Hollós Máté

ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

BEETHOVEN: H-MOLL BAGATELL Op.126 No.4

Beethoven Bagatelljeinek Op. 126-os sorozata ciklikus mű. Ám egyes tételei könnyebben kiemelhetők, mint egy szonátáéi. Vegyük hát munkaasztalunkra a negyedik darabot, a h-mollban írt 4/4-es scherzót. Az 1824-ben keletkezett mű egy javakorabeli (54 éves) ember kezétől származik, ám már az „öreg” Beethovenétől, a süketséggel küzdőétől. Éremművészeti vizsgálódásunk nem szokott kitekinteni az életrajzi körülményekre, hiszen a művet önmagában elemezzük. Szerzőnk hallásromlását csupán azért említjük, mert a H-dúrban megszólaló trió a késői Beethoven sajátos hangzásképzeletét idézi elénk, az utolsó zongoraszonátákban is megfigyelhető polaritást a magas és mély végletek között. Megeshet, ha (jól) hallott volna, akkor is ugyanezt írja, hiszen a hangszer fejlődése csábíthatta volna az extremitás magához szelídítése irányába, így azonban szférák hangja, a valóságtól elrugaszkodás, kozmikus sejtések és hasonló romantikus eszmények tolulnak gondolatainkba, midőn az ellentét harmóniájának esztétikumában gyönyörködünk.
    Ám mielőtt H-dúrba érkeznék, h-mollban exponálja a témát. Ebben pedig még nagyobb ellentét feszül, mint amit majd a távolság jelent. A periódus első négy üteme ugyanis ellenmozgású daktilusával, majd e ritmusképlet imitatív fejlesztésével meglehetősen árnyalt, míves közlést ígér, amire a második félperiódus egyenletes negyedekben mozgó unisonóval és tonikai orgonapont fölötti egyszerű záróakkordokkal felel. Tetézi ezt azzal, hogy a VI. fok hangnemébe, G-dúrba modulál, ami szokatlan, váratlan. Olyan ez, mintha valaki egy költői fogalmazású mondatot nyersen zárna le, mondjuk eképp: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, gyerünk innen a fenébe, az árnyékba!” Az ismétlést követő folytatás a míves első félperiódust gondolja tovább a G-dúr párhuzamos mollja felé kanyarodva, de onnan annak VI. fokára, C-dúrra modulálva tovább. Egyszerű hangnemi logika, de ha meggondoljuk, ezzel eredeti hangnemünk nápolyi hangnemébe kerültünk, riadtan tekinthetünk körül. „Korrigál” is Beethoven: a 17. ütemtől C-dúr dominánsán veri föl ugyanazt a sátrat, amelyet az imént C-dúrban. De ez még mindig nem az „otthon”. A szerzőnkre jellemző markáns retorikával vág saját szavába fisz oktávokon. Újabb próbálkozás G orgonaponton a nápolyi hangnemmel, de ismét elutasító fisz tart továbbhaladást tiltó táblát elénk. Ennek dominánsáról (cisz-ről) indul a kivezető út: fisz-mollban, amelynek torlasztott imitációja már alaphangnemünkben szól. Azonos szólambeli imitálása azután ismét a nápolyi alaphangba botlik, onnan kerülünk e-mollba, s végre h-mollba. De míg e-ben 6 ütemen át engedte maradásunkat Beethoven, h-ban már csak 4 ütemnyi időt kapunk. Ekkor elzavar bennünket a nyerseség: a nyitó periódus második felének tenyeres-talpas negyedezése, unisonója, ágáló zárlatozása.
    Küzdöttünk a mívesért, a mondanivaló költői kifejtéséért, s mégis vulgáris, primitív az utolsó szó.
    De mit hallunk? Kiderül az ég… Azonos alapú dúrban (maggiore) találjuk magunkat. Nem primitív, hanem rusztikus hangulatban. A basszus duda-kvintje idillikus falusi levegőt hoz. Egyszerűséget a primitív helyére. Fölötte a dallam nemkülönben „igénytelen”: a fölfelé hármashangzattal kifeszített távolságot járja be lefelé szekundonként, s továbblendül az alsó dominánsig, hogy onnan a domináns szeptimhangig lépdeljen föl. Ezt ismétli egy oktávval magasabban. A mélyben maradó (csak vastagodó) hangzáshoz viszonyított távolság az imént még elfütyörészett dallamot szinte szürreálissá emelvén távolról süvítővé változtatja. A tépelődő szónok Beethoven itt vátesszé emelkedik. A zene jövője ködlik föl, a romantika nosztalgiája nyúl be az ablakpárkányon. Schubert – mondjuk, majd a 68–71. ütemben Lisztet sóhajtunk. Eközben visszaereszkedünk a megfogható magasságba, az egy- és kétvonalas oktávokéba. De az ismétlés megint fölvisz a háromvonalasba, s némi imitációval ott is ragad. Már-már azt hisszük, magával visz bennünket az ablakon át értünk nyúló romantika, amikor ismét aláereszkedik és zárlatozni kezd a töredékes dallam. Megtorpan, mielőtt becsukódnék az ablak, s itt maradnánk korábbi tépelődésünkkel, h-mollban.
    Minden ismétlődik úgy, ahogy az elején hallottuk. Csak a vulgáris győzelmét hozó szakasz hosszabbodik meg mésfélszeresére, 4 ütemmel. A kérdőjelként nyitva maradó majdnem két ütemnyi szünetet követően pedig visszatér a romantikus fuvallat – újra elénk vetíti a triónak nevezhető szakaszt. Megnyugszunk a dúrtól, a kellemesen egyszerű dallamtól. Kezdünk otthonra lelni az új hangban.
    De a kontra H-ig alányúló, morgó kvint, az ütem-egyeken megszólaló alaphang fölött a negyedik negyedeken ismételgetett kvartok, s fölöttük a töredékszerű dallammagok mégsem nyújtják az otthon idilljét. Az „öreg” Beethoven borúja borul ránk. S a kettősséggel való küzdelem, amely elejétől jellemzi e bagatellt, majd eztán már az egész zenetörténetet.