Hozzászólás Hernádi Lajos:
A nemzetközi zenei versenyek néhány tanulságáról
c. beszámolójához
Veszedelem fenyegeti hazánk zenei életét: az utóbbi időben a nemzetközi versenyeken zongoristáink nem arattak kiemelkedő sikereket. Ez a körülmény rendkívüli módon nyugtalanítja a zenei közvéleményt, és mindenki lázasan keresi a gátló okokat. Hibakeresés közben akadnak, akik a felszabadulás óta elért bámulatos zenei fejlődésünk kútforrásának esnek neki: minden hibáért és sikertelenségért azt az 1945-ben kirobbant jelszót teszik felelőssé, amely szerint első sorban zenét kell tanítani.
De vajon mondta-e, mondhatta-e komoly pedagógus bármikor is ennek a jelszónak kiegészítéseként, hogy technikát pedig nem kell tanítani?
Nézzünk végre egyszer szembe azzal a kérdéssel, hogy mi ellen is fordítottuk fegyverünket 15 évvel ezelőtt?
A felszabadulást követő nagy lendület a fizikai romokkal együtt sok szellemi omladékot - közöttük még elég életerősöket is - kisöpört. Ezek között volt egy igen szilárd alapokon - kultúrbürokrácián - nyugvó konvenció: a közelmúlt hivatalos zongoratanítási módszere. Nézzük meg talán néhány konkrét példán, hogy ez kb. miféle volt.
1910-ben, vagy 1930-ban, de esetleg 1944-ben (változás ezen a téren évtizedekig alig történt) egy nyolcéves gyermeket szülei beíratnak egy zeneiskolába, vagy székes fővárosi zenetanfolyamra, esetleg magánoktatóhoz viszik, hogy zongorázni tanuljon. A tanár leülteti a zongora elé, megmagyarázza a billentyűket, ráhelyezi kezét a c-re, és ujjgyakorlatokat mutat neki. 1-2 hét alatt eljut valamennyi ujjának használatáig, esetleg legato is. Közben magyarázat útján sorra kerülnek a hangjegyértékek, egyszerűbb ritmus-képletek, kopogás, tapsolás segítségével (modern módszer!), esetleg a Zongoraiskolában szereplő „Éneklésre szánt gyakorlatok”, (szám szerint 8-10, német gyermekdalok magyar szöveggel). Ezek feldolgozása úgy történik, hogy a tanuló leolvassa a hangjegyeket, a tanár elénekli, vagy zongorázza, s végül a tanuló kottából megtanulja. - Ennyit a hallásfejlesztésről. - Miután a növendék megtanult kottát olvasni, s keze az ujjgyakorlatozás eredményeként felvette a megkívánt „kézformát” (a legtöbb esetben: belemerevedett az előírt formába), megszervezvén a kívánt alapismereteket, elkezdhet kottából zongorázni egészhangú, unisono gyakorlatokat. Nézi a kottát, számol, hogy az előírt értékeket el ne tévessze, közben vigyáz, nehogy behorpadjanak az ujjai, vagy süllyedjen a csuklója. Igazán nem kívánható, hogy egy 8-10 éves gyermek figyelméből többre is fussa. Így jut el az iskola folyamán a skáláig. Akkor a tanár megmagyarázza a skála képletét (2 egész, 1 fél, 3 egész, 1 fél), az alátevés módját, aztán a hármas hangzat elméletét (mely áll a skála 1., 3. és 5 fokából), megfordításban is.
Szorgalmas növendék s lelkiismeretes tanár esetében a kottaolvasás és zongoratechnika folytonosan tökéletesedik: a gyakorlatokat előbb külön, majd két kézzel, végül kotta nélkül is megtanulja a növendék. Olvasunk, billentünk, számolunk, elméletet is tanulunk, idővel még azt is tudjuk, hogy mi a szűkített és bővített hangköz. Bárki ellenőrizheti, hogy a tanár kitűnő, pontos és szigorú. Egy év, 10 év, diploma - sokat zongorázunk. De vajon muzsikáltunk-e?
Nézzünk meg néhány esetet.
A gyermek lelke csupa szín, fantáziája végtelen. Mikor elhatározza, hogy zongorázni tanul, csodát vár, s a titokzatos háromlábú szekrényhez szent áhítattal közeledik. (Lásd Romain Rolland: Jean Christoph.) S akkor következik az egyvonalas c, az egész, fél, negyed, s az egyujjas gyakorlat. A csoda elszáll.
