Az Északi tenger vizébe nyúló földnyelvek, a Skandináv félszigetbe benyúló „víznyelvek” egyik dél-nyugati szegletében húzódik meg az ékszerdoboznyi történelmi centrummal rendelkező második legnagyobb norvégiai város 220.000 lakosával. Egyik felét hegyek karéjozzák, másik fele a tengerre néz. Forgalmas kikötője éppúgy fogad tengerjáró hajókat, mint vitorlásokat és motorcsónakokat, nem szólva az eleven idegenforgalomhoz hozzájáruló fjord-kirándulások eszközéül szolgáló kiránduló hajókról. Középkori Mária-temploma, a későbbi dóm, megannyi műemlék épület és a bőség zavarától dönteni alig képes megannyi látogatót fogadó múzeum a hajdan volt hanza-város 7-8 évszázados emlékeit őrzik. A kulturális élet egyik központja a norvégok nemzeti büszkeségéről, Edvard Griegről elnevezett modern hangversenyterem, amely a közvetlen közelben található műemléképületek  belső tereivel, termeivel együtt otthont adott a 25. ISME Konferenciának. 
   Az ISME konferenciák mindig a zenepedagógia nagy seregszemléjét hozzák. Most sem volt ez másképp. Az előadói csoportok (kórusok, táncegyüttesek, zenekarok, kamaraegyüttesek) szereplőit is számlálva 3000 főre lehet becsülni a résztvevők számát. A zenepedagógus résztvevők, hallgatók ennek a kétharmadát tették ki. Minden kontinens képviseltette magát valamilyen arányban. 
   A programfüzet tanúsága szerint, amely magában foglalta az előadások, műhely-foglalkozások, poszterek absztraktjait (a bemutatandó téma rövid összefoglalóit), 380 előadó bemutatkozását kínálta a három és fél munkanapot kínáló konferencia. Könnyen megbecsülhető, hogy ilyen mennyiségű előadást, bemutatót csakis párhuzamosan, egyidejűleg 8-10 helyszínen lehetett csak elhelyezni. Bármely résztvevőnek, aki hallgatóként volt kíváncsi akár témánként bármely foglalkozásra, egyidejűleg 30-40 másik előadásról, bemutatóról maradt le. Így a fő tájékozódás forrásául a programfüzet maradt. Követhetőbbek voltak a zenei bemutatók, amelyeknek a száma kevesebb volt mind a déli, mind az esti időszakban. 
   Érdekes a számok tükrében megjeleníteni a nemzetközi zenepedagógiai aktivitás szintjét. Amerikaiak 100, norvégok 61, finnek 25, ausztrálok 22, angolok, dánok, kanadaiak 18, brazilok, izraeliek 14, svédek 11, dél-afrikaiak és írek 10, japánok, németek 8, spanyolok 6, kenyaiak 5, görögök, szlovének 4, hollandok 3, dél-koreaiak, izlandiak, kínaiak, magyarok, olaszok, portugálok, svájciak, tajvaniak 2 ízben léptek színre előadóként, míg Ausztria, Botswana, Bulgária, Ghana, Hongkong, Indonézia, Jordánia, Litvánia, Namíbia, Skócia, Törökország, 
   Zambia egy-egy fővel képviseltette magát az előadók sorában. 40 ország zenepedagógusa mutatott be olyan témákat, amelyek országának zenepedagógiai jellegzetességére, vagy egyéni kutatási érdeklődésére utalt. 
   Az előadók előfordulásának gyakoriságát több tényező magyarázhatja. Ezek közül azonban legalábbis egy igencsak valószínűnek látszik: az ISME vezetőségi tagjai nyilvánvalóan aktivitásra késztethetik saját régiójuk zenepedagógusait. Az amerikaiak a korábbi ISME konferenciákon is nagy számban szerepeltek, azonban az itteni 26%-os arány talán meghaladja az eddigieket. A skandináv államok és Finnország prezentátorainak magas aránya a vendéglátó Norvégia földrajzi pozíciójával magyarázható. Az afrikai kontinens összesen 15 fős képviselete azonban a zenepedagógiai aktivitás jelentős fellendülését jelzi. Az alacsonyabb részvételt firtatandó többi feltételezés csupán találgatás lenne.
    A megnyitó külsőségeiben nemcsak zenei és táncos, de színekben és világításeffektusokban bővölkedő látványelemekkel is meg akarta nyerni nemzetközi hallgatóságát, résztvevőit. A megnyitó diplomáciai súlyát jelezte, hogy maga Sonja királynő is végig jelen volt, sőt, a gálaműsor utolsó részében üdvözlő beszéddel köszöntötte a világkonferencia résztvevőit.
