Két könyv zenei közelmúltunkról

Tetszhalálából lassan ébredezik zenei könyvkiadásunk. Bizonysága ennek többek között az a két kötet, amely nemrég került az érdeklődő olvasók kezébe. Mind a kettő hézagpótlóan járul hozzá két, különböző alkatú, különböző területeken működött, kiemelkedő magyar muzsikusegyéniség életén, életművén keresztül huszadik századi zenekultúránk, zenei életünk alaposabb megismeréséhez, figyelemfelkeltő módon világítva rá közelmúltunk el nem évülő és el nem feledendő eseményeire, értékeire.
    VALLOMÁSOK A ZENÉRŐL címmel Farkas Ferenc válogatott írásait adta közre szép kiállítású, reprezentatív kötetben a Püski Kiadó Kft. A szerkesztés alapos és fáradságos munkáját Gombos László végezte el, aki az anyaggyűjtés, az adatok pontosításának feladatán túl a kötet több mint egyharmadát alkotó Függelékben a zeneszerző hangszalagra rögzített visszaemlékezéseinek töredékes szövegeit kerekítette-stilizálta egységes, folyamatos, olvasmányos formába.
    Farkas Ferenc hosszú életének eseményeit, a zeneszerző gondolatait, vallomásait ismerhetjük meg a különféle indíttatásokból keletkezett, színes és „műfaji” szempontból is változatos írásokból. (A szerkesztő minden esetben pontosan megjelöli a közlés helyét és idejét, alkalmát, illetve a hagyatékban fennmaradt gépírásos szövegek datálását.) Vannak ezek között újságcikkek, előadások szövegei, köszöntők, hangverseny-bevezetők, évkönyvek számára készült írások, kottakiadványokhoz írt előszók, beszédek, interjú-szövegek, lexikoncikkek és – a fentebb már említett – magnóra mondott életrajzi vallomások. A kötet anyaga tehát színes és sokrétű. Az, hogy vannak benne átfedések, akár teljes mondatismétlések, nem csökkenti, sőt bizonyos tekintetben még erősíti is a közlemények információ-értékét.
    Miről szól a kötet közel kétszáz egységre tagolódó anyaga?
    Egyik jelentős részük emlékező méltatás, többek között a zeneszerző római mesteréről, Ottorino Respighiről, a nagy elődökről (Bartók, Kodály), zeneszerző-, előadóművész- és költő kortársakról (Viski János, Lajtha László, Vaszy Viktor, Török Erzsébet, Harangozó Gyula, Weöres Sándor és így tovább), mindenkor a tisztelet és a megbecsülés hangján; valamint azóta híressé vált tanítványairól (Ligeti György, Kurtág György, Petrovics Emil, Szokolay Sándor).
    Kiviláglik a könyv lapjairól Farkas Ferenc gazdag alkotói munkássága, érdeklődési-vonzódási köre, életművének műfaji változatossága, beleértve ebbe olyan, sokszor mellékesen kezelt, vagy egyenesen lenézett területeket is, mint a színpad, a film, az úgynevezett „használati” zene. Felvázolja egy-egy írásában – szinte ars poetica-szerűen – saját stílusfejlődését – a neoklasszicizmustól a népzenei hatásokon át egészen a dodekafóniáig, amelyet a maga helyén megfelelő mértékkel szintén alkalmazott. Határozottan állást foglal a zene közérthetősége és az ihlet szerepe mellett, a pusztán spekulatív eljárásokkal szemben. Bízik a zene jövőjében, mert – mint mondja – „A kérdés az, van-e tehetséges ember vagy nincs? Márpedig tehetséges ember mindig lesz. […] …remélem, hogy a letisztulás ideje is elérkezik egyszer…”
    Tartalmas összefoglalást ad – egy bécsi előadásában – a magyar zeneszerzés Bartók és Kodály utáni irányairól, alkotóiról, a „befutottakon” kívül pozitívan értékelve az akkor (1967-ben) legfiatalabbnak tekintett komponisták tevékenységét is.
    1963-as utolsó budapesti látogatása alkalmából pompás esszében elemzi Stravinsky zenéjének különböző korszak- és stílusváltásain átívelő egységét, vitán fölül álló értékeit. Tette ezt akkor, amikor nálunk még meglehetős ellentmondásos volt a nagy zeneszerző megítélése. Ez és a kötet több más írása Farkas Ferenc szemléletének nyitottságát bizonyítja, azzal együtt, hogy nem hallgatja el bizonyos fenntartásait a kortárs zene múló kordivataival szemben – akár saját tanítványai esetében is.
    Több írás szól Farkas viszonyáról az irodalomhoz, a költészethez, amit a rendkívül gazdag életmű egészében a vokális művek kiemelten nagy száma is kifejez (130 dal, 233 kórusmű). A panoráma igen széles: Janus Pannoniustól Weöres Sándorig (akihez közeli barátság fűzte), Petrarcától Eugčne Guillevic-ig.
    A kötet Függelékében Farkas Ferenc szavai nyomán a huszadik század magyar zeneéletének valóságos „hosszmetszete” tárul fel – 1981-ig bezárólag – a visszaemlékező szemszögéből. Érdekes és sokatmondó, tanulságos olvasmány!
    A könyv szövegét több mint száz fekete-fehér és színes fénykép díszíti-illusztrálja: pillanatképek a zeneszerző életéből, művésztársairól-barátairól, továbbá levelek, kéziratok, műsorok fotókópiái.
És még egy megjegyzés: e sorok írója talán rögeszmésen kéri számon az általa ismertetett könyveken a helyesírás, a nyomdatechnika pontosságát – nos ebben a kötetben alig talált kifogásolnivalót!