Marika nézi a kottát, leüti a billentyűt, számol, vigyáz a kezére, de mindez nem hasonlít ahhoz, amit álmaiban elképzelt. „Marika, nem hallod, hogy hamis hangot ütöttél?” Nem, Marika nem hallja, mert el sem tudja képzelni, hogy mi helyett ütött le hamis hangot, hiszen nem zene az, amit tőle kívánnak. Lusta ez a Marika, nem gyakorol. Pedig milyen nagy kedve volt a zongorához: mielőtt tanulni kezdett, folyton a billentyűket kaparászta, s alig várta, hogy elkezdhessen tanulni. Nem érdemes vele foglalkozni, kár a pénzért.
Bezzeg az Ági! Ó, milyen szorgalmas! Skála, hármashangzat, futam, Czerny-Chován, Bertini-Chován, mindent gyakorol. Csak az az unalmas Bach ne volna! A tanár előjátssza: nem hallod, milyen szép? Ági nem hallja; Bertini, az szép, némelyik Czerny is, hát még Burgmüller, Lack, és főleg Gurlitt! Az dallamos. Bach unalmas. (Bartókról akkor még nem volt szó!) Kotta nélkül nem is lehet megtanulni. „Hát nem hallod, hogy mi következik?” Nem, Ági nem hallja. Ági eddig minden évben jelest kapott, mindig tudta a leckét. De most már kezdi unni. Eleinte félénken, majd mindig sürgetőbben kéri, hogy abbahagyhassa a zongoratanulást. Úgyis sok a lecke az iskolában. A zongorát eladják.
Na, de a Laci! Laci zseni. A leckét sose gyakorolja, s mégis mindent tud kotta nélkül. Őszintén szólva, a kottát nem is nagyon ismeri.
Minek az a sok etűd, meg Bach? Hogy kedvet csináljon, a tanár Strauss-valcert ad könnyített kiadásban. De már ez sem használ. Egy-két évi tusakodás után kimarad, fittyet hányva a tanárra, Czernyre, Bachra, és örök frigyre lép a slágerzenével.
De Mária aztán tényleg komoly ígéret. Színjeles tanuló. A leckét mindig pontosan tudja, a vizsga mindig sikerül. Aztán érettségi után beiratkozik az egyetemre, s nem ér rá többet „gyakorolni”, a zongorát becsukja hát - örökre.
Végül Sári, a zongoratanár büszkesége, aki maga is zongoratanárnak készül. Jobban szeretne ugyan művész lenni, de erre már a tehetségéből nem futja. Tanít, hogy megéljen. S ő is becsukja zongoráját, hogy csak akkor nyissa ki, ha növendéke ül elébe…
S a muzsika megmarad szent csodának, aminek a kis kezdő elképzelte. Csak az egészen nagyok előtt nyílik meg, akiknek tehetsége megbirkózik a szadista zenepedagógiával, legyűri a skálákat, a chovánokat, s diadalmasan szárnyal Bach, Beethoven, Bartók szellemével. De idővel a többiekben is kiújul a fájdalmas nosztalgia a zene iránt, midőn a tanulás gyötrelmes emlékeit már elmosta az idő. A Marikák, Évik felsóhajtanak: milyen kár, hogy abbahagytam, de jó volna muzsikálni! De, ha újra kezdik, megint csak abbahagyják, mert újból csalódni fognak. A zene iránti vágyat ez a zongoratanítás nem elégíti ki.
Ha mi, zenepedagógusok visszatekintünk az elmúlt 15 évre, bízvást lemérhetjük, a fejlődést, nem kell szégyenkeznünk a történelem kulturális ítélőszéke előtt. A fenti korrajz a múlté, visszahozhatatlanul. A mai gyermekek talán el se hinnék, ha olvasnák. Mint ahogy nem tudják elképzelni azt, hogy valamikor a szegény gyermekeket kinézték a gimnáziumból a vedlett kabát miatt. De a pedagógusok egy része sem becsüli meg eléggé a fejlődés bizonyítékait. A pedagógus-szadizmus még nem halt ki egészen, némely zenetanár még mindig azt hiszi, hogy a munka csak akkor eredményes, ha a növendék kínlódik, ha nem „élvez”, hanem „gyakorol”. Az egyszer kivívott győzelem nem mindig végleges, mert az „ellenség” egy csapásra nem pusztul el, hanem különböző köntösökben újra jelentkezik. Néha nem is gonosz szándékkal jön, hiszen a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van állítólag kirakva… A zenepedagógiai reakció is jó szándékú, éppen csak lendülete nincs: csak oktatni tud, de szárnyalni nem; csak rutinnal rendelkezik, de nem kultúrával; csak konvenciói vannak és nem tradíciói.
