BARTÓK BÉLA 1936-OS TÖRÖKORSZÁGI KUTATÓÚTJÁNAK EREDMÉNYEI

Bartók anatóliai gyűjtése már a hetvenes években foglalkoztatott. Szerencsére akkor már hozzáférhető volt két olyan kiadvány is, amely ezt a Bartók életében meg nem jelent, a Columbia University könyvtárában őrzött fontos anyagot közölte. Igaz, mindkettő angol nyelven. Vikár László és Adnan Saygun tanulmányaival Budapesten az Akadémiai kiadónál, Benjamin Suchoff elemzésével pedig az Egyesült államokban jelent meg a török gyűjtés ugyanabban az esztendőben, 1976-ban.
 A nyolcvanas évek közepén (a gyűjtés 50. évfordulójára gondolva) igyekeztem közben járni abban, hogy a gyűjtés hangzóanyaga a genfi AIMP („Archive International de la Musique Populaire”) segítségével megjelenjen, majd az akkor létrejött Radiotonnál és a Hungarotonnál próbálkoztam, sikertelenül. Mégis, erőfeszítéseim talán hozzájárultak ahhoz, hogy 1996-ban, a hatvanéves évfordulóra a Hungaroton megjelentette a teljes anyagot. 
 Azt is el kell itt mondanom, hogy a törökországi gyűjtés egészen a kilencvenes évek közepéig nem keltett igazi érdeklődést, ekkor azonban megjelentek Sipos János népzenekutató közlései, amelyek mintegy 1500 újonnan gyűjtött dallam segítségével új megvilágításba helyezték ezt a kérdést. 

 Most pedig lássuk Bartók anatóliai gyűjtésének előzményeit.
 Bár a magyar történelem korai írott forrásai számos esetben utalnak a magyarság török származására, és ennek sok pártfogója akadt a modern tudomány kialakulásának kezdeti időszakában Magyarországon (elég, ha Vámbéry Ármint említjük), a nyelvtudomány a XIX. század második felétől az intenzív szibériai nyelvészeti gyűjtőmunka eredményeinek hatására a finnugor származtatás irányába vitte a kutatást. A magyar népzenekutatást is befolyásolta ez az irányultság, talán azért is, mert Kodály Zoltán is nyelvészeti tanulmányokat végzett a Zeneművészeti Főiskola előtt. 
 Bartók összehasonlító zenei munkássága korán, 1906-ban megkezdődött, amikor felkereste az akkor Magyarország területén élő szlovákokat. Nem sokkal később elkezdődött román gyűjtése is. Távolabbi területekre is eljutott, 1913-ban Biskra vidékén gyűjtött arab dallamokat. Sajnos az I. világháború, majd az azt követő, Magyarország területi megcsonkítását okozó trianoni békeszerződés hosszú időre megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a szomszéd népek körében gyűjtsön, azonban nem adta fel azt a törekvését, hogy a magyarság zenei múltját tovább kutassa. Segítséget nyújtott ebben Robert Lach osztrák népzenekutató fonográffal a világháborús hadifoglyok körében végzett gyűjtése, amelynek egy része lejegyzett formában a húszas években Bécsben megjelent. E gyűjtés nyomán került napvilágra a finnugor cseremiszek kvintváltása, és mivel a régi magyar népzenének is alapvető sajátsága ez, kézenfekvőnek tűnt a magyar népzene finnugor eredete. Bartókot is nagyon foglalkoztatta ez a kérdés, annyira, hogy elkezdett oroszul tanulni, és gyűjtőútra készült a Volga menti cseremiszekhez. 
(A feltevést csak a Kodály ösztönzésére 1958-79 között megvalósult nagy finnugor-török gyűjtés cáfolta meg, amelynek során bebizonyosodott, hogy a kvintváltás délről, a csuvas területről került a cseremiszekhez, és csak mintegy 80 kilométeres körzetben létezik.) 
 Mindenesetre Bartók kortársainál jóval nyitottabb volt az összehasonlító zenefolklór területén, és amikor 1936-ban az Isztambulban tevékenykedő Rásonyi László jóvoltából felmerült egy törökországi gyűjtőút lehetősége, az akkor már nem fiatal és nem is egészséges tudós boldogan mondott igent.
 A gyűjtés rövid időkeretét még szűkítette Bartók Ankarában bekövetkezett betegsége, így mindössze 10 nap maradt terepmunkára, amelyre elkísérte három kutató: Necil Kâzim és Ulvi Cemal az ankarai zeneiskolából, valamint a fiatal Ahmet Adnan Saygun, akiből Törökország talán legnagyobb huszadik századi zeneszerzője lett. (1986-is törökországi tanulmányutam során találkoztam vele, és ő is arra biztatott, hogy mindent tegyek meg a hangzóanyag kiadásáért.)
 Ferid Celal, a Halkevi ankarai vezetője és Ali Riza, az adanai múzeum igazgatója is sokat tett a kutatóút sikeréért, biztosítva a megfelelő körülményeket.
 Az első két nap, november 16-a és 17-e még Ankarában vettek fel énekeket, 18-án este indultak Adanába, ahol 19-én és 20-án szintén falusi származású énekesektől felvett anyaggal töltöttek meg néhány fonográfhengert. Bartók alig várta már a falusi gyűjtést. Az első helyszíni felvételre 21-én került sor, amikor Mersin vilayetbe mentek, de nem ment jól a munka, mindössze két éneket sikerült felvenni. Annál nagyobb volt Bartók öröme másnap, november 22-én, amikor eljutottak Osmaniyebe. Bartók erről 1937 januárjában tartott rádióelőadásában számolt be: 

