Ittzés Mihály:

Zeneirodalmat és nem zenetörténetet tanítunk

(részlet)

    Miért tartom fontosnak, hogy terítékre kerüljön e téma: zenetudomány a tanárképzésben, vagy másként: zenetudomány és tanárképzés. Azt hiszem, hogy ez az a csatorna, ahol a szűkebb tudományos eredmények a leghamarabb, a legközvetlenebbül eljuthatnak a zenei élet gyakorlatába, illetőleg a következő generációkhoz. Hiába foglalkozik a zenetörténet sokféle témakörének sokféle kutatója a múlt kutatásával, mindig tudnunk kell azt, hogy az eredmények soha nem lehetnek teljesen véglegesek. Hiszen számos zenetörténeti adattal, vagy előadóművészettel kapcsolatos eljárással jártunk úgy, hogy az idők során az újabb kutatási eredmények ezeket megcáfolták, majdnemhogy érvénytelenítették. Ugyanezt találhatjuk a népzenetudomány területén (akár saját népzenénkkel, akár más népek népzenéjével kapcsolatban); vagy a zeneelméleti kutatásban még akkor is, hogyha ez a zeneelmélet-kutatás – mondjuk – csak a közelmúltnak a stilisztikai kérdéseivel foglalkozik, s nem azzal, hogy majd milyen lesz a jövő zenéje. Ez utóbbi természetesen a zeneszerzői műhelyeknek a feladata. De ma, amikor olyan sivár a napi zenekritikai élet, és oly csekély a zenei ismeretterjesztő irodalom, akkor azt kell mondanunk, hogy ezeknek a pedagógiai csatornáknak különösen nagy a szerepe. Azonban ez igen nagy feladatot ró mindazokra, akik a fiatalokat tanítják. Azt a feladatot adja, hogy mind az előadóművészeti, a zenei gyakorlati tárgyakat (karvezetés, hangszer, magánének), mind bármilyen más, a tanárképzésben vagy egyéb pedagógusképzésben előforduló tárgyat tanító oktatóknak, de különösen azoknak, akik zeneelméletet, zenetörténetet tanítanak, állandóan figyelemmel kell kísérniük a szakirodalmat; a hazait is és a külföldit is (vagy annak legalább a hazai átszüremlését).
    Csak így tudunk lépést tartani, mert bár igaz az, hogy friss teóriákat, még nem igazolt elméleteket nem érdemes tanítani, de azokat a dolgokat, amelyeket alapos kutatások vagy kísérletek igazoltak,  mégha átszűrve, bizonyos mértékig leszűkítve, talán egy kicsit leegyszerűsítve is, de a tudományos igényességet és a tartalmi lényeget megőrizve mégis továbbítanunk kell növendékeink számára. Nem szabad csak a régi eredmények kizárólagos továbbéltetését feladatunknak tartanunk, hanem igenis nyitott szemmel, nyitott füllel kell figyelnünk a világra, a tanítványainkat is erre kell nevelnünk.
    Azt hiszem, nagyon fontos mindenki számára, hogy a saját hangszerének, énekirodalmának, kórusirodalmának legfontosabb új eredményeit ismerje, hogy előadóművészi is egyéb szempontból is abban otthon legyen. De ezt a leszűkítést megint helytelen volna szabadon érvényesülni hagyni, ezért tartom fontosnak a zeneirodalom tanítását; és fontosnak tartom azt is, hogy zeneirodalmat és nem zenetörténetet tanítunk a zenei szakközépiskolákban. A szakközépiskolákból most már – ha jól tudom – tizennégy van az országban. Ez remélhetőleg hozzá fog járulni ahhoz is, hogy a zenetanárképzés nem szűken hangszeres területei, vagy a nem szűken vett művészképzés is zeneileg felkészültebb fiatalokat fog kapni. Ráérnek majd a főiskolákon arra, hogy rendszerezettebb, jobban átfogó történeti szemlélettel összegezzék korábbi tanulmányaikat, illetőleg nyissanak a további fejlődésükhöz, tájékozódásukhoz ablakot, hogy megalapozhassák a későbbi önképzést.
    Amit nagyon fontosnak tartok. Talán az előbbiekből is egy kicsit kiderült, hogy ha ezeket a tárgyakat naprakészen akarjuk tartani, akkor elsősorban sajátmagunkat kell leszoktatni arról a szemléletről, hogy a diploma megszerzésével minden rendben van. Ehelyett a fiatalokat is arra kell tanítani, hogy amikor kilépnek diplomával a kezükben, nincsenek készen. Tudásuk nem örökre szóló, hanem minden területen, minden részterületen, ahol s amivel foglalkoznak, bizony utána kell menni a legújabb eredményeknek. Beleértve azt is, hogy valamelyest a legújabb zeneszerzési stílusokban is tájékozódni kell zenehallgatóként, érdeklődőként legalább, ha előadóként nem is tudunk hozzányúlni. Hiszen ez is szakmai s erkölcsi kötelességünk.