Ittzés Mihály

Szolfézs–gond(olat)ok

Utóhang a debreceni Bárdos–szimpóziumhoz

    Megkésve születik meg ez az írás, méginkább megkésve jelenik meg. Mégis úgy gondolom, hogy nem szabad a megírására késztető gondokat–gondolatokat elhallgatnom. Mielőtt azonban a téma sűrűjébe vágnék, néhány más dolgot is el kell mondanom.
    A Debreceni Konzervatórium (nevének, „státuszának” változásait most nem soroljuk fel, hisz ismét folyamatban van egy...) hosszú ideje megrendezi minden év márciusában a Bárdos Lajosról elnevezett szimpóziumot, mely alcíme szerint szolfézs–zeneelmélet, karvezetés szakmai találkozó. Érthető, hogy ezt az önmagában is összetett, de a képzés és a tanári–karvezetői gyakorlat miatt szorosan összefüggő részeket magába foglaló területet célozták meg a rendezők, hiszen az egész program kitervelője, máig legfőbb szellemi gondosa az e tárgyakat oktató tanszék vezetője, Szesztay Zsolt. Szerencsére, a mindenkori igazgatóban – jelenleg Duffek Mihály személyében – a szimpózium megrendezéséhez komoly támogatóra talált, s így – ha a pénzügyi támogatásért mindig meg is kell küzdeni a pályázatokon, a helyi és országos hivataloknál – az intézményi háttér biztosított.
    Még néhány mondat az idei programról. A hagyományoknak megfelelően a karvezetés, a kórusmuzsika három hangverseny, két közös éneklés és egy zeneszerzői műhelybeszélgetés kapcsán volt jelen. Ez utóbbinak vallomásos beszédű vendége Balassa Sándor volt. A korábbi szimpózium résztvevőinek kívánságára, a mostaniak legnagyobb megelégedésére két tánctörténeti előadás és rövid gyakorlati foglalkozás is helyet kapott a programban Széll Rita jóvoltából. Nem maradták el a szintén hagyományos bemutató tanítások sem: zeneiskola, ének–zenei általános iskola, zeneművészeti szakközépiskola csoportjai mutatkoztak be. (Ezekre még visszatérek, hisz ezen utóhang megírására éppen ezek az órák késztettek, s azok a dolgok, amelyek egyrészt a hivatalos szekciós megbeszéléseken, másrészt a szünetekben folytatott beszélgetések során vetődtek fel.)
    A két–három órás iskolatípusonkénti eszmecserék lehetőséget adtak a résztvevőknek, hogy az általános iskolai (beleértve az ének–zenei, ma emelt szintűnek nevezett iskolákat is), a zeneiskolai és a zeneművészeti szakközépiskolai feladatokat, gondokat megbeszéljék. Van bőven mindkettőből... A szekcióvezetők összegezték a közös véleményeket, eljuttatták a megfelelő helyekre, így ezekkel nem kell itt foglalkoznom. Inkább személyes észrevételeimet s azokat a gondokat szeretném röviden összefoglalni, amelyeket azonban – azt hiszem okkal s joggal – közérdekűnek érzek. Az általános vonatkozások nem személyes tapasztalatok alapján fogalmazódtak meg, így kicsit a kívülálló, de az ügyért aggódó véleménye.