Délután 2-kor érkeztünk Osmaniyebe; 4-kor már kivonultunk egy parasztház udvarára. Magamban nagyon örvendeztem: végre helyszíni gyűjtés, végre egyszer parasztházba megyünk! A ház gazdája, a 70 éves Ali Bekir ođlu Bekir nagyon barátságosan fogadott. Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem – persze csak tolmács útján – hogy habár foga nincs, mégis mindent megrág és habár már 70 éves, olyan fürgén járja a hegyeket, mint a nyúl. Hamarosan kiderült, hogy ő maga is játszik hangszeren, a kemençének nevezett, rebab formájú vonós hangszeren, amin persze ősi szokás szerint gordonkaszerű fogással kell játszani, habár a hangszer csak akkora mint a hegedű. Hangolása is olyan, mint a mi hegedűnké, csak éppen az é húr van d-re hangolva. 
Az öreg minden szabódás nélkül, kint az udvaron rázendített egy nótára, valami régi háborús elbeszélésre:

    ŤKurt pasa çikti gozan
    Akil yetmez bu düzene…ť

Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl az öreg Bekirnek énekét és játékát. Közben lement a nap – és abba kellett hagyni a munkát, amíg az öreg és házanépe meg nem vacsorált. T. i. éppen akkor volt a Ramazán bőjti hónap; ilyenkor egy álló hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig sem enni, sem inni nem szabad az igazhívőnek – amint a Korán virágos nyelven mondja: akkor érjen véget a napi bőjt, amikor a fekete fonalat a fehértől már nem lehet megkülönböztetni. Már pedig ennek a vidéknek a népe még nagyon vallásos, a falvaknak még úriformájú előljárói is szigorúan bőjtölnek. Úgyhogy ezek a bőjti napok bizony néha egy kis galibát okoztak gyüjtő terveinkben. A második, Bekirtől hallott dallam – megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban. De ezt a dallamot már a ház férfiszobájában énekelte, ott, ahová asszonynak nem szabad belépnie. Később az öregnek fia is, meg más odagyült emberek is előállottak egy-egy nótával: az egész este szép és szeretem-munkával telt el. Csak éppenhogy asszonyénekest nem lehetett keríteni semmi áron, útitársam minden igyekezete ellenére sem.

 Ezzel a találkozással egy csapásra elindult az igazi gyűjtőmunka, amely Bartók számára fontosabb volt, mint a komponálás. Aznap még Tabaklarban gyűjtöttek, itt találtak rá az 51 éves Kýr Ismailra, aki cura irizva-val, kis méretű, hosszú nyakú pengetős hangszerrel kísérte két énekét. A nap programjába még egy Gebelibe tett kirándulás is belefért, ahol Mustafa ođlu Mehmettől egy táncdallamot (Oyun havasi) vettek fel. Másnap, 23-án Çardakban is igen eredményes volt a gyűjtés, 18 dallammal. Itt újabb hangszeres anyagot tudtak felvenni, táncdallamokat zurnán (töröksíp), davul (nagy dob) kíséretében. Erről is élvezetes beszámolót ad Bartók említett rádióelőadásában.
 A gyűjtő utat megkoronázta az a Tüysüz helységben felvett anyag, amelyet a tecirli nomád törzsnél sikerült rögzíteni a fonográffal. 11 dallamot vettek fel a sátorban. 
 A teljes anyag, 87 dallam 64 hengert töltött meg, 14 faluban 27 énekest és hangszerjátékost sikerült felvenni. 
 Hazaérkezése után Bartók folyamatos levelezésben volt Saygunnal, aki segített a szövegek értelmezésében, és a török népzenével kapcsolatosan is értékes információkat nyújtott Bartóknak. Nehéz évek következtek, amelyek nem kedveztek az anyag publikálásának. Végül Bartók a politikai helyzet miatt kénytelen volt a kivándorlás tervével foglalkozni. Komolyan gondolt a törökországi emigrációra is, Saygun közbenjárására erre komoly esély mutatkozott, de a háború eszkalációja (és talán az időközben Törökországba emigrált Hindemith is) megakadályozta a terv megvalósulását. 

