Aközelmúlt évtizedeiben rengeteget változott a világ. A technikai fejlődés, a gazdasági élet átalakulása, a kommunikáció forradalma mind- mind befolyásolták az emberek életét, belső arculatát. Versengés van az információért. Aki lassú, lemarad. Társadalmi pozíciók, anyagi javak megszerzése, piac meghódítása múlhatnak elvesztett órákon, perceken. A verseny nem ismeri az udvariasságot, tapintatot. A szerzés vágya lép az önfeláldozás, a segítés, az önzetlen együttműködés helyébe. Ha van is együttműködés, az is üzleti alapon. Kicsit darwini a kép: a nagy hal megeszi a kis halat. Ilyen korba születnek bele gyermekeink. Melyik az a szülő, amelyik nem az életre akarja nevelni gyermekét? Csupa praktikus ismeret válik fontossá: komputer-kezelés, internetről információk letöltése, matematika, gazdasági, gazdálkodási, piaci ismeretek. Ezek mögött szerényen hózódnak meg a múzsák, ha egyáltalán marad számukra hely. Kimegy a divatból a humán műveltség. 
   Nehéz az okokat elemezni, de egy másik jelenség is nyomasztóan telepszik rá az ifjúság egy részére. Kisebbre, nagyobbra, nem tudjuk. A jelenség: a céltalanság, a jövőtlenség, a mának az élvezete, a pillanatnak élés. Sokan fogyasztanak drogot. Sokan vannak állandó delíriumban. Igazi emberi kapcsolatok léteznek-e? Párkeresés, együtt-járás, életre szóló elkötelezettség, családalapítás – mind ódivatú fogalmak, mi rosszabb, ódivatú élet-gyakorlat. 
   És hol marad a zene egy ilyen életközegben? Van, létezik, kiszolgálja a „repülő” élvezeti közérzetet, fokozza a speed, az extasy és a kemény drogok hatását. A drogot nem fogyasztó fiatalok körében is a trance, a techno, a rap – és  sorolhatnánk még napjaink „modern” zenéjének napról-napra keletkező újabb és újabb műfajait – a preferenciák, a zenei fogyasztás tárgya. 
    Az együttléteket, a diszkós éjszakák társaságát összekovácsolja, látszatra, míg a tömegben sokan magányosan maradnak. A zene elhal, az ál-közösségi élmény elporlad, és ismét kínoz az egyedüllét. 
   A világon sok helyen tapasztalhatók ezek a jelenségek. Bizonyára vannak olyan országok, olyan kultúrák, ahol mind ez nem jellemző. Ott a helyi közösségek megóvják az ifjúságot, általában, és talán az egyedi személyiséget a „korróziótól”. 
   Magyarországon a jelenségek arra utalnak, hogy nem vagyunk messze a romló tendenciáktól. Ha megállítani nem is lehet ezt a folyamatot, megragadjuk az eszközöket ahhoz, hogy lassítsuk azokat. Ezt az iskolában kell elkezdeni. A mi gyermekeinknél is megfigyelhető az a fajta akceleráció a személyiség fejlődésében, amelyet modern korunk kényszerít ki az emberekből. Akcelerálódik az intellektus fejlődése is. Az emóciók fejlődése azonban nem követi az intellektusét. A hagyományos pedagógia hagyományos eszközei már hatástalanok maradnak, vagy nem hoznak működőképes eredményt.
