Hollós MátéÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBENCORNELIUS: EGY HANGCarl August Peter Cornelius, az 1824-es születésű, mindössze 50 évet élt mainzi zeneszerző – akinek ismertsége nem hasonlítható a sorozatunkban taglalt nagyokéhoz – Liszt és Wagner szellemi köréhez tartozott. „A bagdadi borbély” című operája talán sikert arathatott volna, ha nem Liszt vezényli, akinek ellenségei megbuktatták a művet. Az utókor kórusait és dalait becsüli leginkább. Ez utóbbiak közül az egyik legérdekesebb az Ein Ton című. A zeneszerző – aki a vers költője is – merész vállalkozásra szánja magát: csakugyan egyetlen hangon recitáltatja az énekszólamot. Az efféle próbálkozással csúfos kudarcot lehetett volna vallani, de Cornelius ihletett volt, s a harmóniák kínálta tartalommal elérte, hogy kimondhassuk: nem recitálni, hanem énekelni kell a dalt. Hiszen a „monoton” H hang más és más megvilágításba kerül, más és más hangulatot és jelentést hordoz aszerint, milyen harmónia részévé válik, s annak melyik szólamává (alapjává, tercévé, kvintjévé, netán disszonáló hangjává). Lássuk a szöveg nyersfordítását: Szívemben és érzékemben csodásan örökké cseng egy hang. Lehelet ez, mely feléd száll és mégegyszer megremegteti ajkad? Harangocska bús csengése ez, mely téged követ az út mentén? Cseng bennem egy hang teljesen és tisztán, mintha lelkedet zárná körül, Mintha szerelmesen alászállnál, és nyugalomban énekelnéd a fájdalmamat. A csakugyan harangocska-szerűen megcsendülő H nem érzékeltet metrumot, sem harmóniát. A metrumra a harmadik ütem folyamán ismerünk rá, a harmóniát már a másodikban megsejteti, bár meglehetősen irizálva. Egy nyolcad erejéig G-dúr érzetünk támadhatna, s csak a harmadik negyed relatív súlya alatt igazodunk e-mollba. Nem sokáig: a negyedik ütem már G-dúr I. fokú kvartszextjén hiteti el, hogy mégis ez a hangnem, hogy aztán a párhuzamos mollba és vissza úszkáljon az örökké szó hullámain. S hogy csodásan, azt vajon miképp énekli meg? Cseréljük föl egy pillanatra a zongora dallamát az énekszólammal! A wunderbar (csodálatos) és a Herz (szív) szavak prozódiai csúcspontja valamint az e két akkordban hallható érzéki késleltetés azt sejteti, a zongora dalol az énekes helyett. Filmen zárt szájjal elmondott monológ lenne ez. A második sor harmóniailag azonos az elsővel, hiszen kezdeti „talajtalanságunk” után fogódzót kell kapnunk. Az eddigiekhez hasonlóan a legsúlytalanabb nyolcadról úszik be a kérdés: harangocska bús csengése ez? C-dúr világosságával kacérkodik, de emelt V. fokú szeptimmé fodrozza a harmóniát. Nem, mégis C-dúr domináns szeptimét véljük hallani a 16. ütem végén – ám dehogy! H-moll dominánsa hív – vagy mégsem? De mit keres a C-dúr V. fokú szeptimében a fisz? Ó, igen, a-moll dominánsára tartunk. De jaj, megint nem: kromatikusan gisz-molléra süllyedünk. S végre megnyugvás: gisz-moll I. fokú szextje szól, mely a 20. ütemben mintha E-dúrrá fényesednék. De ott ismét megcsendül a hang – miképp a dal elején, e-mollban. Teljesen és tisztán: ez pedig már nemcsak a faktúrát változtatja meg, hanem a hangzatokat is. C-dúr emelt V. fokú szeptiméből e-moll V. fokú szekundja lesz, majd újabb kromatikus emelkedéssel C-dúr emelt V. fokú szeptimének kvintszext megfordítása leszállított terccel – de mindez háttérbeli hozzáadott disszonancia csupán a szűk szeptim jobb kézben h-val hullámzó felbontásához. A felbontás pedig hova máshová érkeznék, mint a kezdetkor megcsendített H hangra, azaz annak oktávval magasabb fölidézésére. Kitisztulás ezután a gisz-moll I. fokú kvartszextje, amely átvezet a korábban már várt E-dúrba. A meinen Schmerz (fájdalmamat) szavak alatt megint a gisz-moll kvartszext szól, így utólag értelmet kap e harmónia. A Ruh (nyugalom) pedig mi máson öblösödhetnék, mint E-dúron. Ennek elhomályosításával érkezünk a zongora kivezető periódusához, amely a dal első két sorát visszhangozza. A két záró H hang már nem lehet oly sokféleképp értelmezhető, mint az elején hallottak. Ott nem volt még „gravitáció”, itt nem feledhetjük az e-moll vonzását. De tudhatjuk megannyi példából: a tonikai záróakkord kvint diszkantja mindig a fennmaradást, a nyitva maradást jelképezi. A mi H hangunk is visszacseng az űrbe, ahonnan vétetett. Mi meg egyebet sem tettünk, mint recitálva elmélkedtünk róla egy kicsit… |