 Lássuk most Bartók következtetéseit a gyűjtött anyaggal kapcsolatosan:
 1. Az anyag nyilvánvalóan legrégebbi, legkarakterisztikusabb és leghomogénebb része, mely 43%-ot tesz ki, négy soros, 8, ill. 11 szótagos parlando (uzun hava) ritmusú, dór, eol vagy fríg hangsorú dallam, ereszkedő szerkezettel – a dallam első része körülbelül az oktáv felső, második része az alsó részében helyezkedik el), a magyar népzenében jól ismert pentatónia jellegzetességeivel (a második sor vége b3, 4, 5, vagy 8). Ezek kivétel nélkül a nomád yürüköknél kerültek elő.
 2. ennek az anyagnak egy része, a 8 szótagos sorokból álló dallamok (I. osztály) azonosságot mutatnak a régi magyar 8 szótagos dallamokkal. Mind a 15 első osztályba tartozó dallamnak van magyar megfelelője. Jellemző a gazdag díszítés is. A 11 szótagos dallamok is szoros kapcsolatot mutatnak. Ez a török és a magyar anyag azonos, Nyugat-Közép ázsiai eredetére mutat, és arra, hogy legalább másfél évezredesek, hiszen az anatóliai nomádok és a magyarok vándorló elődei12-15 évszázada együtt éltek, később pedig távol kerültek egymástól. (Bartók hangsúlyozta, hogy ennek a gyűjtésnek metodikai szempontból is nagy jelentősége van, mert ilyen fajta kormeghatározást korábban senki sem végzett.) Lehetne ugyan ellenvetést is tenni: Magyarország a XVI. Század közepétől 150 esztendeig oszmán megszállás alatt volt. Elképzelhető lenne, hogy ezalatt a magyar zenét is érték török hatások. Ez a lehetőség azonban kizárható, mert a megszállás kizárólag katonai jellegű volt – írja Bartók. A megszálló katonaság és a falvak lakossága között nem volt érintkezés. 
 3. Fontos előadási stílusbeli hasonlóságok is vannak, pl. az, hogy az énekes hangterjedelmének legfelső határán kezdi el az éneklést. A kitartott hangoknál jelentkező vibrátónak is vannak magyar párhuzamai az archaikus anyagban.
 4. Mind a régi stílusú magyar, mind az anatóliai török népdalokban gyakori az a magyarral szomszédos népeknél egyáltalán nem jelentkező sajátság, hogy a verssor valamilyen „dekoratív” motívummal kezdődik, melynek látszólag nincs köze a fő szöveghez, de alaposabb elemzéssel kimutatható a mélyebb értelem.

 Az azonosságokon kívül különbségek is adódnak:
 1. a török népdalok soha nem érintik a VII. fokot, míg a magyar népzenében ez gyakori jelenség.
 2. a magyar dallamok tisztábban mutatják a pentatóniát. A török dallamoknál viszont van egy speciális jelenség, amit Bartók korábbi tapasztalatok híján nem írhatott le pontosan (bár ő is utal rá több ízben, hogy az énekes a szükségesnél alacsonyabban intonál). Ez a Saygun tanulmányában alaposan elemzett speciális makám rendszeren alapuló szisztéma, amelyben gyakori a 2. és 6. foknak az európaitól eltérő intonálása.
 3. A kvintváltó szerkezet, vagyis a dallam 5 hanggal lejjebb történő ismétlése a második részben, nem jelentkezik, talán egy dallam mutat erre utaló jeleket. A régi magyar népzene egyik legfontosabb jellegzetessége ez a struktúra, melynek kis mértékű jelenlétét Sipos János az anatóliai anyagban is igazolni tudta.
 Az anyag maradék részét, vagyis mintegy 57 százalékot Bartók meglehetősen heterogénnek találta, és ez nem is véletlen, hiszen ezekben idegen, városi hatás is kimutatható, és sok a hangszeres dallam.
 A Bartók halála óta eltelt 60 esztendőben a magyar népzenekutatás jelentős fejlődésen ment keresztül, az általa ismert mintegy 13 000 dallamnál nagyságrenddel többet ismerünk, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete mintegy 200 000 dallamot őriz. Bár Bartók tudományos eredményeit a legkevésbé sem ingatták meg az újabb kutatások, a rendszerezés elve finomodott, számos új típust leírtak azóta. A szótagszám alapján történő osztályzás jelentősége is csökkent.
 A legrégibb magyar dallamokat alapvetően két csoportra osztják a kutatók: az egyik a m-r-d hármashoz és különböző bővítményeihez kötődik, a másik inkább diatonikus jellegű. Mindkettő gyakori a török siratókban is (ađit). Az első típus Bartók gyűjtésének számos darabjával tart szoros rokonságot. Török kapcsolatot mutatnak a pentaton ereszkedő – leggyakrabban kvintváltó dallamok is. Csak legújabban fordult a kutatás figyelme az ún. „tetraton” vagyis négy hangból álló dallamok felé, ezek csak egy szűk, elzárt területen, Gyimesben és Moldvában jelentkeznek, de ott gyakoriak. Az anatóliai anyagban is előfordul ez a szerkezet.
 Láthattuk tehát ebből a rövid áttekintésből is, hogy Bartók törökországi gyűjtésének mind a magyar, mind a török tudományos élet számára forradalmi jelentősége volt.