KITÜNTETETTJEI

A zenekritikus lelkét igazán csak egy másik zenekritikus értheti meg. Azt hiszem, értem Mácsai János barátom kritikáit, s mi ketten együtt mondhatjuk – Csokonai szavait kicsavarva – „az is bolond, aki zenekritikussá lesz Magyarországon!”. Egyetértően bólintunk, ha azt halljuk, hogy „a magyar zenekritika pauzát tart”, vagy „mélypontjához ért”, netán „már nem is létezik”, s közben e kiveszendő mesterség haláltusáját hosszabbítgatjuk egy-egy recenziónkkal. Jónéhányan írnak még kritikát, talán egy picivel többen is, mint ahányan erre hivatottak lennének. Ez persze nemigen használ az ügynek, de amikor ítéletidő jár az ítészre, egyetlen módon lehet védekezni: állhatatosan ontani kell magunkból a színvonalas kritikákat. A hiteles, elfogulatlan és élvezetes krtikákat; azokról a muszikusokról is, akikkel együtt élünk, akiket jól ismerünk, akikkel sok másféle szál is összeköt, akik ott ülnek azokban a kuratóriumokban, ahol a mi pályázatainkat is elbírálják, hiszen kicsiny szakma a miénk. Véleményt formálni egyes szám első személyben, semmilyen más tekintélyre nem apellálva, csak a saját ízlésünkhöz, értékrendünkhöz mérve az interpretációt.
 Az elmondottakból kitűnik, hogy a zenekritikusnak nehéz a mestersége. Ezt a nehézséget – meg azt a másikat, amelyet bizonyos megbíráltak kívánnak a kritikusnak, (ti. „hogy állna belé ...”) – valahogy nem találom Mácsai János barátom kritikáiban. Egyszerűen és érthetően beszél. Ritkán keveredik olyan – gondolatjelekkel terhelt – bonyolult mondatokba, amelyekből az utóbbi percekben is hallhattunk néhány kifejlett példányt. Írásai az élőbeszéd színes elevenségét őrzik. Lehet, hogy Mácsai János olyan zenekritikus, akit nem csak egy másik kritikus ért? Ha olvasom vagy hallgatom, beszámolója mindig felidézi számomra az egész koncert hangulatát. A koncertekét, amelyre nem azért jár, hogy akadékoskodjon, hanem az élményt keresi, s ha megtalálja, meg is osztja olvasóival vagy hallgatóival. Nem kérlelhetetlen és nem maximalista, de bírálataiban kemény is tud lenni. Máig emlékszem például rövid rádiós tárcájára, amelyet évekkel ezelőtt mondott a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Kíméletlen éleslátása igen jól esett – igaz, akkor nem egyetlen előadásról, hanem kulturális közállapotainkról adott pontos látleletet. Ezeken a közállapotokon Mácsai János – a zenekritikus rendelkezésére álló szerény eszközökkel – fordulatos, pontos, olykor kissé ironikus stílusban fogant kritikájával sokat segít. Ezért adom át neki oly nagy örömmel – mindannyiunk nevében – a Péterfi Plakettet.
 
 

Legendás zenetanár Bántainé Sípos Éva. Az őt szeretve tisztelő növendékei között akad, aki tarhosi gyerekként az emberi eszmélés kezdetén találkozott vele, számos, aki zenei eszmélésekor, konzis diákként, sok, aki a Zeneakadémián metodikát tanult tőle, s szinte határtalanul tágítható a külföldiek köre, akik kurzusain részesülhettek tanításában szerte a világon. Mi is a híres metodika, mivel hatott annyira a tanítványokra Sípos Éva?
 Pedagógiájának középpontjában a tárgy és a növendék állt. E meghatározás közhelyességét az emlékek felidézése oszlatja el. Ha fordított sorrendben említenők: előbb a növendéket, a Sípos Évát nem ismerők engedékeny, a diák kegyeit kereső tanárt feltételezhetnének. Aki azonban valaha bepillantott az óráira, ennek épp az ellenkezőjét tapasztalhatta. „Éva néninél” nagyon kellett tudni. Csak épp nem az volt a fontos, mikor teljesítette a növendék az adott feladatot, hanem hogy amikor teljesíti, minél magasabb szinten tegye. Sípos Éva tehát nem követelte a tudást, hanem építette azt. Ebből mindjárt azt is láthatjuk, hogy a tárgy, a zeneelmélet volt középpontian fontos a számára. A növendékek kört formálva elegyedtek egymással és tanárukkal, a mindenki mindenkitől tanul(hat) nemes hagyományát követve. Aligha emlékezhet Sípos Éva óráiról olyan percekre, amelyekben hosszasan magánál tartva a szót előadott volna. Sokkal inkább rávezette növendékeit a tudnivalóra, karizmája a figyelem ébrentartásában, a kör szellemi mozgatásában nyilvánult meg. Mindig az érdekelte, amit a tanítvány az adott pillanatban tud, nem azt domborította ki, amit éppen nem tud. 
 Nem másoktól tanulta a pedagógia fortélyait, hanem a saját gyakorlatából. Ezért mondják róla: „mesterek nélküli mester”. Mi azonban már nem vagyunk mester nélküliek. A mester: Bántainé Sípos Éva ma a Weiner Leó-díj kitüntetettje.
 Mi pedig a sors kitüntetettjei vagyunk, hogy az ő tanítványai lehettünk.