Járdányi Pál összegyűjtött írásai

A korán elhunyt, mindössze negyvenhat évet élt Járdányi Pál a huszadik századi magyar zenei élet egyik kiemelkedő személyisége volt. Zene-szerzői életműve torzó voltában is érték, Vörösmarty-szimfóniája (1952) például a háború utáni magyar zeneszerzés reprezentatív alkotása, a hagyományok talaján új mondanivalót kereső művészet maradandó értékű darabja. Művei meg-megszólalnak néha hangversenyeinken, teljes életműve azonban még vár arra, hogy méltó helyére kerüljön a repertoárban. Mint a század magyar komponistáinak többsége, tevékenységét ő sem korlátozta csupán az alkotásra. Mesteréhez, Kodályhoz hasonlóan életprogramjának másik legfontosabb területe ( a sorrendet aligha lehetne megállapítani) a népzenekutatás volt. Bartók és Kodály nyomdokain haladva, az ő módszerüket továbbfejlesztve kidolgozta a népzenei anyag máig érvényes, a dallamok felépítését, belső logikáját legjobban kifejező rendszerezését. Élete utolsó éveiben ezt a munkát az akkor nálunk még „fiatalnak” tekinthető eszköz, a számítógép felhasználásával forradalmasította. A Magyar Népzene Tára kötetei közül kettőnek az anyagát ő állította össze és rendezte sajtó alá.
 Járdányi írásaival, előadásaival küzdött a magyar zenekultúra előrehaladásáért, a zenei műveltség terjesztéséért. „A szó elrepül – az írás megmarad” – tartja a klasszikus közmondás, de ennek igazsága csupán féligazság. Mert az évek-évtizedek során különböző fórumokon napvilágot látott írások is feledésbe merülnek, hacsak össze nem gyűjtik és újra közkinccsé nem teszik őket. Ezt a feladatot vállalta és végezte el Berlász Melinda: kitartó, gondos munkájának eredménye az a több mint 400 oldalas könyv, mely a közelmúltban jelent meg az MTA Zenetudományi Intézetének gondozásában.
 A közölt 133 írás az 1942-1966 közötti, negyedszázadnyi időszakban keletkezett. A háború alatt írottak többsége a Hankiss János szerkesztette Forrás-ban, a későbbiek a Szabad Szó című lapban (melynek egy ideig zenekritikusa volt Járdányi), a Válasz című folyóiratban, a rádióújságban, valamint különböző szakmai és tudományos folyóiratokban és egyéb kiadványokban jelentek meg. Közülük néhány csupán kéziratban maradt fenn, s a szerző hagyatékából került elő a család szíves hozzájárulásával. Az idegen nyelveken publikált írások ebben a kötetben olvashatók először magyarul Czagány Zsuzsa és Pokoly Judit fordításában. Ugyancsak első ízben szerepel ebben a kötetben Járdányi nyolcrészes előadássorozatának teljes szövege, mely a halála előtti hónapokban hangzott el a rádióban, a magyar népzenéről (a könyvben természetesen csak utalások formájában közölt hangzó illusztrációkkal).
 Berlász az összegyűjtött anyagot témakörök szerint csoportosítja, azon belül időrendi sorrendben közli az egyes írásokat. A könyv a következő nagyobb fejezetekre oszlik: Magyar népzene és zenetudomány; Bartókról és Kodályról; Zenepedagógia, zeneelmélet; Magyar zeneélet és zenei műveltség.
 Az első fejezet írásai tanúsítják, mennyire fontosnak tartotta Járdányi a népzenekutatás eredményeinek minél szélesebb körben ismertté tételét. Magától értetődő, hogy ezekben az írásokban sok az ismétlődés, hiszen mondanivalóját többször, többféleképpen fogalmazta meg, különböző érdeklődésű és különböző szinten tájékozott olvasókra-hallgatókra számítva. A cikkek többségében a tudományos igényű megfogalmazás a népszerűsítő célzattal egységben van jelen. Megállapításai – például a szolmizáció jelentőségéről a hangnemek érzékelése és tudatosítása terén – a pedagógia számára ma is hasznosak és aktuálisak. Az ezzel foglalkozó két írás – a Kodály-Vargyas példatárral a kézben – tananyagként ajánlható leendő és gyakorló ének-zene-szolfézs tanárok számára egyaránt. 
