Ittzés Tamás*

(* A szerző hegedűtanár, a Zenetanárok Társasága vonóstagozatának elnöke)

Néhány gondolat a Koncz János Hegedűverseny kapcsán

Bár már 2004 novemberének végén lezajlott Szombathelyen a XI. Koncz János Országos Zeneiskolai Hegedűverseny, veszem magamnak a bátorságot, hogy néhány gondolatot papírra vessek. Előrebocsátom, hogy a Koncz-verseny nem csupán hasznos, de hagyományosan nagyon magasszintű is. Itt és most mégis kizárólag a hibákat fogom emlegetni. A dicséretek minden verseny után elhangzanak, de néha mintha szőnyeg alá söpörnénk bizonyos dolgokat. Ezzel együtt nem kritizálni akarok, s nem beszámolót írni – nem is tehetném, mert sajnos nem tudtam végig ott lenni a helyszínen, csupán a III. korcsoport elődöntőjét és a II. korcsoport döntőjét hallottam. De mivel 1992 óta minden versenyt végigültem, s a most tapasztalt problémák kisebb-nagyobb mértékben mindig jelen voltak, s ráadásul nagy részük esetében nem történt változás, szükségét érzem, hogy a Parlando hasábjain közzétegyem a meglátásaimat. Sok újat talán nem mondok, hiszen az évek során ki-ki megemlített egy-két dolgot, például éppen a Parlando-ban a zsűrielnök, Perényi Eszter tanárnő utalt néhány jelenségre, s észrevételeivel jómagam is egyetértek. Mégis mindezeket kiegészítve, gondolatébresztő gyanánt gyűjtöttem csokorba (illetve pontokba) az alábbiakat, már csak azért is, mert egyik-másik nem csak hegedűs probléma, más hangszerek esetén is érvényes lehet.

    1. Az ebédnél konstatáltam, hogy bizony régen láttam ennyi bezárkózó, egymást gyanúsan mustrálgató rossz tartású gyereket. Egy olyan eseményen, ahol csupa nyílt tekintetű és barátkozó, boldog zenészpalántával kellene találkoznom. Ehelyett majd’ mindenki klikkbe tömörül tanárnénivel-zongorakísérővel-szülővel. A szomszédra meg vagy nem néz, vagy ha igen, akkor is többnyire csúnyán, irigyen, netán fitymállóan. Talán még a helyszínen is lehetne oldani valamilyen ötlettel a gyerekek (és a tanárok, szülők) feszültségét, de a fő hiba a pszichikai felkészítésben (vagy fel-nem készítésben) van. A gyerekek többsége versenyre, élet-halál kérdést jelentő megmérettetésre érkezik. Ez a hozzáállás a zeneiskolások többsége számára még korai.

    2. Ennek ellenére, illetve ezzel együtt viszont komolyan kellene venni a kiírást – a zsűrinek, szervezőknek is. Miért lehet úgy díjat nyerni, hogy valaki másfélszeresen túllépi a darabjával a megadott időkeretet? Persze, fájdalmas dolog lett volna emiatt bárkit is kizárni, de akkor talán egyszer, s mindenkorra megtanulják a tanárok, hogy ezzel nem lehet viccelni. Hiszen feltételezem, elsősorban nem a verseny gyorsabb lebonyolítása érdekében hozták ezt a szabályt, hanem pont azért találták ki, hogy bizonyos, a zeneiskolai korosztálynak még nehéz művek eleve kiessenek a választható darabok közül.

    3. Persze a tanárok így is tudnak nehezet választani. Sajnos ki kell egyszer mondani: a gyerek számára nehéznek bizonyuló művek az esetek többségében a tanárnak nehezek. Zeneileg is nehéz érettséget kívánó, komoly darabokat 9-14 éves lelkületre „konvertálni”, de a technikai sallangmentességet kívánó virtuóz műveket sem fogja soha megtanítani tudni olyan tanár, aki maga sem tud spiccatót, staccatót játszani. Nem az a baj, ha a tanár nem tudja (bár nem előny), az a baj, ha ezzel nem mer szembenézni.