Farkas Ferenc fiatalabb kortársa volt a kórusvezető-szervező, zeneszerző Csenki Imre. De míg Farkas életműve nem ismeretlen a mai zenekedvelők-hangversenylátogatók előtt, kompozíciói gyakran elhangzanak, addig Csenki neve és tevékenysége – legyünk őszinték – sokkal kevésbé ismert. Éppen ez adja meg a jelentőségét a Csenki Imre Emlékkönyv megjelenésének. E sorok írója tudott például arról, amit Csenki az Állami Népi Együttes megszervezése és vezetése terén végzett, de sokkal kevesebbet az ez előtti és utáni munkásságáról, érdemeiről, és ebben – azt hiszem – nincs egyedül. Éppen ezért a reveláció erejével hatott rá a tények megismerése. A könyvet Csenki Éva közreműködésével Ittzés Mihály szerkesztette, a kecskeméti Kodály Intézet adta ki.
    A Csenki-unoka, Szilasi Alex zongoraművész ajánlása, dr. Ujfalussy József előszava és Kiss Tamás 1992-es keltezésű köszöntője után Gajdics Sándor és Ittzés Mihály vezet végig Csenki Imre életútján a gyökerektől és a pályakezdés időszakától a nagy tetteken és sikereken át a méltánytalan elhallgattatásig és a bezárkózás éveiig. Fiatal korában tragikusan korán elhunyt öccsével a cigányfolklórt kutatta, gyűjtő munkájuk a mai napig a téma legjelesebb szakértőinek mutatja a Csenki-testvéreket. Pedagógusi működését Mezőtúron kezdte, majd kóruskarnagyi alkotó munkája debreceni éveiben teljesedett ki, ahol a Csokonai kórus, az Egyetemi Énekkar és a Kollégiumi Kórus élén országos, sőt határainkon túlra kisugárzó művészi sikereket ért el. A szó szoros értelmében zenei misszió volt, amit Csenki Imre Debrecenben tíz év alatt végzett, a város zenei élete, ezen belül kóruskultúrája máig elevenen őrzi ennek utóhatását.
    A könyv ezeket az időket többek között Járdányi Pál, Kerényi György, Székely Endre, Ujfalussy József, Karácsony Sándor elismerő írásainak közlésével dokumentálja. A Kollégiumi Kórus nagysikerű svájci útjáról dr. Pálffy József színes beszámolóját idézi. (Az együttes repertóriumát a 128-129. oldalon közli a könyv.)
    Debrecent, ahol sok más között a Psalmus Hungaricust, a Cantata Profanát és a Székely fonót szólaltatta meg kórusa élén, nem szívesen hagyta ott Csenki. „A kórussal elért sikerek olyan mély emberi, művészi, társadalmi kötődéseket hoztak létre, amelyek elszakíthatatlanok voltak” – olvassuk. Budapesten azonban újabb kihívások, nagy feladatok vártak rá: az Állami Népi Együttes megszervezése és vezetése. Életének, életpályájának az együttes élén eltöltött hét esztendeje (szinte hihetetlen: csupán hét!) maradt meg legélénkebben zenei köztudatunkban. A Kállai kettős, az Ecseri lakodalmas, az Este a fonóban korszaka volt ez, ezek révén tájékozódott a nagyvilág a magyar nép zenei hagyományairól, még ha csak színpadi produkcióvá stilizált változatban is – mindezt Csenki Imre erőskezű, szinte „megszállott” irányításával.
    Ennek a gazdag korszaknak a hatalom vetett véget. Politikai okból, legalábbis annak ürügyével mozdították el pozíciójából, ilyet pedig 1957-ben könnyen lehetett találni, még ha mögötte esetleg más indítékok húzódtak is meg.
    Csenki Imre pályája megtört – megtörték –, bár a következőkben munkásságának volt még egy felívelő, négyéves időszaka, amikor a Magyar Rádió Énekkarát vezette. Tragikus riposztja a politikai szűklátókörűségnek (bosszúnak?), hogy felvételeinek nagy részét hiába keressük a Rádió hangarchívumában, azokat – valószínűleg felsőbb utasításra – letörölték! A kései „rehabilitáció” – díjak, elismerések a 70. és a 80. születésnapon – már alapvetően nem tudta megváltoztatni a visszafordíthatatlant. Csenki azonban tovább is dolgozott mint zeneszerző, saját szavai szerint: „…a nyugdíj arra való, hogy az ember régi álmait megvalósíthassa”. (Zeneszerzői munkásságát külön fejezet ismerteti.)
    A kötet Utóhangjában pályatársak, barátok, tanítványok, többek között Denijs (és nem Denise!) Dille, Vass Lajos, Szathmári Károly, Szesztay Zsolt, Baross Gábor visszaemlékezéseit olvashatjuk. Majd Csenki Imre írásaiból, levelezéséből válogat a szerkesztő (köztük egy 1940-ben keletkezett, de ma is döbbenetesen aktuális cikket), ezekből is kiviláglik, mennyire szívén viselte a magyar zenekultúra, az éneklő nemzet ügyét.
    Csenki Imre életének, munkássága legfontosabb eseményeinek (ősbemutatók – szám szerint 18 –, vendégszereplések) táblázatai, felvételeinek diszkográfiája, műveinek, írásainak, a róla szóló legfontosabb publikációknak a jegyzéke, fényképfelvételek reprodukciói után a könyvet a szerkesztő utószava zárja, hangot adva a folytatás igényének és reményének.

Körber Tivadar