FÖLDVÁRI NAPOK 2003

Beszámolómat az előző évi Földvári Napokról ezzel a mondattal zártam: „Talán  majd jövőre…” A talán szó és a három pont így is értelmezhető volt: talán jövőre is lesznek még zenei napok Balatonföldváron. Ezt a – természetesen gazdasági gyökerű – bizonytalanságot jelezte az a tény is, hogy a következő évi programtervet – a korábbi szokásoktól eltérően – nem adták a helyszínen a résztvevők kezébe. Strém Kálmán azonban nem adta fel ilyen könnyen: harcolt-küzdött a hét éven át egyre emelkedő érdeklődéssel kísért fesztiválért, s bár az anyagi feltételek 2003-ban semmit sem javultak (sőt…?) június 18-án ismét összejött a Bajor Gizi Közösségi Házban a magyar zeneszerzők, zenetudósok, pedagógusok és zenészhallgatók népes csoportja. (Azt akartam írni: színe-java, de meggondoltam magam, nem akarván senki távolmaradót megsérteni, köztük olyan jeles komponistákat és muzikológusokat, akik a korábbi években elmaradhatatlanul jelen voltak. Távolmaradásuk okát kutatni nem feladatom.)
 Vonzó, gazdag és sokszínű volt az idei fesztivál, sok tekintetben felülmúlva a korábbiakat is. A program két évforduló köré csoportosult: 60 éves Jeney Zoltán és 80 éves Ligeti György. A sorrend nem véletlen: az előbbi nagyobb súlyt kapott, többször hangzottak el művei, több szó esett Jeneyről a program során, így az ő alkotóművészetéről kaphatott teljesebb képet a hallgatóság. Szorosan kapcsolható ehhez az is, hogy megszólaltak azoknak a szerzőknek a kompozíciói is, akiket – jelentős különbségeik ellenére – általában Jeneyvel együtt szoktak emlegetni, mint a hatvanas-hetvenes évek hazai avantgárd törekvéseinek elindítóit és kiteljesítőit; elsősorban Sáry Lászlóra és Vidovszky Lászlóra utalok. Néhány évvel ezelőtt tervbe volt véve egy előadás az Új Zenei Stúdióról mint a magyar zenei gondolkodás paradigmaváltásának legfontosabb – annakidején sokat vitatott és támadott – műhelyéről. Az akkor számomra ismeretlen okból elmaradt előadást pótolta idén az említett komponisták műveinek aránya a programban. Szóhoz jutottak persze a fiatalabbak is: a következő generáció/ka/t Kondor Ádám, Serei Zsolt és Soós András darabjai képviselték. 
 Ami Ligeti zenéjének jelenlétét illeti, a megszólaltatott művek több mint fele a komponista alkotópályája korábbi időszakának termése, így – bár ezek a művek is magukon viselik szerzőjük zsenialitásának félreismerhetetlen jegyeit – a hallgatóság némileg hiányos képet kaphatott korunk e jelentős alkotójának életművéről. A válogatásnak nyilván objektív okai lehettek.
 Bár a Földvári Napok alapvetően a kortárs zenéről szól, hagyományosan helyet kapnak a programban  régebbi korokat reprezentáló alkotások is, így az idén Haydn, Wagner és Brahms egy-egy műve.
 Mivel beszámolót írok és nem zenekritikát, az elhangzott művek és produkciók értékelésére nem térek ki. Csupán arra szorítkozhatom, hogy felsoroljam azoknak a – zömmel fiatal – művészeknek a nevét, akiknek az idei fesztivál sok emlékezetes élményét köszönhetjük (fellépésük sorrendjében): Trió Lignum, tagjai: Klenyán Csaba és Rozmán Lajos (klarinét), Lakatos György (fagott); Kolonits Klára (ének), Csalog Gábor (zongora), Keller András (hegedű), Jónás Krisztina (ének), Szabó Bálint (klarinét), a Serei Zsolt-vezette Componensemble, Gyöngyössy Zoltán és Ábel Ágnes (fuvola), Rohmann Ditta (gordonka), Salvi Nóra (oboa), Szőke Zoltán (kürt), Kelemen Barnabás  és Bujtor Balázs (hegedű), Kokas Katalin és Winkler Zsófia (brácsa), Perényi Miklós (gordonka). 