   Az iskolai énektanítás különböző országok oktatási rendszerében különböző szerepet játszik. Vannak országok, ahol nem is szerepel az ének-zene a tantárgyak körében. Vannak országok, ahol csak bizonyos évfolyamokban, a képzés bizonyos szintjein. Vannak azonban olyan országok is, ahol ugyan tartományonként változóan, de az ének más akadémiai tárgyakhoz hasonlóan a tanterv szerves részét képezi. Az énektanításnak az oktatás rendszerében betöltött szerepe szerint, természetesen, célja is különböző lehet országonként, tartományonként. Lehet, hogy egy matematika és egy történelem óra között kellemes kikapcsolódást jelent az énekóra. Lehet, hogy arra törekszik az énekóra, hogy sok dalt tanuljanak meg a növendékek, hogy bővítse a dalrepertoárjukat. Lehet, hogy bizonyos zeneelméleti ismereteket is közölni akar. Tanítják a hangsorokat, hangközöket, tanítják a hangjegyolvasást, kottaolvasást. A világ egyik részén a mozgó-dó rendszert tanítják, van ahol az abszolút hangnevek tanítása szerepel a programban. Van, ahol tanítják a zenetörténet nagy klasszikusait, a nagy mesterek nagy műveit. Talán még tanítják a nagy meseterek életrajzát is, pontos történeti adatokkal. Lehet, hogy még műveiket is meghallgatják. De az is lehet, hogy a nagy mesterek zenetörténeti jelentőségű művei helyett az aktuális divatos pop-zenét hallgatják, éneklik. 
   Magyarországon az iskolai énektanítás csaknem öt évtizedig tekintélyes helyet foglalt el a tantárgyak rendszerében, a maga heti két órájával. Előadásomban nem tudom részletesen elemezni az óraszámok alakulását, azt azonban elmondhatom, hogy az utóbbi évtizedben az ének-zene órák száma bizonyos osztályokban csökkent.
   Jelentős fordulatot hozott a magyar oktatás rendszerében az 1993-ban törvénybe foglalt Nemzeti Alaptanterv, amelyben többé nem tantárgyak szerepeltek, hanem műveltségterületek. A műveltségterületek különböző diszciplínákat öleltek fel, a különböző tudásanyagok integrációját elősegítendő mind a pedagógiai tolmácsolásban, mind pedig a tanulók ismeretelsajátításában. Így történt, hogy a nemzeti alaptanterv művészeti műveltségterületet jelölt meg az említett koncepció jegyében, amelynek részét képezte, természetesen, a zene, de a tánc, a dráma, a vizuális művészetek és a mozgókép is. A heti óraszám 12-16%-át ajánlotta a tanterv erre a műveltségterületre fordítani. Nem kell hozzá matematikusnak lenni és találgatni, hogy ez a szabályozás mivel járt. Az ének-zene órák individuálisan megmaradhattak, az óraszám azonban heti egyre redukálódott. 
   A magyar énektanárok, érthetően, ezt a szabályozást a kodályi örökség elvesztésének élték meg, mivel nem látják a korábbi célok megvalósíthatóságát.
   Annak ellenére, hogy a Nemzeti Alaptantervet időben és szellemében követő még újabb tantervi szabályozás lehetővé tette az ének-zenetanítás céljainak széles körű meghatározását, a célok közül valóban nem mindent lehet a történelmileg kialakult, a fél évszázados hagyományokhoz hűen megvalósítani. Az éneklés készségének fejlesztése, a dalrepertoár bővítése továbbra is megvalósítható. Kevésbé megvalósítható azonban a lapról olvasás készségének fejlesztése, valamint a hallás bizonyos összetevőinek fejlesztése. Le kell mondani viszont a diktálás utáni hangjegylejegyzés tanításáról. Az 1978-as tantervi reform óta az ének-zenetanítás részét képező zenehallgatás azonban még a redukált óraszámú órák hasznos része maradhat. Ebben a helyzetben fel kellett ismerni, hogy a hagyományossá vált heti két órában tanított anyagnak nem a felét lehet tanítani a heti egy órában, hanem mást és máshogy, hogy ne vesszen el Kodály szellemi öröksége.
