Hollós MátéÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBENNépdalokAmit a zenei éremművészet remekléseiként eddig nagy mestereknél csodáltunk meg (az ő költői és kompozíciós leleményeikkel folytatjuk is majd kedvtelő vizsgálódásainkat), keressük most az egyszer népdalokban. Bizony, lelhetünk ilyesféle találatokat azokban is. Olvasóink közül sokan talán egyetértően bólintanak, de látni vélek ráncolt homlokot is. Az ellenvetés arról szólhat, hogy míg a műzenei remekek a mesterek keze alatt végsőként kicsiszolt formát öltenek, a népzene folyton változik. Mint egy amerikai mondás tartja: “A népdal a könyvben olyan, mint egy repülő madár képe.” Mégis érdemes lefényképezni a madarat, mert épp röptének egy–egy kimerevített képe mutatja meg aerodinamikai tökéletességét, s az ahhoz tartozó mozdulat esztétikumát. A népdal csakugyan szüntelen variálódik, vidékenként más–más elemmel gazdagodik, az egyik énekes ajkán fakóbb, a másikén kivirul. Ám kétségtelenül vannak lejegyezhető pillanatnyi állapotai, amelyekben művészi tökélyt mutat, s mi más volna ez a népdal csöppnyi terjedelmében, mint éremművészet? Három dalt választottam a végtelen sokból, éppen csak mutatóba. Egyet a mi földünkről, egyet a nagyon távoli Koreából s egyet a távolinak vélt, ám zeneileg sokban hozzánk közeli Angliából. Maros mellett két szép ződ ág...
A Csík megyei Gyergyóremetén 1910-ben gyűjtötte Kodály az Elmenék a zöld erdőbe kezdetű népdalt. Mindkét négyütemes sora azonos dallamú, motívumismétlő két ütemmel kezdődik, csak a sor végződése különbözik. (A motívumismétlés fokozottan kiemeli a sorvégek eltérését.) Az első dúrban marad, a második a párhuzamos mollba tér át. Az első szomszédos hangokon lépeget, a második kvintet aláhajlik. Mindez nem olyan zenei lelemény, amit érdemes volna éremművészeti nagyítólencsénk alá venni. De lássuk csak a dal két szakaszát! Maros mellett két szép ződ ág, hajlandó, Reá szállott két szép madár, illendő. Egyik madár Angi József, illendő, Másik madár Szabó Katalin, hajlandó. Népdalban a szövegi és zenei költészet nem választható el egymástól. Ennek a dalnak magasrendű költői találata a természeti kép tükröződése az abból fakadó megszemélyesítésben. A korábbi versszakban a hajlandó motívuma mintegy az ág kilengését utánozza, amint rászállt a madár. Az illendő szó alámerülése pedig mély meghajlás mozdulatát festi. A tükörképben azután Angi József illendő viselkedése már egy “rokokó” gesztust idéz a dallamban (kérem, ne mosolyogjanak meg, amiért a gyergyói parasztot a rokokó jelzővel illetem, de a művészet lajtorjáján csizmás lábak is kecsesen járhatnak, a líra gyöngédségében megkeményedett bőrű tenyerek is lágyan simogathatnak!). A forma a hajlandó szóval válik tökéletessé, amint nagyöblű hangközugrásával érzékelteti az elfogadás kellemét. (Hallatán úgy örülök, mintha csak magam udvaroltam volna Szabó Katalinnak...) Arirang
Koreában 400 éve élt egy despota császár, aki tízezer embert felakasztatott a fenyőfák tetejére az Arirang hegyen. Az egyik halálraítélt utolsó mérföldjén araszolgatva dalt énekelt országa szépségéről és a maga boldogtalanságáról, hogy el kell azt hagynia. A halálraítéltek ajkán fennmaradt a dal az évszázadok során, s máig a szabadság szimbóluma mindkét Koreában. A négy, egyenként 4 ütemes sorból álló pentaton dallam motivikailag igen árnyalt. A könnyebb tájékozódás végett megszámozom az ütemeket. A dallam az 1. ütem motívumából nő ki. Ezt szekvenciázza a 2. ütem. A 3. ütem – az első sor „aranymetszés-pontján”, dallami tetőpontján – egy hanggal bővül, miáltal alapvetően megváltozik ritmikai profilja: a hosszú kezdőhang utáni váltóhangos nyolcadmozgás