Mókica, nem búcsúzni, beszélgetni szeretnék Veled. Mindarról, amit fél évszázada tartó kapcsolatunk alatt együtt értünk meg. Hiszen akkor ismertelek meg, mikor a kisebbik fiad született, s először akkor hallottam gyermekien tiszta, üde hangodat, mikor a néhány hetes Gabinak a Zsipp zsupp kenderzsuppot énekelted, s ő a sorvégekhez – a hangnemben maradva! – apró kaccanásokkal csatlakozott. Milyen büszke voltál rá! Meg a két nagyobbra is, Jánosra és Annára, akik szintén örökölték szüleik zenei tehetségét, és belenőttek a muzsikálásba, ami nálatok a nap minden órájában megszokott volt. Férjed, Kerényi Miklós György énekművész és pedagógus nemcsak feleséget talált Benned, hanem művészpartnert és munkatársat is: akár a konyhából, akár a gyerekszobából bármikor be lehetett hívni Téged, hogy velünk, növendékekkel próbálj vizsga vagy koncert előtt, duettekbe, tercettekbe, operajelenetekbe szállj be. De azért is, hogy meghallgass egy frázist, véleményt mondj egy produkcióról, segíts kijavítani egy rossz hangot, oldani egy begörcsölt indítást. Velünk izgultál a fellépések előtt, örültél a sikereinknek és vigasztaltál, ha nem ment valami. Te voltál az első művész, akit tegezhettem – nem megengedted, hanem felszólítottál rá. A Tanár úr mindig mindnyájunknak Tanár úr volt – ugyanúgy, ahogy Te az első perctől kezdve minden Kerényi-növendéknek Móki, Mókica voltál. Most sem tudlak Margitnak szólítani; Kerényiné Kéri Margit főiskolai adjunktus az én számomra mindörökké Mókica marad. Szeretted ezt a kedves, Rád illő nevet, és számon tartottad, hányan vagyunk még, akik így nevezünk. Ez ma már szűk körű társaság, mert a múló évek erősen ritkítják. De amíg vagyunk, Mókinak becézünk, amikor emlegetünk vagy Rád gondolunk.

Most is jól esik kimondanom: Mókica... A lényedből, a nevetésedből derű áradt, mozgásod kecses maradt nagymama korodban is. Sosem látszott rajtad, milyen nehéz évek állnak mögötted, hogy a háborúban mi mindent éltél át, s hogy férjedet, amikor nagybeteg volt, ha kellett, a hátadon menekítetted biztonságos helyre. Legendák szóltak a lelkierődről – magam is másoktól hallottam emlegetni, barátaidtól, idősebb kortársaidtól – és csodáltalak érte. Azt viszont már magam tapasztaltam, hogy az állóképességed rácáfol kislányos alkatodra; a három gyerek nevelése, a tanítás a Színművészeti Főiskolán, a művészvilágban permanens felfokozott idegállapot Téged nem fárasztott ki; nem emlékszem, hogy valaha is kimerültségről panaszkodtál volna. Mozgékony észjárásod, sokirányú érdeklődésed, vitalitásod konzerválta benned az egykori bűbájos koloratúrprimadonnát, akinek színház és zene iránti érzékenysége, művészi kérdésekben való jártassága, biztos judíciuma iránytűként szolgált az énekesnővé lett Annának és a rendezői pályán elindult Gábornak. A fiad premierjein találkoztunk legtöbbet az utóbbi évtizedekben, Mókica, és ezeken a bemutatókon olykor még aktív szerepet is vállaltál: a szentendrei Sevillai borbélyban például Te voltál az ablakból leselkedő szomszédasszony – Máté unokád pedig a minden lében kanál utcakölyök, s így a produkciót köszöntő tapson családod három nemzedéke osztozott. Unokáid közül meglehet, többre is művészkarrier vár, a Dávidé azonban máris elindult. S Neked Mókica megadatott, hogy fiad legutóbbi munkáját, Az öt utolsó színt az ősbemutatón lásd, majd röviddel később unokádnak – a Tragédia-balett Tanítvány-szerepében – a főpróbán tapsolj. Ugyanazon a helyen, az ország első színpadán, az Operaházban. Ez a boldogság kijárt Neked, Mókica. Megérdemelted. S most pihenj békével, Isten veled!