   Vannak azonban más tényezők is, amelyek a zenei anyag kezelésének megfontolására kell, hogy késztessék a magyar ének-zenetanárokat. Fel kellett ismerni, hogy az iskolából kikerülve a fiatalok nem szeretnek énekelni. Nem tekintik sajátjuknak azt a zenei anyagot, amit az iskola tolmácsol. Annál inkább preferálják a tömegkommunikáció által sugárzott zenét, amely világszerte terjed és elterjedt. Magyarországot sem hagyja érintetlenül a globalizáció, amely glóbuszunk csaknem minden pontját eléri. A legújabban kezdeményezett zenei preferencia vizsgálatok is mindazt mutatják Magyarországon, hogy a pop-zenét részesítik előnyben a fiatalok a népzenével, a vallásos zenével és a magas művészethez sorolható mesterművekkel szemben, bármely iskolatípusba, iskolafokozatba járnak(1). Mint minden más egyéb viselkedési, ízlésbeli területen, a zene-„fogyasztásban” is kialakult egy ifjúsági szubkultúra. Ebben valóban kevés hely jut az aktív zenei tevékenységnek, az éneklésnek, s ebben figyelmen kívül maradnak a hagyományos műveltség tartalmait képező klasszikus ideálok (a körükbe tartozó tudás, ismeret, készségek).
   Azt is tudomásul kellett venni az iskolának, hogy heti 45 perces ének-zenei tanóra a legkiválóbb pedagógiai közvetítés mellett sem veheti fel a versenyt az ifjúság heti 20-30 órás kedvenc zenehallgatásával. Vagy talán mégis? Más utakat, más közlési tartalmakat keresve a még oly rövid időkereten belül.
   Nyilván vannak, lehetnek, lesznek különböző megoldási kísérletek arra, hogy az iskola megtartsa vagy visszaszerezze befolyásolási pozícióit. Ezek közül most csupán egyet szeretnék bemutatni, azt amiben, személy szerint én, esélyt látok arra, hogy felkeltse az iskoláskorú fiatalok figyelmét. A konkrét javaslatok előtt azonban hadd hivatkozzam Kodály egyik alapgondolatára, amely szerint a művészet, azon belül is a zene nélkül nem teljes az ember élete. Írásaiban több helyen találunk közvetett vagy közvetlen utalást az ókori görög művészeti és nevelési eszményre. „Nem hiába volt a mousziké a régi görög iskola központi tárgya.”(2)
   Az ókori görögök sok mindenben adnak tájékozódási pontokat a mai modern kor gondolkodása, gondolati kísérletei számára is. 
   Nemcsak tárgyunk, de a zeneművészetről való gondolkodásunk számára is alapvető fontosságú a zene ethosz-tartalmának, közösségi-erkölcsi eszmeiségének felismerése.(3) Damon (Kr.e. 5.sz. második fele), – Periklész és Szókratész zenetanára – volt az, aki a zene politikai-szociálpedagógiai jelentőségét igyekezett tudatosítani. A nála megjelent elmélet Platón műveiben él tovább, a Szókratésszel folytatott dialógusokban. Választ keresnek a vers, a ritmus és az emberi jellem közötti kölcsönhatásra. Szókratész Damónhoz intézett szavai szerint „Meg kell majd még Damonnal beszélnünk, hogy milyen versmérték illik a rabszolgalelkülethez, a dölyfhöz, az eszeveszettséghez, a többi lelki rosszasághoz, s hogy milyen ritmusokat kell meghagynunk az ezekkel ellentétes jellemű embereknek”  „…a jó dallam, a rend és a jó ritmus együtt jár a valóban jól és szépen kialakult erkölcsi magatartással. …a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe, azt hatalmas erővel megragadják, s jó rendet hozva magukkal, azt, aki helyes elvek szerint nevelkedik, rendezett lelkű emberré teszik”(4) 
   Folytathatnánk az idézetek sorát. Az eddig megadott források hitelesítik, hogy a továbbiakban Platónnál említett a különböző hangsorok, a dór és a fríg használata szerintük hősiességet, férfias bátorságot, illetve békés józanságot,  mérsékletet, az ión pedig akaratnélküli mámort, puhaságot, tunyaságot sugall. Hasonló jelentéseket tulajdonítanak az egyes hangszereknek: a dór néptörzs régi húros hangszerének, az „apollóni” kitharának az erkölcsös mértékletességet, míg a kis-ázsiai fríg aulosz (fúvós hangszer) „dionyzoszi” féktelen élvezetvágy hordozója. Az Állam-ban kiváló fejtegetések találhatók arról, hogy a zenének milyen mértékben van erkölcsi tartalmassága, társadalmi jellege, s mint ilyen, a zene milyen jelentőséggel vesz részt az állampolgár nevelésében.