    A március 27–én kezdődött Bárdos szimpózium első bemutató óráját a budapesti XX. kerületi Lajtha László Zeneiskola IV/B csoportjával tartotta Papp Károlyné tanárnő. Sokszínű, sokféle feladattal ékes, igényes és a csoport jó színvonalát reprezentáló órát láttunk. Az anyag természetesen a bécsi klasszika funkciós zenéjére épült, ahogy azt Dobszay László A hangok világa című kiváló könyve kínálja. Volt hangközgyakorlat, lapról olvasás, diktálás, transzponálás, éneklés szolmizálva és ábécés nevekkel, éneklés hangszerkísérettel és anélkül, ritmusgyakorlat, improvizálás – szóval minden, ahogy a “nagykönyvben” meg van írva. Mindez nyugodt légkörben, látványos külsőségek nélkül is meggyőzően és igényesen. Összességében nem kevésbé jó benyomásokat szerezhettünk a debreceni Bányai Júlia Általános Iskola Ének–Zene Tagozata 6. osztályának óráján Tóth Ágnes tanárnő és növendékei révén. Ha nem lett volna nagyobb (iskolai osztály) létszámú az (influenza miatt kényszerűségből 7. osztályosokkal kiegészített) csoport, nem került volna egy kicsit több hangsúly az éneklésre (pontosabban a hangképzésre), azt hihettük volna, ismét szolfézsórát látunk. Ezen az órán is érezhettük, mint az előzőn, hogy egy rendszeres munkával vezetett, jól felkészített csoport munkáját figyelhetjük meg, kisebb–nagyobb egyéni és kollektív sikerekkel és hibákkal, nem pedig a bemutató kedvéért “kiglancolt” hamis képet kapunk.
    Az ének–zenei osztály néhány szabadabb hangzatgyakorlattól eltekintve ugyancsak a bécsi klasszicizmusban igyekezett jártasságot szerezni, ahogy tankönyvük anyaga kínálja. A munkamódszer, a feladatok azonban erőteljesen szolfézsóra jellegűek voltak. Egyfelől annak örülnünk kell, hogy egy jó tanár arravaló gyerekekkel iskolai osztályban is ilyen szakmai igényességgel dolgozhat, s így a leendő szakzenész (most zeneiskolás) és a leendő zenekedvelő felnőtt (most ének–zenei iskolás) milyen közel kerül egymáshoz, s majdan az utóbbi értőbb, jobb közönsége lehet az előbbinek. Másfelől gondolkodóba kell esnünk: tényleg az intenzív szakmai jellegű képzés lenne a feladata és alapvető munkamódszere az ének–zenei iskolának? Mint Tóth Ágnes kolléganő elmondta, elég sok gyerek tanul iskolájukban hangszert, s néhányan talán majd a zenei pályát választják. Épp ezért megértéssel mondhatjuk: számukra mindenképpen szükséges, hogy a zenei készségek fejlesztése ebben az irányban is folyjék ha már a zeneiskola nem tudja befogadni őket, s ne merüljön ki a zenei tevékenység – ahogy kívülállók nem is ritkán s eléggé el nem ítélhető módon mondják – csak az “énekelgetésben”. Bár mennél több ilyen énekes iskolánk lenne, s ne a megszüntetésekről kellene hallani innen is, onnan is... Afelől semmiképpen nem lehet kétségünk, hogy ezek a gyerekek – ha kedvük, tehetségük, érdeklődésük úgy hozza, hogy zeneművészeti szakközépiskolában folytassák a tanulmányaikat – nem fognak zavarba jönni a szolfézs felvételin. Ellentétben azokkal, akikről innen is, onnan is hallani: a zeneiskolában meglehetősen elhanyagolják a szolfézst. A heti négy kötelező órát – persze elsősorban a csak műkedvelőként muzsikálóknál – a szolfézs helyett szívesebben töltik ki (egyébként kétségtelenül hasznos, s bizonyára kevesebb erőfeszítést igénylő, kényelmesebb–kellemesebb) egyéb tevékenységgel, például zeneirodalommal, társas zenével. Ez rendjén is lenne, ha nem az általános készségfejlesztés és elemi zeneelmélet helyett választanák. Mellette lenne a helye...
