Játék a múzeumban – Lipcse, 2001.Ezeket az élményeket vártam, készültem rájuk, mint ahogy azt is sejtettem, hogy az egyetem világhírű hangszermúzeumának kincsei nem mindennapi látnivalókkal szolgálnak majd – az itt ráadásként kapott „ajándék”azonban váratlanul ért. Gát-Fontana Eszter, a múzeum magyar igazgatónője vezetett körbe a több éves felújítás miatt épp csomagolásra váró hangszerek között, s ha csak a világon egyedüli billentyűs hangszerritkaságokat – pl. Cristofori piros, kínai figurákkal díszített, kecses csembaló-zongora párját – említem, lelkesedésem bizonyára érthető. Ám az ún. Klanglabor, ahol a múzeumlátogató gyerekek birtokba vehetik a legkülönfélébb (természetesen nem muzeális) hangszereket, tán még több, továbbgondolkodásra érdemes inspirációt kínált. Itt szinte mindent szabad: az instrumentumokat kézbevenni, kipróbálni, játszani, kísérletezni velük, sípolni, dobolni, csengettyűzni, kerepelni, pengetni, billentyűket nyomkodni; egyedül, csoportban, felelgetve. Tesközelből barátkozhatnak így a gyerekek az anyagok – kő, agyag, fém, fa, bőr, üveg – tulajdonságaival, a hang fizikai törvényeivel, a zene – hangmagasság, ritmus, dinamika – alapelemeivel. Találhatunk itt kattogó, csilingelő gyerekjátékokat, különböző méretű és anyagú üreges testeket, primitív népek eszközeit, vonós-fúvós-pengető-ütőhangszereket, monochordot, kis csembalót, egy csodás makettet, amely zseniálisan szemlélteti az orgona működését, mégneslapos táblát az állathangok osztályozására, szekrénykét, amelyre hassal ráfeküdve érezhető a rezonancia ... s még mennyi minden! Mondanom se kell, kicsik és nagyok hallatlanul élvezik, szórakoztató felfedezésnek, pompás játéknak tekintik a hangzás-kavalkádot, a „múzeum” és a „zene” fogalma számukra természetes, valóságos, érdekes dolgokat jelent. Képzett múzeum-pedagógusok vezetik a foglalkozásokat, jönnek vakok, siketek(!), fogyatékosok is, s nem csoda, hogy legközelebb sokan családjukkal, barátaikkal állítanak be. Hány gyereknek tudna Magyarországon is egy ilyen gyűjtemény kedvet csinálni a zenetanuláshoz, hangszerjátékhoz, hányan értenék meg jobban a hangtörvényeket, hányan válnának így nyitottabbá az élő hangzásra, az értékes zenére? Az ötlet egyszerű, megvalósítása nem pénz-kérdés. Meglódult képzeletemben helyet kap múzeum, zeneiskola, művelődési ház, terápiás intézet; esetleg egy utazó gyűjtemény, amely ifjúsági hangversenyek szünetében kínálná a gyerekeknek a nemes és örömteli játék lehetőségét. (Soraim papírra vetése után olvasom, hogy a budapesti Szent István Király Konzervatórium gyerekkoncertjein hasonlóan teszik elevenné a hangszerekkel és a művészekkel való kapcsolatot.) *** Néhány szót Gát-Fontana Eszterről, akinek ügyszeretete, ötletgazdagsága, szervezőkészsége a kis „hangos” kiállítást életre hívta. A Magyar Nemzeti Múzeum szakembereként, konferenciák tudós előadójaként ismert hangszerész-muzeológus nagyszabású pályázat nyerteseként 6 éve került a hatalmas, felbecsülhetetlenül gazdag hangszermúzeum élére. Igazgatása alatt a látogatók száma megduplázódott, egy sereg gyönyörű könyv, CD, számos koncert, fesztivál, tudományos rendezvény született. Ezt a halkszavú, mosolygós magyar asszonyt tudása, kitartása, szívós munkája immár világszerte elismertté tette. Legyünk büszkék rá! Horváth Anikó
|