   Platon elgondolásai továbbfejlesztve tovább élnek Arisztotelész filozófiájában, esztétikai nézeteiben. A művészet célja és értelme az erény előmozdítása (a paideia). A zene művelése túlmutat közvetlen gyakorlati célján, s az esztétikai élvezetet, a szórakozást és a pihenést is szolgálja.  Az elmélet továbbfejlesztéseként jut el Arisztotelész a katharzisz kategóriájához, amely nem más, mint a műalkotás hatásaként a befogadóban a megtisztulás, az erkölcsi feljebbjutás, a diszharmónia helyreállításával nyert harmónia élménye. Általánosítva Arisztotelész elméletét, azt találhatjuk, hogy az egyén a maga partikuláris egyediségéből a műalkotás közvetített élmény révén felemelkedik az általánosig, azonosul a közösség életével és törekvéseivel. Így találkozik nála az esztétikum és erkölcsiség egymásra vonatkoztatható kölcsönhatásban, s járul hozzá a zoon politikon (a társadalmi lény) szocializálásához.(5) 
   Hosszú utat kellene bejárnunk, hogy a műalkotások, azon belül zenei műalkotások és erkölcs kapcsolatát a filozófia- és művészet történetében korról-korra áttekintsük, s elemzés tárgyává tegyük. A XX. századi esztétika sem tett mást, mint megújította és újra értelmezte az ókori nagy gondolkodók  ma is élő elméleteit. 
   Kibontakozott előttünk a kép, mely szerint a műalkotás részt vehet az erkölcs formálásában, amely nem más, mint íratlan szabályok összessége, amellyel az individuum beilleszkedik abba a társadalmi közegbe, amely a közösség számára jónak és helyesnek tartott magatartási normákat, szabályozókat hallgatólagosan kidolgozta és gyakorlattá tette. Fontos tudnunk, hogy történelmi koronként és társadalmanként az erkölcs változik. Mindig van pedagógiai funkciója, amely a fiatal generáció szocializációját szolgálja.
   Ezt a pontot tekinthetjük kiindulásul zenepedagógiai implikációnkhoz. 

 Az iskolai ének-zenetanítás heti egy órájában alig lenne lehetséges kottaírást, diktálás utáni dallamlejegyzést, zeneelméleti ismereteket tanítani. Az énekes alapú élményszerzéshez is olyan anyagot kell választani, amely valamiféle illeszkedést mutat a tanulók életkori sajátosságaival. Nem kevésbé kell hasonló szempontokat figyelembe venni a zenehallgatási anyag kiválasztásánál és feldolgozásának módjánál. Ahhoz azonban, hogy ez elég hatékony legyen, nem nélkülözhetjük a neveléslélektan és a fejlődéslélektan kínálta legújabb ismereteket. 
   Német pedagógusok felismerték a tanulók előzetes tudása felhasználásának a fontosságát. Annak az ismeretnek az elsajátítása sikeresebb, amely a tanulók korábbi tapasztalataira, már meglévő spontán ismereteire épít.(6) Ennek a felismerésnek számos tanulás-lélektani vonzata van. A tudás átstrukurálásának a pszichológiai ténye meg kell, hogy változtassa az ismeretanyag tartalmát.
 Zenetanároknak szintén lehet számolni a tanulók előzetes tapasztalatainak meglétével. Ezek a tapasztalatok azonban emocionális színezettel is bírnak. Az előzetes élmény figyelmen kívül hagyása a kommunikációs fonal elvesztését eredményezheti. 