 A két nagy elődről szóló írásokban lényegre törően világlik elő művészetüknek, egész tevékenységüknek mély értése és szeretete. Tanítványi tisztelet és rajongás, ugyanakkor objektív elemző-értékelő hang csendül ki ez írások mindegyikéből. Többször rámutat Kelet és Nyugat, a népzenei alapok és az európai hagyományok együttes jelenlétére mindkettejük életművében. Találomra – meglehet önkényesen – hadd emeljünk ki közülük kettőt: azt, amelyikben Bartókot mint „ tudós művészt” mutatja be (többek között Lendvai Ernő akkor még nagyon friss és sokat támadott elemzéseire hivatkozva), valamint a Kodály 80. születésnapja alkalmából elmondott előadását, melyben mestere népdalharmonizálásának rendszerét, logikáját elemzi. 
 A harmadik témakör írásai közül akár a mai gáncsoskodóknak is szólhatna az az 1948-ban fogalmazott cikk, melyben rámutat Járdányi: a népzenei alapokra építkezés nem „magyarkodás” (milyen rémes szó!), nem zenei sovinizmus, hanem az „önismeret elemi parancsa” a zenepedagógiában. Eredeti – és meg nem valósult – ajánlata Járdányinak, hogy az énekkarok részére adjanak ki olyan „kétnyelvű” kottákat, amelyekben a hangjegyek alatt a szolmizációs betűk is szerepelnének. Véleménye szerint ez megkönnyítené az énekesek kottával való ismerkedését, fejlesztené olvasási készségüket. 
 Kritikai, publicisztikai írásaiban tömören, lényegre törően, mellébeszélés nélkül foglalja össze egy-egy rövidebb időszak zenei eseményeit, azokról alkotott véleményét, kiemelve a legfontosabb jelenségeket, tendenciákat. Ezek az írások nem olyan mívesen megfogalmazottak, van bennük valami rögtönzésszerűség: azonnali reagálásként a még friss élményekre. Az olvasó valósággal visszaéli magát a fél évszázaddal korábbi zeneélet eseményeibe. Nevek, címek merülnek fel, amelyek azóta már klasszikus csengésűekké váltak – vagy véglegesen a feledés homályába süllyedtek el. Járdányi véleménynyilvánítása, állásfoglalása kritikáiban is mindig határozott, világos és egyértelmű.
 A kötet záró fejezetének csaknem minden egyes írása egyedi ismertetést érdemelne. Itt esik szó többször is a „jó zene – rossz zene” problematikájáról; zenei életünk különféle anomáliáiról; a falu és a város zenekultúrájának (vagy kultúráltlanságának) tendenciáiról; arról, hogy túl sok – de milyen? – zene vesz körül bennünket. Mindezek sajnos ma is létező jelenségek, sőt élőbbek, mint megírásukkor. Olvashatunk néhány „harcos” hangvételű cikket is, akkoriban merésznek számító kijelentésekkel. Érdekes és jellemző a beszámoló szovjetunióbeli útjáról: az elismerések mellett bírálatait sem hallgatja el (1954-ben!). Van néhány túlzó, vitatható vagy túlhaladott megállapítása is, például a dzsesszről, amit teljes egészében a „rossz zene” kategóriájába sorol Járdányi.
 A kötetet záró rövid Curriculum vitae előtt Járdányinak valószínűleg utolsó, a Muzsika 1966 májusi és júniusi számában megjelent kétrészes írása olvasható  A zene a Nyugatban címmel. Ebben a 20. század eleji művelődéstörténet olyan kiemelkedő személyiségeinek zeneírói munkásságát tekinti át, mint Csáth Géza, Molnár Antal, Kodály Zoltán és Tóth Aladár. 
 Berlász Melinda ezzel az új kötettel ismét jelentős értéket tett le a magyar zenei közelmúlt iránt érdeklődő olvasók asztalára.