Éremművészet a zenében

Haydn: B-dúr szonáta - 2. tétel

Végigpillantva sorozatunk tartalomjegyzékén, hanyag hiányosságként tűnik föl Joseph Haydn nevének említetlensége. Holott a legsziporkázóbb bécsi klasszikus mesternél igencsak találhatunk éremművészeti remekeket. Lássuk mindjárt egy 1765. előttre datált B-dúr szonatináját, annak is második tételét.

Szép lassú, deklamatív zenei anyag barokk szonáta formában (amit Scarlatti - szonátaként emleget a köztudat). Ötvennégy üteme mély tartalmat hordoz, amelyet nem kell e helyen konkrét szavakká megfejtenünk, de feltétlenül érzékeltetnünk kell emóciókkal, a zenébe rejtett gesztusok markáns kibontásával, ha játsszuk a művet. Mindegy, milyen konkrétumra váltjuk gondolatvilágunkban a zene absztrakt érzelmi töltését, fontos, hogy e töltés mellett ne menjünk el, bagatellizálva azt.

A főtéma sóhajtozása (mi-fá-mi, lá-szí) egyértelművé teszi a hangütést. A szekundlépés motivikus ellentéteként ismerhetjük föl a nagy ugrásokkal elért lehajló hármashangzat-felbontásokat, ám az ellentét csak látszólagos, hiszen e motívum is csak erősíti a szekund sóhaját. Meg kell éreznünk a nyújtott ritmus tizenhatodában megszólaló felső váltóhang és a később nyolcadról tizenhatodra alásüllyedő esz-d szekund közötti nyomatékbeli különbséget, amelyet a g-fisz lépés ritmikai elemével való szintézisként kapunk meg. Nem maradhat rejtve a játékos előtt az a lappangó feszültség, amely a 4. ütemben azáltal áll elő, hogy a harmónia már eljut a tonika nyugvópontjára, a melódia azonban az előző ütem utolsó negyedének sóhaját szekvenciázva még „gyötrődik”. A főtéma periódusa korrespondeál: a második fél periódus a témakezdő motívumból indul. Ám beszorul annak alsó kvartjába, ahonnan a negyedik negyed periódusban drasztikus mozdulattal kell kitörnie: az eddigieknél nagyobb ugrás, vastagabb akkord, bonyolultabb harmónia (bővített kvintszext) révén, ami aztán a dominánson hagyja nyitva a panaszmotívum megfordításának (lentről föllépő szekund: cisz-d) kérdőjelét.

Nemhogy mestert, a géniuszt fölmutató pillanat következik. A párhuzamos dúrban megszólal egy egészen más hangulatú melléktéma. Egészen mást, váratlanul ilyen elhitető erővel „bedobni”- ez a szakmán túli zeneszerzői érték titka. Eddigi áttört zenei anyagunk helyébe végtelenül egyszerű lép. Orgonapontos akkordkísérete nyugalmat áraszt, aprózó skálamenet-fölfutása az eddigi aláhajló fájdalommal szemben szinte optimizmust sugárzó. Ezt az ellentétet dolgozza föl emocionálisan a melléktéma második felének repeső dallammotívuma, amely az eddigi akkordozás nyugodt hullámaira ül domináns-tonika harmóniaváltásokkal egyensúlyozva a zenei éterben. „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek” - a latin mondást az juttatja eszembe, hogy a következő ütemek mind új motívumokat hoznak. Az ilyen stílusgyakorlatot zeneszerzés órára vivő növendék számítson a legkeményebb tanári szidásra. Ám aki nem imitálta, hanem alakította a stílust, megtehette. A 15. és 16. ütem szorosabb zárlata, amihez a 17-ikben szabad kadenciázás adódik hozzá, a versenymű vagy méginkább az operaária szellemét idézi. Ne csodálkozzunk: Haydn ezzel a zenével beszél. Három ütemnyi átvezetés után aztán elérkezünk a zárótémához, amely a főtéma lehajló hármashangzataiból indul, s azok esz-d szekundunkba torkollnak. Ugyanaz a motivika dúrban, mint ami mollban hangzott az elején, csak épp megkeverve a sorrendet. Vajon szomorú? Beletörődő? Esetleg vidámságba hajlik, amikor csöppnyi codettaként a 25-26. ütemben a melléktéma skálamenet-felfutása idéződik meg?

Nem kell döntenünk. Ám érdekes összehasonlítást tehetünk. A következőkben ugyanis a főtémát magát halljuk, immár dúrban. Ez ad igazán más arculatot a kezdő anyagnak. Mesélünk arról, ami az előbb közvetlenül fájt. S elmondva gyógyul a fájdalom. De nem feledhetjük: újra belelovalljuk magunkat a melléktémából vett motívum szűkített szeptimesítése és mollba hajlítása révén. A főtéma - terület kibővül: az eddigiekhez organikusan nem kötődő, kétszólamú invenció - szerű, kromatikájával is feszültséget hordozó négy ütemmel. Ez modulál vissza az alaphangnembe, amelyben a forma rendje szerint a mellék- és zárótémának következnie kell. A melléktéma az iménti idillikus megszólalásának kétkedő kérdőjelévé görbül. Nemcsak a hangnem adta hangulati töltés miatt, hanem Haydn beavatkozása révén is. A harminckettedekben fö1rohanó skálamenet és a nemrég még repeső, itt inkább csukladozó töredezett motívum nem külön szakaszokban, hanem egymásba ékelve szólal meg.

S hogy mindezek után az eredeti helyére kerülő g-moll lehajló hármashangzat és az abból kinövő kromatikus lecsúszás, a kezdeti esz hangunkig való nehéz felkapaszkodás, majd onnan megint alámerülés, végül a „vidám” motívumból ideszármazó, moll alaphangnemünkben való feltörekvő codetta mennyi szomorúságot és mennyi maradék energiát sugároz, a játékos pillanatnyi diszpozíciójára s a hallgató hangulatára bízhatjuk.

Haydn elmondta a maga történetét.

Hollós Máté