   Ám minden gyermeknek lehet erkölcsi tapasztalata, mélyen emocionális színezettel. A gyermekek erkölcsi fejlődését igen pontosan követte nyomon a fejlődéslélektan történetének kimagasló alakja: Piaget. Ő vizsgálta az utasításokat követő magatartás és a belső normákkal vezérelt magatartás, viselkedés természetét, s jelölte heteronóm ill. autonóm erkölcsiségnek.(7) 
   Piaget elméletét továbbfejlesztette, finomította, s hasonlóan Piaget-hez sok kísérlettel alátámasztva igazolta a gyermek erkölcsi fejlődésének szakaszosságát Lawrence Kohlberg. Kohlberg szakaszolása - prekonvencionális, konvencionális, posztkonvencionális szint, azon belül is osztott szakaszok(8) - világosan mutatja meg, mire képesek a gyerekek, ifjak a különböző életkorokban a helyes cselekvés megítélésében, indokolásában, társas vonatkoztatásában. A fejlődéslélektani ismeretek is jó szolgálatot tehetnek a zenetanárok orientálásában, s ezek is befolyásolhatják az anyag kiválasztását, amelytől a legnagyobb hatékonyságot reméljük. 
   Már is feltehető, hogy ha a zenehallgatással eredményt akarunk elérni, első sorban nem, de másodsorban sem a hangnemek rendjét, a zenei formát figyeltetjük meg, hanem a karaktereket, lehetőleg műrészleteket vagy művek részleteit összehasonlítva. Kivételes esetekben a rövid, karakteres mű önmagában is megállhat. Néhány példa illusztrálja most az eddigiekből következő elgondolás megvalósítás lehetőségeit.
   9-10 éves gyerekek már kihallják a humort a zenében. Megfejtik Háry János nagyotmondásának mesebeli lehetetlenségét pl. Kodály Háry szvitjének “Napóleon bevonulása” tételében. De ugyanilyen derűt varázsol a hazugságon ért Papageno szájának lelakatolása, illetve hümmögése a Varázsfuvola I. felvonásának 5. sz. quintettjében. A mese, a nagyotmondás, a lódítás, a hazugság árnyalatainak megbeszélése személyes helyzeteket idéz fel emlékezetükben a zenét hallgató tanulók körében, s az erkölcsi tanulság levonása az övéké kell, hogy legyen. 
   13-15 évesek számára szintén találunk a Varázsfuvolában olyan jeleneteket, amelyek megbeszélést igényelnek. Hasonlítsuk össze Papageno-Papagena duett-jét a Tűz, víz próba komor, komoly hangvételével. Előzőben a gyermekáldás örömének anticipációja csordul túl érzelmileg együtt mindkettőjükből. A családalapítás öröme, az emberi szövetség nagyszerűsége és a vállalás, a kitartás komolysága képezheti a családi élet boldogságára utalás, illetve a saját élet tervezéséhez és megvalósításához szükséges akaraterő gyakorlásának aktuális elmélkedésének tárgyát. 
   Az emberi kapcsolatok kohéziója a hűség, amint azt Beethoven Fidelio-ja példázza. De a rabul ejtettek szabadulásának fény-élménye a korlátozottság és szabadság témájának megbeszélését sugallja serdülő korosztállyal való foglalkozás során. 
   A populáris zene néhány példájából válogatva példaként a Mother, Russia (Iron Maiden: No Prayer for the Dying - 1990. 10. 01.) számot említjük, amelyben az 1991-es politikai rendszerváltás előkészítésének döntő pillanata szólaltatja meg a szabadság és kétely hangját. A szöveg elemzése a jelen érzésvilágát állíthatja reflektorfénybe. Zenei meglepetésként párhuzamba állítható a zenei anyag és a gondolatok rokonsága miatt a Forradalmi kórus Muszorgszkij Borisz Godunov-jából. 
