Hozzászólás Till Ottó:
Hegedűpedagógiánk problémái című cikkéhez
Till Ottó kollégám gondolatokat ébresztő cikkére tulajdonképpen nem is válaszolni akarok, hanem egyszerűen felhasználni az alkalmat, hogy azokról a kérdésekről, melyek bennem felvetődtek és kikívánkoztak, szóljak, evvel is hangsúlyozva a „Parlando” fórum jellegét. Azért tartom szükségesnek ezt nyomatékosan kijelenteni, mert amit itt most leírok egyéni véleményem, melyet meggyőző érvekkel megkontrázva, készséggel megváltoztatok.
A nagy hangra való törekvéssel már kezdő gyerekkorban gyakran találkozunk. „Milyen szép tónusa van” halljuk ilyenkor, s ez a valóságban ordító, bömbölő, a növendék természetes kifejezőképességétől nagyon távoli, ugyanakkor a felületes hallgatót megtévesztő hangvétel, nem is olyan lassan, de biztosan elkezdi rombolni a fejlődő mechanizmust, vagy egyszerűen megakadályozza annak fejlődését.
Mit szólnánk, ha egy 7-8 éves gyermek, zengő basszus hangon kezdene énekelni? Aligha dicsérnénk tanárjának módszerét, hiszen feltétlenül nevetésre ingerel ilyen cirkuszi mutatvány. Mert ez az, és miért különbözne ettől a hegedűn, az énekhang leghivatottabb tolmácsolóján elkövetett bűvészkedés?
A dolognak van azonban, sokkal súlyosabb oldala is. A növendék, akit a hangszerből kicsikarható minél nagyobb hang elérésére ösztökélünk, előbb - utóbb elveszti, vagy meg sem szerzi a szép hang iránti igényét. Nála szép hang egyenlő nagy hanggal. Alapjaiban lehetetlenné vált a zenei kifejezésben oly nagy jelentőségű árnyalások keresztülvitele.
Az erőn felüli megterhelést az izmok természetes tónusával nem lehet kiegyensúlyozni. Tehát nem marad más hátra csak a feszítés, erőltetés. Ennek káros hatásait úgy vélem, nem szükséges bővebben taglalni. Azt mondhatja valaki, hogy az izomtónus fejleszthető, és csak a módszertől függ, mennyi idő alatt és, milyen eredményt érünk el. Ha megfelelő a módszerem, már kezdő korban nagy hanggal játszhat a növendékem. A módszerek felől nem óhajtok most vitába kezdeni, hanem csak annyit szögezzünk le, hogy a hegedülni, tehát zenélni tanulás nem kizárólag a hang erősségén áll vagy bukik. Ha minden energiánk erre összpontosul, s ebben kimerül, sok kárt okoztunk a gyermeknek s a lényegtől nagyon-nagyon messze kerültünk.
Sok más, szerintem fontosabb tényező összefüggése, együttes fejlődése szükséges. A tanuló általános zenei ismereteinek kiszélesedése, ritmusának biztos alapokra való he1yezése, formaérzékének fejlődése; alapvető harmóniai funkciók érzékelése, a jobb kar természetes, a játszandó darabhoz adequalt mozgásainak elsajátítása, a balkéz ujjainak a rendelkezésre álló izomerőt, lendületet és, rugalmasságot kihasználó billentő műveletek begyakorlása. És még számtalan, ezekkel összefüggő kérdés megoldása biztosíthatja csak, hogy az adott helyzetben a hegedülés méltó eszköze legyen a zene interpretálásának.
Nem váltóztat a•dolog cirkuszi mutatvány jellegén az, ha nem erőltetéssel, feszítéssel és egyéb ártalmas módon hozatjuk létre a „kis gyerek nagy hangját”, hanem egyoldalú, kizárólag „tónusfejlesztő” tanítás útján.
