Hatodik hete gyúrom a papírt, körmölök, bújok árnyékba a könyörtelen nap elől. Készülök valamire, tudom, mit kellene írnom, de helyette egyebet írok, cikket, ismertetőt, leveleket. Agyam mélyén kavarognak a gondolatok, hajnali tó tükrén készen csillan az egyik, esti nádszál mozdulatában a másik. Világos részletek zsibonganak körül, de ha megfognám, odébb illan, csak kicsit, éppenhogy. Keserves keresés. Fohászkodom, pihenek, elengedem az akarás gyeplőit.

Alattam a deszka.

Ujjaim vakon tapintják a simára kopott göcs-bogokat, talán százszor láttam, mégse láttam, minek? Deszka. Ellipszis ellipszist ölel körül, az megint másikat, és az ellipszisek testet alkotnak, kőkemény, fényes testet öltenek. Kifelé nem vezet útjuk? Vezet, széles sugárút, a világért se egyenesen, és mégis egyértelműen, kifelé és befelé. Három ellipszis-test tiszta sugárvonalakkal valahová átvezetőn és köröttük apró, kerek csillagok, szabadon, öntörvényűen, mégis összetartozón. 

Valaha így indulhatott belül a fa ága? Miért így? A fa önálló döntéséből? Kell, hogy a fa lelke szabad legyen. Lábait nem emelheti. Gyökerei a Föld közepe felé bújnak, talán a még tűzmeleg mag irányába, titokzatos küldetésekkel. Ágai, gallyai, levelei, virágai, termései önvallomások, mosolygások, búsulások, kevés elbámészkodás, szemlélődő pihenő, és temérdek serény munka a növekedésért. Kell, hogy szabad lélekkel alkothassa meg a formája teljét, nem lenne igazság, ha ezt megtagadná tőle a Teremtő. A juhar amúgy sem akarna diófává válni, a természet törvényében biztonságos a dió diósága és a juhar juharsága.

Ám a törzsben induló ág-gyökök az új alkotás pontjai, a juhar öröme. Nagy titkosan, belül mosolyog, elbújik a kérge mögé és ellipsziseket növeszt egymás köré. Aztán egy új gondolatból apró köröket pettyez, valamilyen összetartozásban, amit senki elő nem ír. És mégis, mégis, a nagy térben valamennyien összetartoznak. A csillagkép odafönn, beláthatatlan, még a képzelettel is alig bejárható távolságokban, és idelenn a fatörzs a centikkel lemérhető kicsiségében. Az örök törvény örömében, hiszen a csillagokhoz fordulás, a hasonlatosság diadal lehet a juharnak, a diónak.

A kis deszkát laposan fektették a cölöpökre. Galaktikus ellipsziseivel és köreivel egyenesen a magasságra bámul, így nézi a csillagtestvéreit. Azok meg őt. Éjszaka hunyorgó sziporkázásban, nappal a nagy fény mögött pihenő lazultságban.

A tanításom vonalai ilyen egymás köré simuló ellipszisek és körök. Nem sorakozó egyenesek. Sosem volt, nem is lehet két azonos órám. Amilyen például az ismétlés, a számonkérés, az új anyag szabályos, hagyományos egyenesei. De nem is futnak szerteszét beláthatatlan, kusza vonalak, akárhogyan.

Ellipszisem, köröm középpontja az érzelem, amelyet élmények élesztenek. Ahhoz, hogy az élmény megszülethessen, a lélek készenlétét kell ápolgatnom, mert a lélek ritkán képes élmények befogadására. Hétköznapjaimon a lélek csak annyit lélegzik, mint a tüdő, azaz: a léthez szükséges minimumot. Nem kíván többet és nem is rezdül bővebb hullámokon. Az élmények tovasiklanak a sima felületen. Ha nem dolgozunk a lélek befogadó érzékenységén, akkor egyre keményedő hártyarétegeket tapaszt magára, és jégpálya-síkos lesz, csak üvöltő ingerkarmok kapaszkodhatnak belé. Mozart hangzatai hiába is próbálkoznak, hiszen nem karmokkal születtek. A lelket az ünnepekkel tanítom mély lélegzetekre. A mély lélegzetek hullámain Mozart már otthonos, mert ő is mély, ő is rendezett, ő is egyenletes, ő is harmonikus, ő is biztonságos, ő is frissítő, ő is a levegő finom rezgésével halad a maga hanghullámaival.

