A
klasszikus zene harmóniavilágának elemei IV.
- az alapfokú zenei nevelés szemszögéből -
IV.
fejezet: Néhány speciális jelenség
1. A megfordítások kérdése
Ha kezdet kezdetétől beidegződik, hogy bármely alkatrész képes felidézni a teljes funkciót (természetesen csak a zene élő menetében), akkor a megfordításokkal nem sok bajunk lesz. Ha kétszólamú szerkesztéssel dolgozunk, úgyis elkerülhetetlenül elénk hozza a szólamlogika az ún. szext-helyzetet, terckvartot stb. Ha erre, tehát a szólammenetre figyeltetjük a növendéket, a fordításokból adódó finom differenciákra már nem kell külön felhívnunk a figyelmet. Az út tehát nem az elszigetelt akkordok fordításban való ütögetésén keresztül vezet ehhez a differenciáláshoz, hanem a logikus kétszólamú szerkesztés és hallás veti meg alapjait.
A terminológiai kérdések ismét nem vetődnének fel, ha nem bizonyos szemlélet tükröződne belőlük. Elvégre is - a hallási beidegzés mellett - mellékes, hogy egy moll dó-mi-lá-t I. fokú szextnek, tercalapú tonikának vagy dó basszusú tonikának hívunk. Csakhogy a szext elnevezésből valóban hangközméricskélés tükröződik (még inkább a terckvart stb. nevekből), ami zeneileg és pedagógiailag is vitatható magyarázatot és eredetet mond ki a szóban levő harmóniákra. Ha valaki valóban basszusra mért terc, kvart, szext szimultán megszólaltatásának hallja a re alapú dominánsszeptimet, akkor jogosult a terckvart elnevezés. De vajon funkciós hallás lenne-e az ilyen? Ismételjük: az elnevezés kérdései másodlagosak, mi most nem is foglalunk állást egyetlen lehetőség mellett sem. A lényeg csupán az, hogy - mint említettük - a megfordításokat a szólamlogikán keresztül kell megközelítenünk.
Nem írtunk itt a kvartszext-akkordról, ami egészen más jellegű problémát jelent. A következő alfejezetben részletesen tárgyaljuk.
2. A szomszédhangos (disszonáns) akkordok néhány tipikus esete
Ha a súlyos szomszédhangok beidegzése kezdettől fogva következetesen megtörtént, a növendék maga is észre fogja venni néhány tipikus, gyakrabban használt formáját:
A domináns tercét vagy kvintjét felső szomszédhangja (hosszú előkéje) vezeti be - feszültség és oldás. A 2. példánkból látható, hogy adott alkalommal a szext is lehet disszonáns. Disszonáns hangközök nincsenek, csak disszonáns helyzetek, konstellációk.
Ha a terc is, szext is egyidejűleg lép be felső szomszédjával, az ún. I. kvartszext jön létre. Tekintve azonban, hogy ennek az alakulatnak több köze van a dominánshoz, mint a tonikához, s erre a jó előadás is rámutat (feszít, ahogy a disszonancia is, a domináns is feszít, s nem old, ahogy a tonika old), feléje a helyes kiindulás - véleményünk szerint - nem az első fok megfordításától, hanem a szomszédhangok jó előadása felől vezet. A magunk részéről legszívesebben késleltetett dominánsnak neveznénk.
Ugyanez az akkord létrejön - néha a szólamlogikából adódóan - átmenő hangok esetleges kombinációjaképpen is. Ilyenkor funkcióját a szomszédos akkordoktól nyeri.
Természetesen képes a szó-dó-mi, mi-lá-dó stb. arra, hogy elevenebbé tegye a hangoknak dó-mi-szó stb.-hez való kapcsolatát, más szóval, hogy valóban tonikai stb. funkciót kapjon, de ez már a zeneszerzői szándéknak az egyes művekben alkalmazott ténye, s előfordulása sokkal ritkább, mint a szabályos, késleltetett domináns.
Ritkábban alsó előkét is szokott kapni a domináns terce és kvintje (többnyire alteráltan). A klasszikus zene páros (binomiális) felépítésének megfelelően, sokszor felel rá a hosszú előkés tonikai terc.
Gyakran előzi meg, vagy helyettesíti a S kvintjét felső szomszédhangja. Beszéltünk már erről a S-fajtáról a II. fejezetben. A S-D áthidalására már azért is alkalmasabb, mert hajlékonyabban vezet rá a késleltetett dominánsra.
Így nehézkes:
Így jobb:
Említettük már, hogy - véleményünk szerint - e felé az akkord felé a IV. fok és nem a II. fok felől kell indulnunk. Ha a tanulók énekelnek ilyen dallamokat, bátran hozzáhallják és játsszák a S-t jelölő fá-t, úgy maguk is - meglepően hamar - megérzik helyét, s saját periódus gyakorlataikban pl. természetesen alkalmazzák. (Ebben a hangszeres élményeik is támogatják őket.)
A S kvintjének és - az ehhez tartozó - hosszú előkének együttes megszólaltatása az összhangzattanok II. fokú kvintszextje.
Néhány szomszédhangos akkord annyira beidegződött, hogy már a szomszédhang érződhet relatív főhangnak, tehát maga is kaphat szomszédhangot. Az így keletkezett disszonancia, persze, még élesebb, hiszen egy gyengébb disszonancia disszonanciája.