E kérdés-csoporthoz szervesen kapcsolódik egyik, igen sok vitára alkalmat adó probléma, a vibrátó kérdése.
Hogy elkövetkező állításainknak megfelelő alapot adjunk, mindenekelőtt tisztáznunk kell: mi is a vibrátó? Mikor a megfelelő körülmények, a jó diszpozíció a legemelkedettebb, legtisztábban csengő, legemberibb, tehát legművészibb hangvételt lehetővé teszi, megszólal a tökéletes „szép hang”, melynek mesterséges úton való megközelítésére, illetve felidézésére szolgál a vibrátó, mint technikai művelet. S a nézeteltéréseknek itt a legfőbb forrása. Ugyanis mint máshol oly gyakran, az eszköz lép megoldásként a cél helyébe.
Gyakran hallunk olyan gyermeket vibrálni, aki még alig került kapcsolatba hangszerével, tehát érzelmeinek kifejezésére még nem igen szolgálhat. „Hogy szebb legyen a hangja.” „Kifejezőbb.” Csak hát a vibrátó önmagában nem fejez ki semmit. Hiszen 9-10 éves gyerekekről van szó, kiknek érzelmi világa, mondanivalója nem igényli még a kifejezésnek ilyen magasrendű eszközét /hacsak nem egészen kivételes tehetségről van szó, ott azonban nem hat idegenül/. Ha azokat a darabokat, gyakorlatokat, melyek ezen az osztályokban tanulmányi anyagu1 szolgálnak, mi magunk játszuk el, szinte vibrátó nélkül, a kifejezésnek egyszerű, tiszta, de mégis sokatmondó eszközeivel adjuk elő. Tehát nem a vibrátótól szépül t meg a hang és a darab. Szerintem tehát nem helyes növendékünket idő előtt olyasmire tanítani, aminek keresztülvitelére talán csak évek múlva érik meg.
Ne felejtsük el, hogy miként az intonációnak is mai, modern szemléletű fogalma nem csupán a hang rezgésszámbeli mineműségét jelenti, hanem magában foglalja mindazokat a tényezőket, melyek a megfelelő kifejezést elősegítik, úgy a vibrátó sem kizárólagosan a balkéz periodikus mozgásváltozását jelenti, hanem az egész muzsikáló szerkezet együttműködése teszi csak egyáltalán lehetővé, hogy a vibrátónak tartalmat is adjunk. És itt gondolok első sorban a jobb kéz munkájára, mozgásaira, a vonószőr és a húr közötti megfelelő viszonyra.
A vonó a hegedülés tüdeje, a jobbkar munkája a légzés irányítója. A legnyilvánvalóbb példákon keresztül tudjuk felhívni erre a növendék figyelmét. A levegővétel, frazírozás, a hang és tempo árnyalásai, a lélegzetvétel szaporasága, vagy bősége szerint, az ezzel kapcsolatos vonóhossz és sebesség változás. A jobb kéz működése tehát sokkal könnyebben telítődhet meg tartalom, ill. közvetítheti azt. És még egy feltételezhető, hogy ilyen úton előkészítve, elősegíthetjük a balkéz vibrátójára való igényt, melyet most már, megfelelő technikai tanulmányok kíséretében bátran alkalmazhatunk, nem kell attól tartanunk, hogy növendékünk zenei ízlésére romboló hatással lesz.
Nagyon nehéz kezdő korban beidegzett rossz mozgásokat későbbiek folyamán korrigálni. S ha a növendék megszokta, hogy csak a vibrált hang szép hang, kifejezése egysíkú, színtelen, modoros, unalmas lesz. Nem találja meg, vagy csak emberfeletti munkával, érzelmei és a kifejezés eszközei közötti kapcsolatot. Így a látszólagos, kezdeti szép siker, a későbbik során a fejlődés gátjává válik, s mivel nem tudja, mihez kezdjen az egyébként jó képességű gyerekről „kiderül”, hogy tehetségtelen.