   Nemcsak szöveges zenék állnak rendelkezésre létkérdések megvitatása céljából. Penderecki Hiroshima-ja a pusztítás tagadására kell, hogy ébressze még a kevéssé érzékeny hallgatókat is. II. világháborús események adják Honegger élményhátterét a Vonósszimfónia III. tételének megírásához. Igaz-e a már-már felvillanó remény? Hitek és csalódások voltak-e az életetekben? – kérdezhetjük növendékeinktől. 
   Kimeríthetetlen a zeneirodalom, kimeríthetetlen a megbeszélendő morális kérdések köre. Nem szóltunk a világzene alkalmazásának a lehetőségéről. Egy dél-afrikai temetés videó-bemutatása eleinte megütközést válthat ki az európai nézőből, hallgatóból. Aztán a MÁSság elfogadásának a nagykövete lehet. Az ausztrál aboriginal zene régi idők mítoszainak csodálatához vezet. A kisebbségek zenéje és költészete a konvencionálistól eltérő emocionális rezdülések, gondolati tartalmak tárháza lehet. Nekik mást jelent a karácsony, másként is élik át. Megismerésük csak gazdagíthatja és flexibilisebbé teheti szetereotíp “csak úgy lehet, ahogy mi tudjuk” gondolati világunkat. És nem szóltunk még a nemzeti kultúra ősi vagy régi értékeinek tolmácsolásáról sem, amelyek a nemzeti identitástudatot hivatottak erősíteni…
   A meghökkenés, megrendülés, elfogadás, személyi és társas viszonylataink megváltozásához, megváltoztatásához járulhat hozzá a zenék másfajta közelítése. Mondhatják sokan, ez nem zenei analízis. Valóban, ez más. Ez a zene sugallta gondolatok kibontásának a lehetősége. A katarzis nem csupán a műalkotás bensejében lévő művészi értékek által, hanem az arról való együttgondolkodás kohójában munkálódik ki. 
   A  XXI. század technikailag fejlett korszakában, amikor az emberi értékek elhomályosulhatnak, a zenének és művészetnek van esélye, hogy miközben ürügyül szolgál a művészeti nevelésre, gondolatot, hitet és moralitást adjon a reánk bízott  felnövekvő generációnak. A modell talán érvényes lehet a magyar nevelési rendszeren túl is…
   E sorok írója ezúton is kifejezi köszönetét a Magyar Zenei Tanácsnak erkölcsi és anyagi támogatásáért, valamint a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének az utazás  és az ott-tartózkodás költségeinek  fedezéséhez nyújtott segítségéért.
 

1  Haui Lóránt: A zenei ízlés vizsgálat gimnáziumokban, in: PARLANDO, 2002. Nr. 2. p. 14-30.
   Pethő Attila: Két számszédvár? In: PARLANDO, 2002. Nr. 2. p. 31-54.

2  Egy zenepedagógiai folyóirat megindulásához (1958), in: Visszatekintés – I., Szerk.: Bónis Ferenc, Zeneműkiadó, Budapest, 1974. p. 316

3  Zoltai Dénes: A zeneesztétika története, I. (Ethosz és affektus),  Zeneműkiadó, Budapest, 1966., p. 29.
 

4  Platón: Állam, III. könyv, 400/b és /d, 401/e.  – in: Platón összes művei – II. kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984., p. 185, 186 és 188.

5  Zoltai D.: i.m., p. 41-45.

6 Nahalka István: Konstruktív pedagógia. In: Iskolakultúra,1998./3. P. 22-40. Nahalka: Az előzetes tudás pedagógiai szerepe, in: Budapesti Nevelő, 2001/1.

7 Piaget, J: The moral judgement of  the child, 1965 (orig.– 1932), New York, Free Press

8 Kohlberg, L.: The psychology of moral development: The nature and validity of moral stages, 1984. Vol.2. New York, Harper & Row;  Cole & Cole: Fejlődéslélektan, 1997. Osiris, Budapest, megfelelő fejezetek