    A megnyitó után a program szerint kezdődtek a különböző előadások, műhely-foglalkozások, kerekasztal beszélgetések, akik pedig a poszterek iránt érdeklődtek, azok között tallózhattak.
    A bemutatók java része módszereket mutatott be. Hangsúlyozottá vált a játékosság, a mozgás, a tánc, a rajzolás bevonása a zenetanításba. A gyerekek alkotó fantáziájának a serkentése, az improvizáció mind az énekes alapú, mind a hangszereket megszólaltató foglalkozásokon jelentős szerepet kapott. 
    A zenehallgatás a korábbi konferenciákkal összehasonlításban kedveltebb témává vált. Esztétikai szempontokra is felhívták a figyelmet az előadók. Ami viszont egyre gyakrabban jelent meg zenehallgatás és más egyéb készségfejlesztést célzó foglalkozásokon is, az a komplexitásra való utalás volt. A társművészetek (képzőművészet, mozgókép, tánc, stb.) bevonásával látták szükségesnek az előadók erősíteni és még teljesebbé tenni a zene hatását. Az egyik előadás címe: “From Ear to Heart” (=a fültől a szívig) jól példázza a legújabb törekvések lényegét. Nevezetesen, a zene szakmai rétegének elsajátítása mellett ne hanyagoljuk el a zenetanításban a zene érzelmekre ható hatásának a kibontását, sőt, végcélnak pedig tekintsük az emocionális nevelést. Természetesen, mindezek a törekvések a nem professzionális zenetanításban érvényesülnek jobban. Valamennyi tolmácsolt gondolatnak a végső üzenete az volt, hogy a zenei foglalkozások váljanak az öröm forrásává, legyenek a gyerekek felszabadultak, s legyenek a gyerekek a zenei tevékenység bármi fajtájára motiváltak. Egy osztrák zeneszociológiával foglalkozó professzor a műzene és popzene közelítésének lehetőségeiről szólt, a fentebb említett koncepció kiegészítéseként.
   A tanárképzéssel foglalkozó témák közül egy különösen érdekes volt. A norvég tanárképzés felismerte, hogy a művészeti nevelésre egyre nagyobb szükség van korunkban. A nevelők továbbképzése, átképzése ebbe az irányba kevésbé látszik eredményesnek, mint a tanárképzésben a művészeti nevelés tárgyának, tárgyainak emelt óraszámban történő intenzív tanítása. A tanítóképzés óratervében a művészeti nevelés tárgyait legalább 30%-ban szerepeltetik. Ezzel azt kívánják elérni, hogy maguk a tanárjelöltek ismerjék fel a művészeti nevelés fontosságát, tudják módszertanilag is kezelni a művészeti nevelés anyagát, hogy aztán ennek szükségessége bennük meggyőződéssé válva képezze a pedagógiai tolmácsolás részét a napi pedagógiai gyakorlatban. A művészeti nevelésnek a tanárképzésbe történő intenzív bevonására az a felismerés ösztönözte a norvég tanárképzésért felelős szakembereket, hogy mai világunkban, amikor a reál tárgyak, az informatika oly jelentős teret hódít, mutassák fel a művészeti nevelésben rejlő humán értékeket, az emberi viszonylatok értékeit, amivel hozzá tudnak járulni a teljesebb szocializációhoz, a teljesebb személyiség formálásához.
   A személyiségbe hogyan avatkozik be az intenzív zenetanulás? – lehetett az alapvető kérdésfelvetése annak a vizsgálat-sorozatnak, amit egy német műhely folytatott a zenetanulásnak az agyműködésre gyakorolt hatásvizsgálatával. A vizsgálati eljárás lehetővé tette, hogy a laikus néző számára is nyilvánvalóvá vált a nyert színes agyi felvételek révén, hogy az agyműködésben egy bizonyos idő, de nem kevesebb, mint másfél-két esztendő elteltével a különböző funkciók székhelye áthelyeződik a bal féltekéből a jobbféltekébe. Ez alapvető működésbeli változásokhoz vezet. Többek között a logikus, racionális, analitikus működéseket felváltják az emocionális, érzelmileg telített és szintetizáló működések, amelyek nemcsak zenei funkciók működtetése során aktiválódnak. A transzferhatás kimutatásának ennél egzaktabb, meggyőzőbb, biológiai-fiziológiai alapo-zottságú kimutatásával ritkán találkoztunk.