    Amikor Kodály zenei nevelési koncepciójáról van szó, sokan szeretik azt leszűkíteni a köznevelés keretében folyó ének–zene tanításra. Kétségtelen, hogy a Mester maga is ezt helyezte első helyre. De ezt sem lehet megfelelő színvonalon és eredménnyel végezni, ha nincsenek tehetséges, jó tanárok. Az az alapvető – nem csak Kodály által hangoztatott – pedagógiai tétel, hogy az eredményes oktatás (és nevelés!) kulcsembere a jól felkészült, hivatástudattól áthatott (tehát lelkes) tanár, természetesen a szakoktatásban is érvényes. E kérdésben biztos, hogy nincs vita – általánosságban. Csak abban, hogy hogyan, milyen területek művelésével érhet el oda, a minél teljesebb kiműveléshez a növendék (a művészi pályára törekvőkről nem is beszélve). Itt rejtőzik a ma elharapózni látszó (nem új keletű, hanem visszatérő) szemléletnek a legalábbis vitatható, ha nem éppen kártékony volta. Erről szólnak a nem hivatalos hírek, melyek mögött nem mehetek el szó nélkül. Annál kevésbé, mert mint fentebb már sejttettem: úgy látszik, hogy a zeneiskolákban (is) kezd tért nyerni – nevezzük nevén – a szolfézs-ellenesség. Ami például a magasabb osztályokban a relatív szolmizáció mellőzésében nyilvánul meg egyes helyeken. Helyette azonban – amint megbízható forrásokból értesülhettem – nem nyújtanak az arra hivatottak semmit, ami megközelítően is helyettesíthetné a zenei gondolkodás kialakításában, a hallás fejlesztésében stb. Különben miért vállalkoztak volna a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanárai, dr. Bárczyné Toborffy Julianna és Sándorné Papp Edit arra, hogy „Foglalkozások a zenei képesség fejlesztéséhez” címmel videokazettát állítsanak össze. Saját csoportjukkal végzett sokoldalú, zenei anyag és módszerek szempontjából változatos munkájukat tárják az érdeklődők elé. Egészen nyilvánvaló, s ezt a videokazettához készített melléklet bevezetőjében is elmondják, hogy nincs megfelelő együttműködés a zeneiskolák és szakközépiskolák között. Ezt a rést (szakadékot?) kívánják valamelyest csökkenteni, hogy a felvételire az általános zenei készségek és az elméleti tudás szempontjából megfelelően előkészített gyerekek menjenek.
    „Előfordul, hogy a felvételin hangszerből megfelelne a növendék, de szolfézsból nem, sőt gyakran az is kiderül, hogy az illető évekig felmentést kapott szolfézsból. Ezért nem kerülhet be hozzánk, vagy ha mégis, akkor eleve hátránnyal indul a többiekkel szemben.” – írják a szerzők. Nem komplett órákat, hanem gyakorlási ötleteket szedtek sorba (1.) zenei íráskészség, (2.) a zenei halláskészség fejlesztése és (3.) az összhangzattan tanulásának előkészítése témaköréből. Ha nem is lehetett teljes körű és technikai szempontból kifogástalan a video–összeállítás, mindenképpen hasznos segédeszköz lehet a zeneiskolai tanárok, elsősorban a felvételi előkészítő csoportok vezetői részére. Persze másoknak is szolgál megszívlelendő tanulságokkal.
    Visszatérve az általános kérdésekhez, emlékeztetnem kell az olvasót mindarra, amit Kodály a Ki a jó zenész? című beszédében a Zeneművészeti Főiskolán (tehát a szakzenész képzés legfelső intézetében!) 1953-ban elmondott. A hosszas idézés helyett különösen a Visszatekintés I. kötetében olvasható beszéd utolsó szakaszaira (283. old.) hívom fel a figyelmet: ott Kodály a jó zenész kellékeiről, a négy terület (hallás, értelem, szív, kéz) kiművelését segítő zenei tevékenységekről (tantárgyakról) szól. Ott bizony a kamarazene, a kóruséneklés együtt szerepel a szolfézzsal s a zeneelmélettel...(Ebben az egész kérdésben persze tovább mehetünk, s újra fellángolhat a vita, mely egykor Kodály és Molnár Antal között folyt: Kell-e a szolfézs a zeneakadémián?...) Egyelőre azonban maradjunk elsősorban az alsóbb fokok gondjainál, az ott feltűnt káros jelenségeknél – de ne feledjük az eredményeket sem.
