködtet is…