   Nem kevésbé nagy érdeklődést váltottak ki a zenetanulást segítő számítógépes módszerek. Meglehetősen széles skálát vonultattak fel az alkalmazási lehetőségekben. Ezek között voltak jobb és kevésbé jó programok, természetesen. Olyanok, amelyek nem léptek sokkal messzebbre a kottaírás, kottaolvasás tanításán. Ausztrál bemutatót láttunk, amelynek a filozófiai, elméleti háttere jóval kidolgozottabb volt, mint a gyakorlati megvalósítás, amelyet a tanítóképzőben szándékoztak alkalmazni. A magyar származású, a finnországi Lohjában élő és tanító Király Zsuzsa kottaolvasást és kottaírást tanító számítógépes programja jelentős nemzetközi érdeklődést váltott ki.
    A számítógép használatának egy szélesebb körű alkalmazását kínálták az internetes, alkalmasint interaktív programok, amelyek a távtanulásnak látszottak jó szolgálói lenni, szinte életkori határok nélkül. Ezeken a programokon mindig átjött annak a világszerte egyre érvényesebb gondolatnak a programja, hogy a tanulókat nem elsősorban konkrét „tudásokkal” kell „felszerelni”, 
hanem a tanulás képességére kell felkészíteni, hogy életszituációktól függően rugalmasan tudjanak alkalmazkodni azokhoz. 
   A programban ugyan nem szerepelt, de személyes bemutatás révén e sorok írója megismerkedhetett egy amerikai multimédiás anyaggal, amely a magyar műzenét, a magyar népzenét, a magyar zeneoktatás eredményeit mutatta be rendkívül szépen és koncepciózusan megszerkesztett CD formájában. A felvételek Magyarországon készültek(!). A tanárképzésnek lehet része ez náluk is. Egy sorozat első részét képezi a magyar anyag, a második részt a japán zene bemutatása képezi hasonlóan magas színvonalon. A sorozatot az európaitól távolabb eső zenék bemutatására tervezik. A CD-k jelenlegi – számunkra való – hozzáférhetőségét azok magas ára akadályozhatja (200 US$).
   Az előadások, bemutatók külön vonulatát alkották azok, amelyek a kultúrák közötti kölcsönhatásokat vizsgálták egyfelől országok, alkalmasint kontinensek között, másfelől egyes országok minoritásain belül. Mind az afrikaiak, mind a japánok, általában távol-keletiek nagy nyitottságot mutattak az európai zenekultúra felhasználhatósága iránt. Ugyanakkor az amerikaiak –, akik a néger spirituálé és a jazz kiváló népi művelői, ám az európai zene hangzásmintáival élnek nagy arányban, – szintén nagy nyitottsággal fordultak az európaival egybevetve exotikusnak tűnő zenék fellelhetőségi tartományai felé.
 A kisebbségek zenéjének alkalmazása a zenepedagógiában a demokrácia érvényesítésének az eszméjét ápolja. Azokban az országokban van különös jelentősége a kisebbségi zenék elismerésének és kölcsönös alkalmazásának, ahol vannak vendégmunkások, bevándorlók, akiknek a gyermekei letelepedésük színhelyének új társadalmi és kultúrközegében tanulnak, s átveszik a befogadó ország kultúráját. Természetesen a kölcsönösség elvének kell érvényesülnie, mert a befogadók ugyanúgy megismerkedhetnek a „vendégek” kultúrájával, amelynek fenntartására kulturális örökségük megőrzésére is inspiráltan azok is törekszenek. 
 A kultúrák egymás közötti áramlásának anyagát azonban nemcsak a zene képezi, hanem táncok, népszokások is, egyre teljesebbé téve az egymásra ható társadalmi csoportok, közegek világképének gazdagítását.
 Miközben állandó vezérfonalként jelen volt a multi-kulturalitás ápolásának a  gondolata, egyidejűleg a nemzeti kultúrák saját tradíciók ápolásával történő megőrzésének fontosságát is hangsúlyozták. 
 Míg a műhely bemutatók a gyakorlati zenepedagógia lehetőségeire kínáltak példát, a kerekasztal beszélgetések egy adott témát jártak körül, a lehetőleg eltérő kultúrkörökből meghívott előadók nézeteinek találkoztatására. Az előadások egy része esztétikai, szociológiai, pszichológiai, kultúr-antropológiai nézőpontok kifejtésére vállalkozott, az adott szakterületek legismertebb és legkiválóbb személyiségeinek prezentációiban.