3. A szeptimakkordok
A szeptimakkordokat átmenő és szomszédhangos funkcióknak tekintjük. Egymásra halmozódásukkor voltaképpen az történik, hogy a - disszonancia feloldásával egy időben - már elmozdult egy másik alkatrész, tehát mondhatnánk: harmóniai elisió-val van dolgunk. A harmónia-menet meggyorsulását természetesen alapfokon még nem gyakoroltatjuk. Ha előfordul az élő zenében, kifejthetjük szólamonként úgy, mintha a teljes folyamat lejátszódna:
kifejtés:
4. Alterációs akkordfajták
Végül, az alterált akkordokról néhány szót. Ha a szólamhallást kielégítő mértékben fejlesztettük, az alterált hangok nem jelentenek külön problémát. (Persze, innen most kivesszük az olyan alterált akkordokat, melyek modulációt rejtenek magukban. Az ilyenek problematikája és tanítási módja külön - nehezebb - kérdés, róla - előző fejezetünkben - részletesen beszéltünk.) Tehát nem alterált akkordokkal, hanem alterált szólamokkal kell foglalkoznunk. Ezzel előkészítjük a romantikus zenébe való bevezetést is, hiszen ott sem egymástól elszigetelt - alterált akkordok kapcsolódnak össze, hanem minden akkord a szólamlogika, szólam alteráció és a funkciós menet egyezkedéséből, egyensúly-játékából jön létre.
Nem találjuk szükségesnek, hogy alapfokon az egyes akkordfajtákkal külön foglalkozzunk. Ezeket alkalmanként meg tudjuk oldani, ha ismerjük a két alaplehetőséget:
a) Lehet az alterált hang valóban megemelés, ill. leszállítás egy nagy szekund lépés áthidalására és intenzívebb kiemelésére. Ilyen alterációkkal nagyon kevés hallási nehézség van (dó-di-re stb. vö. a S-D kötésnél a fi-ről mondottakat; ugyanezt mondhatjuk a lo-ról is).
b) Gyakoribb
eset, hogy az alteráció úgy jelentkezik, mint valamely főhang előkészített vagy beugró, módosított
szomszédhangja. Ilyenkor magát a főhangot hívjuk segítségül, ha
hallás-nehézségek vannak. Pl.:
Megoldás:
Nyilvánvaló, hogy az ismerkedés kezdeteinél gyakrabban kell felbontanunk ilyen szólamvezetéses alakra az alterált akkord belépését és feloldását; később - a hallás biztosabbá válásával - a viszonyítás folyamata meggyorsul, s azonnal érzékeljük a teljes akkordot.
NB. A legjobb fülü ember sem tudja egy alterált hangról megállapítani, hogy tiszta-e, ha legalábbis hallásban, igen gyorsan nem vezeti rá főhangjára. Növendékeinket is rá kell szoktatni, hogy önmagukat ne a módosított hangon, hanem föloldásán ellenőrizzék.
Föntebb írtuk, hogy alapfokon nem látjuk indokoltnak az egyes alterált akkordfajtákkal való foglalkozást. Kivételt talán csak a nápolyi szexttel tehetünk: oly gyakran fordul elő melódiává szétbontva, hogy indokolt vele külön is foglalkozni (persze csak haladottabb fokon).
Bejejezés
Végül annyit, hogy föntebb sokszor használtuk a beidegzés, begyakorlás stb. szavakat. Ezek sohasem jelentettek elsődlegesen „Übong”-ot, zenétől elszigetelt gyakorlást (példa-zongorázás, felbontás-éneklés stb.). Ennek valamiképpen mindig az élő zenében kell realizálódnia: vagyis: forma, melodika, alkalmazkodó faktúra, tartalmas ritmus-kép nélkül (vagyis: határozott stílus nélkül) lehetőleg ne gyakoroltassunk harmóniai történést. Magasabb fokon, zenei pályára készülőknél, ez lehet indokolt - e kérdésben tapasztalat nélkül nem kívánunk állást foglalni -, de alsó fokon csak nagyon másodlagos helyet foglalhat el, ha egyáltalán beengedjük a szolfézsórára, hangszeres órára.
Hogy azonban ez a beidegzés milyen eszközökkel és módszerekkel történik, nem e cikk feladata megállapítani. Nem módszertant akartunk írni, hanem összhangzattant. A téma azonban nem lényegtelen: igen jó lenne, ha - válaszul cikkünkre - kollégáink közkinccsé tennék - a harmónianevelésre vonatkozó - módszertani tapasztalataikat.
Összefoglalás
ALAPELVEK:
1. A tannak magyaráznia kell a zenét, s nem a zenének illusztrálnia a tant.
2. Csak azt tudatosíthatjuk, ami már biztosan tulajdona az érzékelésnek.
3. Az összhangzattan nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is a funkciókon épül. Az akkordok értelme a kontextus figyelembevételével, s nem a hangkészlet felmérésével deríthető ki.
4. Az értelmezésnél, s minden zenetudományi megállapításnál, döntő a gyakorlat, s nem is csak a zeneszerzői, hanem - mellette - a jó előadói és pedagógiai gyakorlat (pl. az 1. fokú kvartszext funkciójának megállapítása).
PEDAGÓGIAI FŐFELADATOK
(a számok nem időbeli sorrendet jelentenek):
1. A szomszédhang érzékelésének kialakítása.
2. A domináns-tonika vonzás megéreztetése.
3. A modulációs hallás sokoldalú fejlesztése.
4. A szólamlogika iránti érzék fejlesztése.
A GYAKORLATRÓL:
1. A klasszikus zene - funkciós értelmezése nélkül - nem szólalhat meg.
2. Az összhangzattani oktatás kezdeteinél a főforma a kétszólamú, szabadon melodizáló faktúra.
3. A begyakorlás (diktálás, lapról éneklés, zeneszerkesztés stb.) az élő zenéhez kapcsolódik: határozott stílusa van, s a tanulótól minél több - tisztán zenei - tevékenységet kíván.