Amikor tanítok, ünnepeket teremtek. Aprócska ünnepeket, hisz nincs minden nap karácsony, és névnap is csak egy az esztendőben. De a születés már sűrű ünnep: én, te, ő, más napokra emlékezhetünk, és megint más órákban születik a párduc, az elefánt, a mókus, a rigó, a pacsirta, a darázs, a hangya, az ürge, a giliszta, a vadliba, a sas, hogy csak néhányat említsek az átváltozásainkból. A megszületés ünnep, a foganás perce is az, a test foganásáé éppúgy, mint a gondolaté, a képzeleté. Átváltozom, tehát ünnepelek. És ünnepelek, mert alkotok. Ellipsziseim így fonódnak egymás köré, ahogy a fa törzsében is, molekulákból. Maradandóan, de sosem mozdulatlanul. 

Az ünnep: képesség, tanítani kell. Az elpihenéssel kezdem. Azt is tanítani kell, kevesen ismerik. Feszültségekbe szorult gyerekeket kapok, mintha ringlispilen pörögnének, szünet nélkül, körbe-körbe. Szívemből szánom őket. Lecsendesítésükhöz annak irgalmát kérem, aki maga a Csendesség. Magamtól nem tudnám elkapni a körhinta repülő vasláncait, könyörtelen a motor, fejbe ütnének a szertecsapódó festett ülések.

Vigyázok a csöndemre. És csodálatos táplálóim vannak, áldás kísér, mindig megmenekülök. Ez nem érdem, ez ajándék. Más néven: kegyelem. Nélküle a csöndem már cserbenhagyott vagy elkopott volna. Így azonban eleven és szép, mint a madártojásnyi kristálygömb, amelynek sok száz csiszolt lapocskáján mindig váratlan, színes, tört fények csillannak meg, sosem szűnő ámulatomra. Judith White tanítványom adta Kaliforniában, egy igazi-valódi, mohás köveken zuhanó vízesés mentén tartott kurzusomon, ahol “Mother Earth”-nek, azaz Földanyónak nevezett. 

A csönd – ha elérem – mindig élő, elevenítő, sőt tápláló is, mint valami szőlőcukor vagy üde vadvirágméz. És annyi, hogy kanálszám osztogathatom, mégsem fogy. Óráimon a csöndemet osztogatom. A zene csak utána következik. Ha pusztán a zenével operálnék – benyomnám a magnó gombját, zutty, szólna, aztán mozogjunk –, akkor csak zene-mozgás órát tartanék. Az csak szórakoztató, kellemes időtöltés. A csönd másképp indít a zene felé. A bőrünkön érezzük a hangokat. A szellőt érzem így, behunyt szemmel, a levegő énekel, sustorog, körüljár, végigtapint. A csöndem biztonsággal tanítja az ünnepet, nincs félreértés, hamis hang. Bach jön, Händel, Bartók, Mozart, Kodály, Schubert, Debussy, Dvorák, afrikai dob, koreai pengető, ősi dallam a mienkből, mind hazatalál, egyenest. Mert az elpihenést tudjuk. Abban fényes és fogékony a szellem.

Segítségül felidézhetem mindannyiunk mélybe hullott, de nagyon is valóságos élményeit, anyánk méhében megélt perceinket, a puhán rugalmas hártyához bújó lebegős pihenőt, kedvem, igényem, vágyaim szerint. E világbeli élményeim is vannak magam választotta pihenőkről, a babapárnám csücskével a fülem alatt. Az emlékeket azonban rendre takarják az időre szoktatott fegyelem kényszerű pihenői, a kemény tevékenységből fáradtan ágyba pottyanások és a kötelező vekkeres ébredések sorozatai. Az elfedő rétegek alatt emlékeink körvonalait nem a tudatunkkal, hanem a képzeletünkkel keressük.