 A zenei események fénye, pompája mintha árnyalattal szerényebb lett volna a korábbi konferenciákon nyert élményekhez képest. Voltak reprezentatív koncertek, monstre műsorok, ahol, a mi ízlésünktől kissé eltérően (e vélekedéshez magánbeszélgetésekben csatlakoztak még más európai és amerikai kollégák is) a popularizálás irányába eltolódva a show szerű elemeket részesítették a vendéglátók előnyben. 
 Előnyös volt, hogy a Grieg-halle közvetlen közelébe telepítették az események oda már el nem helyezhető részét, így 500 m-es körzetben minden konferencia eseményt el lehetett érni.
 Kár, hogy a nemzetközi zenemű kiállítók igen szűk metszetben képviseltették magukat. Az ISME kiadványokat sem lehetett teljes választékban megvásárolni. Továbbá hiányoltuk, hogy a plenáris előadások szövegét nem adták közre sokszorosított formában. Az előadások, egyéb prezentációk szövegével is nagyon csínján bántak az előadók, szervezők. Más egyéb szervezési sutaságok is előfordultak, amelyek ugyan külön felsorolást nem érdemelnek, de hiányuk a résztvevők komfortérzetét fokozta volna. 
 A fél évszázados működéséről is megemlékező ISME történetének magyar szereplői is voltak: 1964-ben a Budapesten megrendezett konferencián Kodály Zoltánt megválasztották díszelnökké. Később Szőnyi Erzsébet töltött be alelnöki funkciót. Az ISME történetében bő három évtized elteltével először került hölgy az elnöki székbe Forrai Katalin személyében, akit az 1986-os Innsbruck-ban jelöltek a megtisztelő funkcióra. Az ő nevéhez fűződik az „Early Childhood” (korai gyermekkori) zenei nevelés szekciójának a megalapítása az ISME-n belül, s volt a szekciónak a vezetője. Munkáját a szekcióban Ditrich Helga folytatta. Hasonló tisztséget viselt a kutatási szekcióban Kalmár Magda, s négy éven szolgálta magyar zenei nevelés diplomáciájának ügyét Csébfalvi Éva az ISME vezetőségi tagjaként. 1996-tól azonban magyar zenei képviselők, mandátumaik lejártánál fogva, nem vesznek részt a nemzetközi szervezet munkájában, s azóta nem volt olyan képviselőnk, aki ismét, valamilyen vezetői, vezetőségi tag minőségében részt vett volna az ISME munkájában. 
 A szóban forgó konferenciának két magyar résztvevője volt: Solymosi Tari Emőke és Laczó Zoltán. Mindkettőjük ott elhangzott előadása e lapszámunkban magyarul olvasható. Laczó Zoltán a Magyar Zenei Tanács kiküldötteként vett részt, s az MZTSz-t képviselte az ISME Közgyűlésén.
 Az utóbbi konferenciákon a magyar részvétel alacsony létszámánál és az anyagi feltételektől való függőség esetlegességeinek következtében nem tudott olyan átütő szakmai és diplomáciai erőt felmutatni, hogy a múlthoz hasonlóan bármilyen ISME szervezeti egység vezetőségében képviseletet nyerhettünk volna. Ezzel egyidejűleg, s az előbbiek talán annak a jelenségnek az eredményei, hogy megfogyatkozott a magyar zenepedagógusok körében az ISME tevékenysége iránti érdeklődés. Pedig a világ zenepedagógiai irányzatainak, új trendjeinek ismerete sok-sok inspirációt adhatna mind iskolai énektanításunk, mind hangszeres tanításunk megújításához, felvetődő új lehetőségek átgondolásához.
 Felmerült annak lehetősége, hogy az ISME honlapján egy magyar nyelvű linket is létesítenének, amely könnyebben hozzáférhetővé tenné az angolul kevéssé tudó magyar kollégák számra az ISME hírek olvasását, s dialógus alakulhatna ki a nemzeti és nemzetközi résztvevők között.
 A lezajlott ISME konferencia mottója a SAMSPEL volt, amelyet a német és norvég indogermán nyelvrokonságból következően a ZUSAMMENSPIEL-re vezethetünk vissza. Mondanivalója: „játsszunk együtt!”, nemcsak a kamarazenében, nemcsak a muzsikálásban, hanem játsszuk együtt azokat a „játszmákat”, amelyek a „life-long learning”-et, az életfogytig érvényes tanulási kedvet, vágyat tartják ébren, kooperatív humánus közösségben. Éljen tovább e mottó közöttünk is!