    A debreceni Bárdos Szimpóziumon tartott bemutató óra, melyet Vasné Katona Adrienn tartott a helybeli Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola egyik 2. osztályos csoportjával, azt mutatta, hogy ezen a szinten is meg lehet találni a hasznos egyensúlyt a stílusismeretet szolgáló sokoldalú munka folyamán a relatív szolmizáció és az ábécés rendszer alkalmazása között. Bach János–passiójának részleteit választotta – egy hosszabb, e műre koncentráló tanítási folyamat részeként – a bemutató órára.
    Eszembe jut még három dolog a Debrecenben látottak-hallottak kapcsán. Az egyik, hogy elgondolkodtató a hosszabb időszakban egy-egy stílusra koncentráló tananyagválasztás (tanterv). Egyfelől kétségtelenül hasznos, mert így a növendékek biztosabb stílusismerethez jutnak. Másfelől azonban vitatható, mert beszűkítheti a készségek fejlesztését. Minden stílusnak vannak könnyebb és nehezebb rétegei, tehát amúgy is vissza kellene magasabb szinten térni rá. Elválhat a hangszeres képzéstől is (amit egyébként az igényesebb hangszertanárok joggal nehezményzeznek nem csak „stilisztikai” alapon), hiszen ott sem csak egy stílusba tartozó darabokat játszanak a növendékek évhosszat. Tehát nem a stílusra, hanem a zenei elemek (ritmus, hangköz, hangzat, dallam) „technikai” nehézségeire alapozott tananyag és munkamódszer is polgárjogot nyerhetne (ismét), legalább rendszeres kiegészítésül. Ehhez kapcsolódik a másik dolog: ez év januárjában Varsóban láthattam néhány zeneiskolai és szakiskolai órát. Azt hiszem, azok a hangzatfelismerő és hangtalálási feladatok, amelyeket ott a 13-14 éveseknek meg kellett oldaniuk, nálunk aligha mennének. Az egyik, például, hármashangzat felbontások „atonális” sorozatából állt. (Igaz azonban az is, hogy a feladatok megoldásába, beleértve még az éneklést is, nem sok zene [értsd muzikalitás] szorult. Uralkodott a „technicista” megközelítés.) A harmadik: egy pozitív példa itthoni képzésünk eredményességéről. A kecskeméti szakközépiskola egy tavaly végzett növendéke a grazi főiskola hegedű tanszakára nyert felvételt. Amikor a szolfézs érettségi anyagát bemutatta (persze nem papíron, hanem gyakorlatban) új tanárának, két évre(!) mentességet kapott: annyival előtte járt évfolyamtársainak.
    Száz szónak is egy a vége: kár lenne a megszerzett javakat, színvonalat elveszíteni. Ha magunknak nem hiszünk, hogy mink van, higyjünk legalább másoknak. Erre – zárszóul – álljon itt egy idézet egy 1997 decemberében Amerikából érkezett levélből: „We had an interesting report on our NPR radio station recently regarding upcoming changes in Hungarian education. We will keep our fingers crossed for you on this side of the Atlantic. I hope that those will be making far-reaching decisions will come to realize quickly that Hungary’s music education is a model for the whole world and is one of Hungary’s most important export products.” Vagyis: „Érdekes riportot hallottunk a közszolgálati rádiónkban a magyar oktatás folyamatban lévő átalakulásáról. Izgulunk értetek itt, túl az Atlanti óceánon. Remélem, hogy azok, akik a messzeható elhatározásokat hozzák nálatok, hamarosan ráébrednek arra, hogy a magyarországi zenei nevelés az egész világ számára követendő példa, és Magyarország egyik legfontosabb exportcikke.” – írta Kathryn Smith Bowers zenepedagógus és zenetörténész. (Kiemelés tőlem: I. M.) Ez pedig nagy elismerés, de még nagyobb kötelezettség. Persze tanuljunk másoktól, amit csak lehet, figyeljünk az új törekvésekre, de ne a már elért, mások által (is) elismert eredmények, a megszerzett értékek rovására.
    Ezt akartam elmondani a Bárdos szimpózium okán s ürügyén...