Ellipsziseim következő vonulata: a képzelet. Az érzelem leghívebb szolgája, aranyban, bársonyban is járatja, bőrsaruban, koszorúsan, illatosan. A képzelet mindent megérdemel, mert mindent tud. És mindig készenlétben áll, hogy hívásunkra megjelenjen, szaladva vagy sétafikálva, hegyre fel, völgybe alá. Delfin hátán bukfencezik, mégsem pottyan vízbe, gerlei pelyhei közt aluszik, dió közepén, hegedű húrjai alatt, s a legköznapibb maszatos szobafal hajszálrepedéseiből is mesét bont elő. Gyerekekkel bizalmas, bensőséges közelségben él, lakhat a szemükben, a fülükben, de ha nem látnak vagy hallanak, akkor érzékszerveik helyett a homlokuk közepén, a látnoki trónuson lakik. Mondjuk-mondogatjuk: a művészetek, a megjelenítések, a költészet, a mesék gyökerei egy tőből ágaznak, gyerekkorunkban éljük őket, később már csak tanuljuk, sokkal nehezebben. Felnövőben képzeletüket az emberek siralmas feledékenységgel hagyják magára a kályhasutban. Bársonya megkopik, saruja szétmállik, koszorúja virágtalan. Szegényes lesz, ügyetlen. S mivel nem törődnek vele, üres és szűkmarkú. Akkor meg kinek kell?

A Mester szavaival: “Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a Mennyek országába.” Miben olyanok? Felnőtt tanítványaimmal, ha magunkra maradunk, ennek útját keressük. A vállalkozó bátrak ülnek a hintán és belelódulnak a levegőbe. A levegő olyankor a végtelenség. Nem a realitás két méternyi közege, amennyi a hintakötél hossza. Aki fél, mert félni tanították, vagy mert legfontosabb éveiben nem voltak körülötte a bátorságba emelő karok, az centivel jön, hogy megmérje a kötél hosszát. Felsandítgat a kötél tetejére. Félfenékkel ül a deszkán, hogy lábujjaival a földet érje. Picit rúg csak, hogy bármikor megállhasson. Mert a végtelenség félelmetes és a biztonság fontosabb. Ám a nagy zenék, az igazi művészet nem centizhető és a méricskélők álldogálásra kényszerülnek. A lendület azé, akit repít a hinta. 

A képzeletnek vannak azért menedék-emberei. A művészet álmodói és alkotói a tenyerükben ápolgatják. Nincs magyarázatom arra, miért érzek kivételes természetes közelséget három előadóművész játékából. Perényi Miklós a csellóján hozza. Mintha maga faragta volna a hangszert ötezer méter magas hegyen, egyetlen fából, húsz esztendeig, éjjel-nappal. Az égbolt csillagai beszélgettek vele, a hangszer tudja, miről. Meg sem számlálhatom, hányszor hallottam, tízesztendős csodagyerekként először Sopronban, és azóta mindenfelé, ahányszor alkalmam van, mert akárhol ráteszi a vonót a csellójára, a tiszta hegymagasra röppent. Onnan mutatja meg az iszonyatban kavargó mélyeket is. Kistétényi Melinda ujjai alatt dallamokba bújik, apró dallamgallyból sokágú, lombos fát növeszt, a billentyűkön, pedálokon hajladozik, bólogat, megbűvöli az orgonát. És a padokban kókadozó hallgatókat. Ismét látnak, hallanak, s nemcsak az orruk előtt terpeszkedő valóságot. 

André Wattsot élőben kétszer hallottam, ugyanott, ugyanazzal a Beethoven zongoraversennyel. Előadásában Beethovent kereste egy kisfiú, erdőben fától fáig, jaj, megvan-e? A félelmet vitte a csontjaiban, mert sötét az erdő és árnyak a fák. És az édes diadalt, hogy ott van, ott, ő tudja, A San Francisco-i koncertterem pirospárnás széke mohás fatörzs volt alattam, mit nem adtam volna, ha tapsolás helyett a fák susognak, és a zongora újrakezdi az elejétől.

A képzelet szerencsére nemcsak a művészeké, mindenki gondjaiba veheti, felékesítheti gyerekemlékek szőtteseivel. Egy szemhunyással hajóra, gondolába, vitorlásra emelintheti, és szabadon, a lélegzet szellőjével világgá repítheti. A képzelet titokzatos, de nem akar magának elkerített magányt, ellenkezően, felvirul az emberek melegétől.