helyett a 3/4-es ütem minden mérőütésén megszólalnak hangok – de az első negyed még mindig tartja a kezdősúlyra eső hangnak az azt követőkkel szembeni arányát (hosszabb náluk). A sor záróüteme kulcsfontosságú. Ahelyett, hogy a szó hangon megállna, megismétli az 1. ütem ritmikáját és dallamát. Ezzel megteremti annak lehetőségét, hogy a második sor ugyanazzal a szekvenciával (kvart-fölugrással) kezdődjék, amely az első sor első két üteme között volt hallható. Az ott súlyos–súlytalan viszony itt megfordul: egy nagyon súlytalan ütem után igen súlyos következik az előző motivikával. Az első két sor összeadódásából keletkező tetőponton “aranymetszés-ponton” (6. ütem) a ritmikai fejlesztés kiteljesedik: immár minden nyolcadon hallható hang. A harmadik sor – a dal egészének aranymetszés-pontja, az egész dallam csúcspontja – ritmikailag elüt a környezetétől. Három ütemen keresztül szabályos negyedekben lüktet, egyre sűrűsödően: fél + negyed hang után 3 negyedhang, majd a már ismert 1 negyed 4 nyolcad beosztással. A harmadik sor 4. üteme lezár, nem öltődik úgy a negyedik sorhoz, mint az első a másodikhoz. Így a második sorral azonos negyedik sor frissnek és határozottabbnak hat. Az ütemek motivikus elemzése érdekes összefüggéseket tárhat föl. Aligha cselekszünk helyesen, de indíttatva érezhetjük magunkat az 1.–3. ütemet mintegy első sornak venni, a 4.–6.-at másodiknak s ezesetben a 7.–8. ütem zárlatát harmadiknak. Majd ennek mintájára a 9.–11.-et, 12.–14.-et és a 15.–16.-at összetartozónak. Lám, mióta magyarázunk már négy egyszerű sort! Mintha csak gondos zeneszerzői számolgatást próbálnánk megfejteni. Lehet, hogy az akasztófa felé azt a mérföldet egy komponista tette meg? Vagy a dal rátermettek ajkán csiszolódott olyanná, hogy „röptében” íme „szemcsénként elemezhető fotó” készülhet róla? Come all, you young females
A bevezetőben utaltam arra, hogy az angol népzenét a mienktől távolinak véljük. E tévedés egyedüli oka az ismeretlenség. Ha ugyanis énekelgetnénk angol dalokat, otthon éreznénk magunkat a sok pentaton melódiában és a mi zenénkben is honos moduszokban, melyek közül a dór, a mixolyd és az eol a leggyakoribb. E helyen azonban egy különleges dallamot mutatok be. Hangsora kilenc fokú! E lineárisan megrajzolt disszonancia okát a szöveg tartalmában kereshetjük: Gyertek, ti fiatal lányok, mind, bármerre is vagytok, Tartózkodjatok a hamis esküvéstől; Hiszen egy fiatal lánytól mélyen megsebzett vagyok, Látjátok, virágzásom teljében le vagyok vágva. Kísérletezzünk a kilencfokúság hétfokúsításával. Hagyjuk el a fisz-t és a h-t, énekeljünk helyettük f-et és b-t. Így egy szomorú dór dallamot kapunk. A kísérlet közben azonban föltűnhet, hogy a dal négy sorának egyikében semmilyen változtatást nem kell eszközölnünk: a harmadikban, amelyben épp a lényeget közli a szöveg. A dal erről szól: egy fiatal lánytól mélyen megsebzett vagyok. Aki – minden bizonnyal – hamisan esküdött, ez zavarta meg lelkem, ezért nem tudom eldönteni, hogy mixolydban énekeljek-e (h-val és f-fel) vagy dórban (b-vel és f-fel), hagyjam-e f-nek a vezetőhangot, vagy felemeljem fisz-re. Virágzásom teljében le vagyok vágva – hogy a b „vágja-e le” a h-t vagy fordítva, talán a dal énekese sem tudja eldönteni. Bennünk, hallgatóiban, utána-éneklőkben pedig ugyanolyan feszült kérdés marad ezáltal, mint komponált mesterműveknél szokott. A költő – hiszen e dal ismeretlen létrehozója kétségtelenül zeneköltő – mindig hagy egy rést, amelyen át a befogadó fantáziája megindulhat. Különös épp népdal kapcsán kimondani, de annak egy rögzített variánsát elemezve megtehetjük: a műalkotás zárt, de az általa sugárzott energia végtelen. |