Hollós Máté

ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

Britten: A király vadászni megy

A zenei éremművészet darabjai között korábban már megcsillantottuk Benjamin Britten két angol népdalfeldolgozását. Századunk legnagyobb brit zeneszerzője azonban nemcsak saját népe, vagy kicsit tágabban: saját szigetvilága dalait nemesítette műzenei remekké, hanem francia népdalokat is interpretált — hiszen a feldolgozás a népdal zeneszerző általi tolmácsolása. Különösen érdekes, s az interpretáció tényére világít rá, hogy ezekben a dalokban (egy egész füzetnyiben, szám szerint nyolcban) Britten nem „angol akcentussal” tolmácsolja e dalokat, hanem zeneileg is franciául nyilvánul meg. Ha hozzágondoljuk, hogy hazája sokáig splendid isolation-ból (fényes elszigeteltségből) fensőbbségesen tekintett a kontinensre, Britten szellemi gesztusa világpolgárt mutat.
    Válasszuk ki A király vadászni megy (Le roi s’en va-t’en chasse) című dalt, amely jól példázza, hogy az interpretáló feldolgozás az eredeti dallamot híven szolgálja, nem pedig jármába hajtja. A dal története és melódiája tipikusan francia. A szöveg nyersfordítását szóról-szóra idézem (közben a sorok végén megszólítás áll: kedves pásztorlányom vagy nevén: Nanon pásztorlány).

    1.     A király vadászni megy a Bourbonok erdejébe.
    2.    Nem talál semmit a vadászaton, se fürjet, se galambot.
    3.    Találkozik egy pásztorlánnyal, ki a gyékényen alszik.
    4.    „Akarsz-e királyné lenni szép váramban?
    5.    Lenne hintód s tömérdek aranyad.
    6.    És udvarod főúri holgyekkel, hercegekkel és bárókkal.”
    7.    „Köszönöm, köszönöm, felség, de én egy szegény fiút szeretek,
             Egy szegény fiút, ki szereti az ő pásztorlányát,
             egy szegény fiút, ki szereti Nanont.”

    A zenei eszközök egyszerűek. Vadászatra indul a király, így hát – mint a zenetörténetben annyiszor – a vadászkürt hangját idézi fel a zongora. A fölötte ismételt hang is mintha trombitálna, de egyben kissé dobol is. Ám amint kimondja: kedves pásztorlányom, a zongora kopogó hangismétlése félhangonként sóhajszerű ívet jár be. Itt a hangismétlés mintegy a vadat ejteni hevesen induló király szívdobogásává válik, s félhangjainak érzéki dallamívéből, valamint a motívum hangerőbeli ívéből megtudjuk: meg fog lágyulni e szív a pásztorlányka hatására. A félhangokon csúszó motívum a strófák végén egyirányban, fölfelé hangosodva ismétlődnek meg, amit a vágyak és az elszántság értelmével is magyarázhatnánk.
    S a harmadik versszakban a király találkozik a pásztorlánnyal. A dal itt jelenetté változik. Egyszerű akkordok szólalnak meg a zongorában, törve, mint egykori lantosok mesélték a krónikákat. A tempó lelassul, az idő megáll. Ahol eddig a kürtjel tonika-domináns-tonika fordulata állt, most tonika-szubdomináns-tonika harmóniafüzér áll (lásd, amit a szubdomináns bensőségességéről már eddig oly sokszor leírtunk). S szubdominánsnak is milyen lágy! Második fokú szekund, amely a tonika hangjának orgonaponton való megtartásával keletkezik. A vadászat kürtjelét feledi már a pásztorlánytól megigézett király.
    Majd megszólal a negyedik versszakban. Három strófán át hatalmával és gazdagságával akar hódítani — vagyis „vadászik”, csak most épp a pásztorlányra. Ám ezért már visszatér a kürtjel a zongorába.
    Végül felel a pásztorlány. Hangja az őt lágyan megszólító királyéra rímel. Azokat a harmóniákat zengi, amelyekkel az imént ottlétéről értesülhettünk. S lám, miféle többarcúságra képes egy zenei motívum: az előbbi kürtjel most mintha a pásztorlány meghajlását fejezné ki uralkodója előtt.
    A népi igazságtétel happy andje után, mint filmek végén szokás, a tovatűnő királyt pillanthatjuk meg, kinek szívében tovább dobog a pásztorlány emléke. A távolodás kifejezője a kromatikus motívum kiírt ritardandója, augmentációja.