 A képzelet hídján tapogatózom következő ellipszisem, a zene felé. A zene azonban éppolyan ismeretlen, mint a képzelet. A zenét is csak felszínig ismergetjük: adatokat tanulunk, a megtalálás, a lejegyzés, vagy a komponálás körülményeit. És a “szerkezet” technikáját: stílust, hangnemet, formát, jellemzőket. De az információszerzés útján nem terem befogadás. A kettő egymástól különböző elmetevékenység. A befogadás titokzatos művelet, a zenei tartalom leírására vállalkozó már jéglapokon csúszkál, éppúgy mondhat valót, ahogy véletlen, egyszeri találatot, magáét, vagy másokét. Gyakorlott beszédkészséggel rendelkező felnőttek olykor megpróbálják elmondani zenei élményeiket. Ez is lehet érdekes, gondolatot ébresztő, tanulságos és hasznos ismeret. De beszéd-prózára fordítani az érzelmek nyelvét nehéz feladat, mellyel egyedül a költészet birkózhat, abból is csak a legjobb. De mi a “legjobb”? Elfogadom inkább, hogy a zenei befogadás művelete: titok, bűvölet, elragadtatás. Örömteli találkozás a Teremtővel, valamiféle üzenete útján.

A “Tudás”, az más. A zene tudása az alkotóé. Ő közelebbről illeszkedik a Mindenség Alkotójához. Nagy árát adja ennek a közelségnek, köntösét szenvedés és gyönyör szálaiból szövik a múzsák. Mozart tudja a zenét, a sejtjei közt tárolja, vele él, ha eszik, ha kínlódik, ha álmodik. Le sem teheti, meg sem válhat tőle, mert a lénye része. A zenével együtt hordozza az alkotás kényszerét. Tudják, akik ismerik, miféle hordozási és szülési fájdalmakkal, bénító elégedetlenséggel fizetik az ihlet adomány-perceit. A zenét hordozhatja az előadóművész is, akinek megadatott, hogy a lélegzetével vagy az ujjaival előhívja, hangján, hangszerén, vagy mások leheletéből, hangszereiből.

Mi, többiek? Szeretjük. Óhajtjuk. Elpihenünk benne. Lelkesülünk tőle. Felüdülünk általa. Lepergetjük vele feszültség-csomóinkat. Megerősítjük érzelmeink lazuló láncszemeit. Tisztogató üzeneteket küldünk tudatalattink kásás sötétjébe. Melegítő fényeket hívunk le tudatfölöttink láthatatlanjából. Meghívjuk az álmainkba és tartogatjuk az ébrenlét nehéz perceire.

Lehet mindezt tanítani? Adagolva, mint a lekvárt a sütemény tetejére, vagy kiskanállal, mint a gyógyszert? Sokan tanítottak zenére és sok tanítványnak adtam tovább, ismeretből ismeretbe, képességből képességbe, míg végre rányílt a szemem a képzelet módjára.

A zenével való ismerkedést gyermekjátékdalokkal kezdtük. A dalszövegek témáihoz kapcsolódtunk dramatizálásainkkal. A legjobb játékokat azokból a dalokból bontottuk ki, amelyek egészen szabadon hagyták a képzeletünket. A dal éppencsak elindított, de amint megérkeztünk a színhelyre, már csak a zenei töltést adta, a képzelet tágas keretét. Az énekes játékok kreatív változatokká pezsdültek, amelyekben minden gyerek kedvére lubickolt. Ezzel átlendültünk az új, a korszerű pedagógia mezeire, ahol igazi, tavaszillatú mezei szabadságot élveztek a gyerekek. A Gólya, gólya, gilice, vagy az Ettem szőlőt, vagy a Mély kútba tekintek egyszerű népdalocskából kibújt a mese, a megjelenítés, az átváltozás, vagyis a gyerekek öröme a maguk és társaik alkotó képeivel. És mivel spontán mozdulataik ilyen feltűnő örvendezéssel bukkantak elő, megpróbáltam, hátha a zenehallgatásukat is mozdulat-játékokká varázsolhatnánk?

Rövid terjedelmű – egy-két perces –, kadenciával záró műrészletekkel indultunk. Zenénket a megismerés és a boldog elmerülés kedvéért sokszor meghallgattuk.