 A délelőtti zenetudományi előadások sorában Szitha Tünde a szöveg, a dallam és a hangrendszer összefüggéseit, a szöveg hangzóinak zenei hangokká alakítását elemezte Jeney Zoltán műveiben. Wilheim András a kortárs zenében megjelenő újfajta monodikus jelenségekről beszélt. Margócsy István irodalomtörténész Tandori Dezső költői világának méltatása kapcsán rámutatott a versekben és az Új Zenei Stúdió komponistáinak műveiben jelen lévő párhuzamokra. A kolozsvári László Ferenc elmélyült elemzést adott a Musica ricercata  és a belőle készült Hat bagatell című művekről, ezeken keresztül Ligeti zenei nyelvének alakulásáról. Dalos Anna arról beszélt, hogyan használta Kodály a sokszor igen eltérő, sőt ellentmondásos jelentésű formatani terminusokat a zeneszerzés-tanítás során. Solymosi Tari Emőke pedig Lajtha Lászlónak a Nemzeti Zenedében folytatott többévtizedes tanári tevékenységét méltatta.
 A Földvári Napok rendezvényeinek sorában kezdettől fogva jelen volt a zenei nevelés, azon belül elsősorban a kortárs zene tanításának tematikája. Az elmúlt évek – valljuk be! – sokszor egy helyben topogó “kerekasztal” beszélgetései helyett idén más módon, nagyobb súllyal és főleg gyakorlatibb megközelítésben szerepelt ez a témakör a programban. Sáry László önkéntes közreműködőkkel három, egyenként egyórás foglalkozáson mutatott be néhányat figyelem- és memóriafejlesztésre, kreativitásra nevelő kitűnő könyvének gyakorlataiból, játékosan, szellemesen, élvezetesen, egyszersmind mindenki számára tanulságosan. 
 Apagyi Mária, Lantos Ferenc és a Varsóban élő Esztényi Szabolcs a kreativitásra nevelés másik, általuk már sok év óta eredményesen gyakorolt módját ismertették az improvizációról szóló előadásukban és bemutatóikban. Ezt mintegy kiegészítette Király Csaba orgonahangversenye a kőröshegyi műemléktemplomban, valamint Esztényi Szabolcs koncertje a rendezvénysorozat zárásaként.
 A Földvári Napok zenei eseményeit az idén is színesítette-kiegészítette a társművészetek jelenléte a programban. Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét láthatta a közönség egyik este, amely Jeney Zoltán kísérőzenéje révén kapcsolódott a fesztivál tematikájához. Ugyancsak késő esti órában hangzottak el Tandori Dezső, Orbán Ottó és Petri György versei, Vallai Péter előadásában, valamint Jeney Zoltán e költők szövegeire írt dalai, Lukin Zsuzsa tolmácsolásában. 
 A képzőművészetet az idén Lantos Ferenc festményeiből rendezett kiállítás képviselte,  melyet Sári József nyitott meg. (Ez alkalommal elhangzott Sári Hommage ŕ Lantos Ferenc című szólófuvola-darabja, Gyöngyössy Zoltán előadásában.) Beszámolóm végén idézem beszédének néhány, ars poetica értékű gondolatát:
 „A művésznek… egyrészt föl kell vennie a harcot korunk érzékeket deformáló gyakorlatával, másrészt, mivel erőteljes egyénisége, így látásmódja által a szokottól eltérő módon – tehát újszerűen – szól hozzánk, az újjal szembeni bizalmatlanságokkal is számolnia kell…
 …az igazi művészet nem ťszájbarágóŤ, nem kínál kész megoldásokat. Hatása inkább abban nyilvánul meg, hogy fogékonyabb állapotba hoz, miáltal érzékelésünk kitágul, túljutva azoknak általában érvényesülő korlátain. A művészet tehát talán még ugyanabban az értelemben is hasznos, mint amit haszon alatt általában érteni szoktunk.”