Haladó zenepedagógusok, legyünk éberek!
Mit kíván ma is a haladó zenepedagógia? Természetesen módszeres technikaképzést is, hiszen elképzelhetetlen, hogy e nélkül művészeket lehessen nevelni.
De mit kíván a tervgazdálkodás?
A Marikák, az Ágik, a Lacik és Máriák, az átlagos képességűek felemelését a zene szeretetére, sőt a zene iránti rajongásig.
Elérhető-e számukra a backhausi nagyvonalúság? Nemcsak technikában, de zenében sem! De hiszen nekünk nem is még több művészre van múlhatatlanul szükségünk, még kevésbé mesterségesen felhúzott középtehetségekre, hanem milliónyi zenét szerető, jó zenén nevelkedett, igényessé vált, szabad idejében nemes szórakozásra vágyó tömegre. Helytelen pedagógia volna a rátermettek mesterséges elfojtása azon a címen, hogy tervgazdálkodásunk nem engedi meg a művész-túltermelést: nincs azonban olyan szerv, s szocialista államban nem is lehet, amely a jó zenei képzésnek korlátokat szabna! Ki akadályozza meg a jó zenetanárt abban, hogy a leendő műkedvelőket is kitűnő zongoristákká képezze? Csak az időhiány szabhat ennek gátat, nem a pedagógiai módszer. De az átlagnövendéket, tehát az elsöprő többséget ugyanolyan igényekkel skáláztatni, ujjgyakorlatoztatni és etűdöztetni, mint azt, akiből esetleg művész, vagy jó zongorista műkedvelő lehet, főbenjáró bűn. Egyre követelőbben merül fel a zenei pályára készülők, ill. az átlagosnál jobb képességűek különválasztása a tömegtől már gyermekkorban, (Ebben az irányban igen megnyugtatóak a zenepedagógus-szakosztály határozatai.)
Nem szabhatjuk pedagógiánkat a kimagasló tehetségekhez, nem kereshetjük az állítólagos művész-nevelési hibák gyökerét a kezdő tömegtanítás módszerében. Rendkívül veszélyes vizekre vezetnek azok az elégedetlenek, akik a tömegtanítás terén elért eredményeinket akarják a művészképzés oltárán feláldozni.
Bízzuk a művészképzést kitűnő művésztanárainkra, akik a rendkívüli tehetségeket majd megtanítják zongorázni, s ha nem, akkor bennük, vagy a növendékek tehetségében van a hiba. Erről azonban szó sincs. Művésztanáraink értik a mesterségüket, és tehetséges művészjelöltekben sincs hiány. Akadnak néha mélypontok, mint ezt az előadó is kifejtette. (Futballistáink is panaszkodnak, de azért ne keressünk összefüggéseket.) De meg mért éppen csak itt szégyelljük azt, hogy lemaradtunk a Szovjetunió mellett? Akad még más ilyen terület is. Például a versenyre készülő zongoristáink megfelelő felkészülési körülményeinek megteremtésében is le vagyunk maradva. S ez utóbbi talán erősebben gátló körülmény, mint az, hogy kezdő zongorista korukban nem játszottak elég Czernyt.
Zárszóként még hadd mondjam el: Hernádi beszámolójának megállapításaival tökéletesen egyetértek. Csupán attól tartok, hogy egyesek elsiklanak következő igen fontos kijelentése fölött: „… ezen cikk nem a széles tömegek zenei neveléséről, hanem a versenyek tanulságáról szól.”
Úgy érzem, hogy azoknak a problémáknak a megoldása, amelyekkel a beszámoló foglalkozik, jó úton halad. Tudjuk, hogy máról-holnapra nem alakítható ki művészképzésünk tökéletes módszertana, de ez a folyamat meglevő elképzelések alapján már megindult.
A tömegek zongora tanítását illetően azonban még alig kezdődtek el a tervezések, kísérletezések. Ma az átlag-növendéket a zenetanár s a tantervek is, mint „tehetségtelen szakirányú jelöltet” kezelik, s ezért panaszkodnak általában arról, hogy „gyenge a növendék-anyag”. Holott az anyag nem gyenge, hanem olyan, amilyen: átlagos. Ilyen jelenlegi kulturális színvonalunk átlag-növendéke.
Meddő igyekezet mindenáron tehetségesebb növendékeket követelni. Inkább fogjunk össze olyan tantervek és módszerek kialakítására, amelyekkel az átlag-növendékből zeneszerető és zenei atmoszférát terjesztő műkedvelőt, vagy legalábbis zenehallgatót tudunk nevelni.