A gyerekek elfogadják a nekik felkínált rövid kis zenedarabot, mintha kezükbe fognának egy élő csiga-bigát – a maga forgósra nyalt kemény házikójával, puha belsejével, ki-be nyúló szarvacskáival, a szarvacskákon pötty szemekkel. Megnézik, tapintják, szagolják, majdcsaknem ízlelik is, azaz tapasztalják, ahogy gyerekek tapasztalni szokták a nekik érdekeset. A zenedarabunk ilyen felkínálásban hasonlóképp érdekes, mert új, mert szokatlan, mert mindenfélét kitalálhatnak vele. Minél tovább forgatják, a csiga-biga annál több felfedeznivalót nyújt. Csak az unalomra rontott gyerek unna meg egy élőlényt közelről szemlélni, fogni, tapasztalni.

A zene a tapasztalnivalójával kínálja magát, és a gyerekek közelből fogják. Először csak a héját, a külső látnivalót, aztán a melegét, a tapintáson átsugárzó lényegét. Közel viszik a kezükhöz, hogy mozduljon benne, a lábukhoz, hogy ugráljon tőle, a derekukhoz, hogy hajoljon vele.

A zenéhez igen jól lehet alkalmazkodni: trappolni a metrumával, szökdécselni a ritmusával, lengeni a dallamával, koppanni az akkordjaival, forogni a forgóival, változni a változóival. A zene elgurítja a képzelet labdáját, ő adja a lendületének tempóját és megszabja haladásának határait. A zene mindig mutatja, hol a száguldás eleje és vége. Ez a játék kezdete: a szaladás, szökkenés formába illeszkedik a kezdeti, diffúz állapotából, elrendeződik az időben. Az egyéni képzelet itt a mozdulatok ötletességében mutatkozik meg. Fejlődésük jele, ha már önálló zárómozdulatokkal komponálnak. Azaz: megjegyzik és várják a zárást. A “zárás” – a belső előkészület – a zenében gondolkodás első jelzése.

Az énekes játékokban ötletekre bátorított és kitalálásaiban megerősített gyerek rásimul a zenére, mint a csúszdára, nem fél attól, hova pottyan. Aki paripa volt és hegyi zerge, már tud nyargalást és szökkenéseket. A dió, az alma különféle gurulásban jártas. Megjelenítéseink jelentős része ilyesféle indíttatású.

“Én mindent tudok csinálni!” – kiáltotta Frici örömében. Valamennyi gyerekem így kiálthatna, amikor eléje pereg az élményt hozó zene. Hangjaiból akár mackókat csinálhatok! Akár sasokat, akár ürgéket, akár lila napot, akár ködöt, gomolygóban. Nemcsak a kezemben van, nemcsak az érzékszerveimmel érzem, mint a csiga-bigát, hanem a bőröm alatt is, a véremben, a nedveimben, a zsigereimben. Egészen bennem. Onnan vehetem elő, olyannak, amilyennek szeretném.

Átváltozhatok vele.

Az “átváltozás” szót a gyerekek találták ki. Egyszercsak így nevezték, ha mozdulataikkal, táncukkal másvalaki vagy valami lényegébe átlendültek, átsimultak, átsétáltak, átugrottak. Mindig gondot okoz az átváltozás szó fordítása, ha idegen nyelven kell megnevezni. Magyarul sem könnyű elmagyarázni. Valakiből valakivé vagy valamivé átváltozni a mesében természetes. A gyerekek azért tudnak a zenével átváltozni, mert a mesét is élni tudják.

Átváltozásainknak nincs mindig története, meséje. Ha lenne, akár a zenés dramatizálások közé is sorolhatnánk őket. Gyakran tárgyuk sincs. A gyerekek bebújnak olykor a madár, bogár, virág, állat, köd, felhő, esőcsepp képébe, úgy mozogják el a mondandójukat, a zenéhez kötelező némaságban, felfokozott mozdulati ügyességgel. Átváltozás születik megjelöletlen téma nélkül, pusztán mozdulatból, a zenére simulás öröméből, kifejező igény nélkül. A zene-találkozás bensősége, áhitata elindítja a test mozdulatait. “A zene felemeli a kezeimet és játszik velük.” “A zenében megrezdülök, és úgy, ahogy a zene mondja.” “A zene a hóna alá vesz, és átrepülünk a folyón, vagy valahol”.

Amikor megmozdulnak maguktól, irányítás, terv, koreográfia nélkül, a zenére is másképp figyelnek, mélyből, a tudatalattijukból, a lényük lényegéből, egy teljességhez illeszkedve, mellé suhanva, ahogy a levegő mozdul nagy csend után a mozdulatlan tenger felett.

