Kadosa Pál

A zeneiskolákban a továbbképzés fejlesztése a legfontosabb feladat

A zenei tömegnevelés legfontosabb fóruma, amint Sándor elvtárs kifejtette, a zeneiskola. Ez igaz, népünk szociális körülményei közt azonban az igény állandóan nő és nőni fog. Nő nemcsak olyan értelemben, hogy egyre többen fognak zenét tanulni, hanem abban is, hogy magasabb zenei műveltséget óhajtanak majd szerezni. Ebből következik, hogy nemcsak a zeneiskolák tanulóinak létszámát kell majd növelni, hanem a továbbképzés lehetőségét is meg kell adni és a zeneiskolákban a továbbképzés számszerű és minőségi fejlesztése a legfontosabb feladat. Ez persze megint tanárigényt jelent, még pedig nem is szaktanárigényt, hanem főiskolai végzettséggel rendelkező tanárigényt.

Sándor elvtárs felvette azt a széltében jelentkező megjegyzést, hogy az utóbbi időben a versenyeken való részvételünk kevésbé eredményes. Ezt részben el kell ismernünk. De csak részben. Gondoljunk arra, hogy Münchenben tavaly egyik fiatal énekesünk II. díjat nyert - az I. díjat nem adták ki. Ugyanúgy az egyik fúvósunk II. díjat nyert Münchenben és Prágában - az elsőt nem adták ki. Vonósnégyesünk Münchenben II. díjat nyert - az elsőt nem adták ki. Ezek nagyon szép eredmények, ha nem is kapunk mindenütt I. díjat. Kétségtelen, hogy komoly vérveszteség volt az 1956-i disszidálás. Ez nemcsak a fiatal művészeknél, hanem más szakmákban is így volt.

A harmadik hiány - amin feltétlenül segítenünk kell -, hogy ezekre a nemzetközi versenyekre nem tudjuk kellőképpen előkészíteni növendékeinket, nem áll rendelkezésünkre kellő idő, későn végezzük el a jelölést, a kiválogatást. Ismétlem, ezen segítenünk kell.

Látszólag ezzel kapcsolatban - mert hiszen ez nem olyan döntően pedagógiai probléma -, vetette fel Sándor elvtárs és a referátum, hogy helyes-e a mi tanár, illetve művészképzésünk? A reform hozta létre a tanárképző és a művészképző egyesítését. A „reform bűne”, mondják sokan. Idézőjelbe teszem. Én ma is büszke vagyok arra, hogy a reform előkészítésében részt vehettem, és azt hiszem, hogy a reform sok eredménye mellett az a bűn nem olyan nagy, de kérdés, hogy bűn-e. Szerintem nem.

Nagyon is igaza volt a reformnak, amikor egybekapcsolta ezt a két képzést, ti. Magyarországon kevés ember él meg majd a pódiumon, de az egész világon is így van.

Nagyon helyes, hogy a művész pedagógiai, metodikai képzést is kapjon, hiszen a művész végső fokon saját magának a továbbfejlesztője, tanára, és majdnem nehezebb sajátmagunkat továbbfejlesztenünk, mint növendékeinket. Azon kívül, minthogy a zeneoktatás igényei a szocializmus viszonyai között állandóan nőnek, fontos, hogy a tanárnak a művészi játéka, hangszertudása is nőjön, tehát nem lehetünk megelégedve a régi tanárképzős hangszertudási nívójával.

Ebből a szempontból nézve a dolgot, magasabb-e a mi művészeink pedagógiai tudása? Magasabb. Egyrészt azért, mert pedagógiai, metodikai képzést kapnak, gyakorlati tanításban, ezáltal maguk is fejlődhetnek. Magasabb-e régi tanárainknál mostani tanáraink művészi nívója? Természetes, hogy magasabb, mert hiszen magasabb nívót kívánunk tőlük már a felvételnél és magasabb nívót a főiskola ötödik éve után, mint kívántunk a tanárképzőben, ahol általában a negyedik akadémia után visszafejlődtek.

Az biztos - most lássuk a negatívumot -, hogy alacsonyabb a művészi játék fejlettsége, vagy a játék művészi foka, általában, mint a régi művészképzőben. Természetes ez? Természetes, mert a művészképzőbe egy- vagy két növendéket vehettünk fel egy évben, most pedig 8-10 olyant veszünk fel, aki majd 5 éven át tanul hangszert is. Előrelátható volt ez? Igen. Előreláttuk? Igen. Ennek ellenére helyesnek tartotta a bizottság többsége, de azt hiszem, mindenki, csak legfeljebb most letagadjuk egy páran. Én nem tagadom, hogy ezt előre láttuk és ennek ellenére vállaltuk.

Helytelen persze a művész-tanárképző elnevezés, mert ebben az elnevezésben benne van a „művész” is, és ezért, akik ezt elvégzik, abban a hamis illúzióban élnek, hogy nekik is joguk van a pódiumhoz. Ezt meg kell változtatni. A pódiumon kevesen tudnak helytállni. Az viszont igaz, hogy a hangszertudási nívó nagy átlagban a művészképző nívója alá süllyedt. Csak a legkiválóbbak aspirálhassanak arra, hogy tovább tanuljanak. Igenis, be kellene vezetni szerintem az aspirantúrát. Nem borzasztó nagy létszámú osztályokra gondolok, legfeljebb 8 emberre, nem szakonként, hanem az egész főiskolán, mert többre sem szükség, sem indok nincs.

Sándor elvtárs említette a túlterheltséget, és azt is mondta, hogy a nagy tehetségek mindig megtalálják a gyakorlási lehetőséget. Igen, általában megtalálják, mert a nagy tehetséghez hozzátartozik többek között a szorgalom is, és többek között a hivatástudat is, és így megteremti a lehetőséget. Igen ám, de néha más dolog rovására teremti meg. Mi nem akármilyen művészeket akarunk nevelni, nemcsak olyanokat, akik üzembiztosak, gyorsan játszanak, szép billentéssel, hanem olyanokat, akik műveltek, és akik szocialista művészek, akiknek itt kell dolgozniuk, és itt is dolgoznak. Olyan művészeket akarunk tehát nevelni, akiknek a művelődéshez, az emberi fejlődéshez is időre van szükségük, és ezért a túlterheltség problémájával mégis foglalkoznunk kell. Nem szeretnénk olyan művészeket nevelni, akikről a görög történetíró azt írta, hogy hitvány ember lehet, mert kiváló fuvolás. Nem! Nem ilyen művészeket akarunk nevelni, hanem olyan művészeket, akikről elmondhatjuk, hogy kiváló ember lehet, mert igen kitűnő művész.