Hollós Máté:                                                ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

 

TÉMÁK – BEETHOVEN: ASZ-DÚR SZONÁTA Op. 110, I. TÉTEL

 

 

K

ét vonulatba illeszkedik a 110-es opusz-számú Beethoven zongoraszonáta. Egyrészt a bonni-bécsi mester e műfajbeli kései darabjaiéba, amelyekben a kalapácszongora lehetőségeit a külső fület nélkülözni kényszerülve belső hallással végletes hangzásokat próbálva tágítja, s amelyekben ugyanakkor a fúga tisztaságába vágyakozik, de e többszólamúságba már nem visszamereng, nem idézi archaizálóan a barokkot, hanem új hangot üt meg, a fúga aktualitását hirdeti már-már inkább a romantika vágyakozását öntve belé. Másrészt az Asz-dúr hangnemű Beethoven-zenékébe, a boldogság- és nosztalgia-hangú hamu- vagy homok­színű­ekébe, puhákba, de ruganyosokba.

      Ne merüljünk a szinesztézia szubjektivitásba torkolló útvesztőibe! Inkább lássuk az utolsó előtti Beethoven-zongoraszonáta, e folyamban a legkésőbbi Asz-dúr mű nyitótételének főtémáját, azt a 12 ütemet, amely a zenetörténetről szól.

      Akkordikus a kezdő 3 és fél taktus. Első fok, majd annak szext-fordítása, V. fokú terckvart, mely szekundakkorddá gyurmázódik át. Megint I. szext, II. fokú terckvart, mely átmenő kvartszexttel IV. fokká világosodik, hogy azután V. fokon és annak szeptimakkordján maradjon nyitva. Olyan eddig, akár egy félperiódus. De nem a másik fele következik, hanem fél ütemnyi recitativo, majd egy 8 ütemes mondat. A mondat azonban már nem akkordikus, hanem hangzatfelbontás kísérte dallam. Ami nyomban föltűnhet: a harmóniák az akkordikus felvezetésével azonosak. Itt is egész ütem a tonikáé, de szextfordítás nélkül, a dominánst azonban két ütemre tágítja: egy egész taktus az V. terckvarté, egy másik az V. szekundé. Az arány azt követeli, hogy teljes ütemnyi I. szext legyen az oldódás. Nem maradhat ugyane harmónián, így mintegy az V. szekundot szekvenciázva I. fokú mellékdomináns szekundra lép, ahonnan az átmenő kvartszextes menet ezúttal IV. fokú szextet és II. fokú kvintszextet köt össze. A szakasz végén a domináns I. fokú kvartszextté terebélyesedik, onnan hajlik alá V. szeptimmel.

      Mire való vajon ez az ismétlés? Két zenei világot, két korszak gyökeresen eltérő szemléletét állítja szembe itt a zeneszerző. Az akkordikus szakasz korálszerű: négyszólamú tömbökbe tömöríti a közlést. A hosszabban éneklő kíséretes dallam pedig az épp Beethoven keze alatt a Mondschein szonáta első tételében megszületett dal szöveg nélkül struktúrája. A régi és a korszerű. Köztük pedig egy fél ütemnyi kommentár. Még nem a IX. szimfónia „nicht diese Töne!” parancsoló mordulása ez, csupán szelíden dúdolja, hogy a hallott ódon, közösségi hang helyett inkább így kellene mondani: szubjektív lírával, szárnyalóan.

      De akad ennek a csöppnyi recitativónak egy másik szerepe is, amelyet frivol túlzással most egy német szójátékkal illusztrálunk. Sokan ismerik a találós kérdést: „Was ist tiefer: die Schale oder der Teller?” (Mi mélyebb: a csésze vagy a tányér?) S a „helyes” válasz: Oder. (Mármint az Odera, ami ugyanaz a szó a németben, mint a vagy kötőszó.) Nos, recitativócskánk nem csupán a korálból a dalba vezet át sokatmondóan, hanem azt is jelzi: e szonátában még fontos szerepe lesz a recitativónak. S csakugyan a második tétel scherzója és a negyedik fúgája között egy Bach passióidézet előtt felhangzik majd egy, a „nicht diese Töne!”-hez hasonló súlyú recitativo.

      A fúgatétel közepén ismét halljuk a Bach-citátumot: a János-passió „Elvégeztetett” szövegű áriájának dallamát. Az vezet át a fúga tükörfordításához, amelyben feloldódik, feloldozódik a fájdalmas dallam – az Arioso dolente – bibliai és mindenki lelkében a Bibliától függetlenül is sarjadzó bánata.

      Minden mindennel összefügg egy olyan univerzumban, mint a Beethovené.

      Régi és új efféle dramaturgiai szembeállításával pedig legközelebb Brahms I. szimfóniájának negyedik tételében találkozunk, ahol közösségi korál, szubjektív dal és az akkori ember újszerű menetelése lép majd közös színpadra. Ez az újszerű menetelés pedig épp Beethoven Öröm-ódájának dallamára hajaz. Mert az ő univerzuma a fúgáig nyúlik vissza, előre pedig bevilágítja az utat a 19-ik század előtt.