A zene és a belőle fakadó mozdulatok ellipszisét a zenei átváltozás íve öleli körül. Zenei átváltozásaink a zene és a mozdulat közös gyermekei. Itt válik a zene varázslattá. Az átváltozás: varázsolás.

Az ihletett zene tiszta forrás. Ha isszuk, ha megmerülünk benne, átjárja a test és lélek sejtjeit. A forrásvíz a sejteket életre kelti, mozgásba indítja. Saját rezgésünkkel így kapcsolódhatunk az univerzum nagy rezgéseibe, sejtjeink elérik és magukba szívják a végtelent. Az ihletett zene megszólítja a hallgatagot, élővé mozdítja az élettelen magányt, feltölti a szárazon lapuló sejteket.

A forrásvizet áthatja a fény, belőle látás és hallás születik. Ez a “víz” a test érzékszervein túl a szellem érzékszerveit is eléri, munkába fogja, létezésre, figyelésre, éberségre, életre indítja. Erőit csak tapasztalni lehet, megnézni, elemezni nem. A szellem érzékszerveiről nem a tudat beszél, hanem a tudat alatti és fölötti rétegek. Ezek sokkal beszédesebbek a tudatnál, hiszen ismeretlen nyelveken is szólnak, folyékonyan.

Az ihletett zenét a test is felismeri. Arra törekszik, hogy belebújhasson, megmerülhessen benne, és teljességében fogadja be. Mert érzi, érzékeli, igényli. “Fáradottnak enyhülés, sírónak vigasztalás”, azaz prózára lefordítva: gyógyítás, terápia. Az elsápadott, színehagyott sejteket a nedvekből és a fényből új életre hívja.

Igen, a testen át hat. Nemcsak a halláson, hanem a test egészén át. Szép életjelenségünk, mozdulataink segíthetnek. Talán lendületükkel, talán frissítő erejükkel, talán a lélegzet hatalmával, talán az elcsöndesedés simaságával. Ismertető szavakat csak keresgélni lehet, mert a történés más szférákban zajlik, a test és a szellem egyéni nyelvén. A szavak lépcsők. Ez a nyelv inkább a felhőkhöz hasonlít, ahol a vízcseppek szabadságukat a Mindenség törvényei közt élik. Mozdulnak és átváltoznak. A test is mozdul és átváltozik, mert szellem van, lelke, képzelete, tehát szabadsága.

Törvényeit megtalálja örömben, áhitatban, életerőben, biztonságban, szeretetben. Minden egyéb, tehát az önkifejezésben és a kapcsolatokban való megújulás ebből származik.

A test az öröm kelyhe, helye és eszköze. Merevedése, kiszáradása az akadály, amelyet a szellemhez csapódó és a szellemben elinduló átváltozás elgördít, odébb gurít, mint a patak a kavicsokat. A szellemi befogadással átélt zene hasonló ahhoz, ahogy a fénylő forrásvíz a köveket körüljárja, átmossa, fényesíti és hosszú távra formálja.

“Self-expression is a holy joy”, az átváltozás az önkifejezés szent öröme is lehet, a mélységek megnyílásával. Fakadhat a zene ritmikus elevenségéből, felpezsdítő mozgékonyságából. Mégsem pusztán mozgási aktus, egy-egy ütemes lüktetéstől indíttatva, mert ha a játék a mozgásöröm szintjén marad, mi is az érzékelés szintjén maradunk: például gyönyörködünk, élvezünk, felfrissülünk. De az átváltozás nem marad az élvezet szintjén. Még az érzelmek szintjén sem, noha persze az érzelmek sokfelől segíthetik. Hiszen aki megtapasztalja az átváltozást, az minden újabb alkalommal beljebb jut az érzelmeihez, mintha a fatörzs évgyűrűin haladna a kör közepe felé.

Az átváltozás inkább a megismerés szintjein mozog. Nem az önismeretén, hanem az Igazi, az Összefüggő, az Összetartozó megismerésén, azaz a Szellem berkeiben, ligeteiben. Ezért olyan döbbenetesen jó, kielégítő, felüdítő. Derűt hagy maga után. Nem vidámságot, vigasságot.

Az átváltozás mennyországi előszoba. Égbe kukucskálás.