    4. Nagyrészt a világszerte tapasztalható hegedűtechnikai fejlődés és – esetünkben – az előző Koncz-versenyek tapasztalatai hozták-hozzák magukkal a virtuóz darabok iránti igényt. Kár, mert a fent már említett problémán túl ez általában zenei értékvesztést is jelent. A szabadon választott „versenydarabok” jellegzetes repertoárja veszélyesen egysíkú, avítt, üres, másod-harmadvonalbeli romantikus, vagy romanticizáló darabokból áll. És néha a zsdanovi kultúrpolitikai ízlést tükröző tandarabokból. A verseny elsősorban szakmailag érdekel, ritkán nyújtanak igazi zenei élményt a produkciók. Kevés az önálló gondolat (bár 2004-ben is volt néhány) diák, tanár részéről egyaránt.

    5. A legtöbb előadás rendes, de szürke. Lehangolóan az. A technikai nehézségekkel, versenyszellemmel való foglalatosság közben csak éppen arról nincs szó (valószínűleg már hegedűórán is kevés), hogy a hang milyen legyen. Csak az őstehetségnek elegendő az elcsépelt „szép hangon játssz!” instrukció. Az átlagnak több konkrétum kellene, rezonancia, a rendelkezésre álló tér figyelése-hallása, vibrató a váltásoknál, súlyérzet, vonósebesség stb. Pont az a hang veszett ki, ami egykor a Hubay-iskolában nevelkedett magyar hegedűsgenerációk jellegzetessége volt. A magyarok sajátja.

    6. Szép, zengő, dús hegedűhang persze nincsen errevaló igény nélkül. Igény pedig nincs előkép nélkül. Énekelni kellene. Sokat, minden hegedűsnek. Ez persze közhely, de ha valakinek nincsen az éneklésre igénye, ne álljon hegedűsnek. Szombathelyen a legtöbb hegedűs „bekészítette” a kezdést (mindkét kézben) és meglehetősen mereven várta, hogy a hegedű-belépéshez érjen a zongora bevezetője. Levegővétel, avizó ritka madár a szombathelyi versenyen. Persze, ehhez is kéne énekelni – nem feltétlenül egyedül, talán jobb is, ha kórusban.

    7. Kodály lépten-nyomon hangsúlyozta a mindennapos éneklés-zenélés és a testnevelés (test-nevelés!) fontosságát. A versenyzők többsége a legalapvetőbb szinten sem tud bánni a testével, a mozdulataival. Persze nem ér rá mozogni, hegedűversenyre készül. Talán még tornából is felmentést kap az iskolában. Nem is tud normálisan állni sem, nemhogy felkar-alkar-csukló-ujj mozdulatokat természetes összehangoltsággal megvalósítani, megfelelő forgatónyomatékkal hangot képezni, lendületesen levegőből indítani, vonót elvenni. Nem is várható el tőle. De a testüket nevelni kellene – ellenkező esetben a tipikus hegedűs hibák (súlypont- és egyensúlyérzet hiánya, merev hüvelykujjak, tenyérérzet hiánya, a teljes karnyitásra való képtelenség stb.) nem csak állandósulnak, de gyakorlatilag kijavíthatatlanokká is válnak.

    8. Utolsó megjegyzésem a hosszú hétvége egyik legfontosabb részéhez, a szakmai megbeszéléshez kapcsolódik. Idén ezen nem tudtam részt venni, de információim szerint most is hasonló volt a helyzet, mint az elmúlt években mindig. A megbeszélés ugyanis sokszor siralmasan szűk körben, a sértődött és nem elég érdeklődő (de a versenyekre növendéket rendszeresen felkészítő) tanárok nélkül zajlik. Ekkorra a zsűri is többnyire fáradt és senki nem vállalja, hogy kemény, de igazságos szakmai véleményt mondjon, hogy elárulja, milyen szempontok szerint döntöttek. Pedig a legtöbb tanár ekkor szembesülhetne egynéhány olyan szakmai kérdéssel, amiben talán tudna javulni-javítani, ha hallana róla. A kritikán általában mindenki elgondolkozik előbb-utóbb, még ha első pillanatban igazságtalannak érzi is. S amikor elpárolgott az esetleges kezdeti megbántottság, akkor jön a javítás, s akkor lesz értelme a bírálatnak. Ebben a reményben vetettem papírra észrevételeimet.
    A fentiek és még egy sor más tekintetében közösen is lehet javítani, fel lehet lépni – leginkább 2007-ben, a legközelebbi Koncz-verseny kapcsán. Addig mindenki sepregethet a saját portáján. Élen a cikkíróval.