Klári néni

Régóta gondolkodom rajta, mi is az valójában, amit neki köszönhetünk, mi az az egyedi és különleges érték, amivel az ő személyisége és zeneisége tette gazdagabbá azokét az egykori konzis vagy zeneakadémiai előkészítős tanítványokét, akik között ma világjáró zongoraművészek, kiváló zenetanárok éppúgy vannak, mint olyanok, akik végül nem a zenei pályát választották, bár a zene egész életük meghatározó útitársa maradt.

Máthé Miklósné zongoratanár, akit mindenki „Klári néniként” ismert, egyidős volt a XX. századdal. Tanulmányait az I. világháború alatti és utáni időszak legnagyobb tanáregyéniségeinek vonzáskörében végezte, közülük is érdemes kiemelni a világhírű Varró Margit nevét, valamint azét a Weiner Leóét, akinek kamarazene órái talán a legmeghatározóbb élményt jelentették számára, és akire mindig különös tisztelettel és hálával emlékezett. Sikeresnek indult zongoraművészi karrierje ellenére egészen fiatalon döntött úgy, hogy életét a tanításnak szenteli. Majd’ három nemzedék nőtt fel a keze alatt, a legfiatalabbak néhány éve még pályakezdőnek számítottak. Kicsi, gömbölyű, fürge alakját, hófehér haját én, akit 77 éves korában kezdett el tanítani, pontosan ugyanolyannak ismertem meg, mint édesnayám, aki az ötvenes években volt Klári néni növendéke. Az utolsó tíz évben már testében szívritmus-szabályozóval, de mindvégig töretlen munkabírással tanított; 1985 nyarán életkora ellenére szinte váratlanul érkezett a hír hirtelen haláláról.

Gyermeke nem volt, és amikor hűséges és mindnyájunk számára oly kedves emlékű társa, a mindig sziporkázóan szellemes Miklós bácsi is elment közülünk, könyvtárát, ingóságait végrendelete alapján jórészt tanítványai örökölték, így ma sokan örülünk valami olyan kedves emléktárgynak, ami valaha Klári nénié volt. De jól emlékszem, életében is hallatlan önzetlenséggel tudta másokkal megosztani a sajátját, könyvet, kottát vagy éppen ruhaneműt, kinek mire volt szüksége. Én, a vidéki kisfiú például tőle kaptam életem első igazi zenei lexikonát, akárcsak egy karácsonykor a Beethoven-szonáták kétkötetes zsebkiadását, amit máig rendszeresen használok.

De vajon hogyan lehetne meghatározni azt a még sokkal nagyobb kincset, azt a szellemi örökséget, amellyet szintén tanítványai között osztott szét, olyan bőkezűen és oly nagy szeretettel, és amelyből mindnyájan magunkkal hoztunk és magunkban hordozunk egy-egy – zenélésünket, tanításunkat mindenkor megelevenítő, személyre szabott – töredéket? Egyáltalán, hol érhető tetten egy tanár munkája, vannak-e, lehetnek-e igazán kézzelfogható gyümölcsei? Akik éveken keresztül felnőttként hospitáltak, jegyzeteltek Klári néni óráin, azok sok-sok remek pedagógiai fogást, hasznos tanácsot, sőt zseniális ötletet leshettek el tőle, én azonban egykori tanítványként alig-alig tudnék olyasmit felidézni, ami a maga konkrétságában maradt emlékezetes számomra. Például Klári néni legjobb órái azok voltak, amikor senki sem ült kettőnkön kívül a teremben; olyankor tudott ő a legfelszabadultabban és a legeredményesebben foglalkozni egy-egy zenei vagy technikai probléma megoldásával. Ha azonban módszerének titkáról faggatták, tiltakozott, annak ellenére, hogy ha valaki, akkor ő igazán mindent tudott a zongorametodikáról. Tanította is ezt a tárgyat a zeneakadémistáknak, de könyvet soha nem akart írni róla, talán mert úgy érezte, nem ez a lényeg. Módszertan helyett számára a zene volt a döntő a maga csodálatos törvényszerűségeivel és végtelen szabadságával, meg az ember – többnyire emberpalánta – a maga ilyen-olyan tehetségével, alakuló, talán még alakítható személyiségével. Klári néni abban volt a legnagyobb, hogy mindig megtalálta növendékeinek azt a legérzékenyebb pontját, amelyen keresztül a zene lényege tényleg megérinthette ezt a kialakulófélben levő személyiséget. Ehhez pedig olyan intuíciós képesség, olyan empátia és szuggesztivitás, olyan személyre szabott figyelem szükséges, amilyen csak keveseknek adatik meg. (De érdemes-e másképpen tanítani?)
 Klári néni mindig pontosan tudta, vagy inkább megérezte, kinek, mikor kell valamit okosan elmagyarázni és mikor kérdezni, mikor kell szídni és mikor biztatni, mikor érdemes zongorán előjátszani (ritkán zongorázott nekünk, de csodálatos szabadsággal és érzékenységgel), vagy mikor elég egy finom mozdulattal a növendék csuklóját, karját, nyakát, vállát játék közben felszabadítani és a zene szolgálatába állítani. A konkrét problémák megoldásán keresztül pedig szinte észrevétlenül formálta a növendékek ízlését, stílus- és arányérzékét, segített megteremteni a szigorú rend és a szabad fantázia egyensúlyát úgy, hogy a tőle kapott instrukciók egy idő után már tudat alatt irányították tovább a tanítványok zenei fejlődését. Ugyanígy érzett rá például a felvételi vizsgákon is a lappangó tehetségre; növendékeit, ahogy ő mondta, „szimat után” választotta ki (ha tehette), sokszor részesítve előnyben egy-egy kevésbé mutatós produkciót az „ügyes kezű és üres fejű” ifjú virtuózokével szemben.
 Zongorázás, tanítás vagy akár zenehallgatás közben ma is rendszeresen veszem észre, hogy az ő hatása befolyásol akaratlanul is, amikor egy Mozart-szonáta karaktereit, egy Bach-fúga szólamainak természetét, egy Chopin-mazurka lüktetését vagy éppen egy Debussy-akkord arányait kutatom vagy próbálom magyarázni tanítványaimnak, hiszen ezekkel a jelenségekkel az ő óráin ismerkedtem meg először, az ilyen fajta igényességre ő szoktatott rá annak idején.
 Decemberben volt születésének 100. évfordulója. Ki-ki a maga módján emlékezett meg róla. A Zeneakadémia XII-es termében, ahol évtizedekig tanított, emléktáblát avattak tiszteletére. Sírja dísztelenül és gondozatlanul kopik a Farkasréti temetőben. Szellemi örökségének azonban, bár nehéz körülírni, máig ható kisugárzása van. Sokkal több ez, mint kiváló szakmai tudás és zseniális pedagógiai érzék összessége, hiszen a zene lényege csak a legszemélyesebb módon átadva válhat igazán belső élménnyé akár a hallgató, akár a növendék számára. Ezt a személyes kapcsolatot és ezt az élményt köszönjük ma is Klári néninek.