Körber Tivadar:

Felébreszteni a tanulók érdeklődését

(részlet)

    Arról fogok beszélni, ami az én meggyőződésem, az én tapasztalatom, hiszen idestova húsz éve tanítom ezen a szinten a tárgyat, és már régebbi pedagógiai működésem során is foglalkoztam hasonló tevékenységgel. Nemrégiben felkérést kaptam, hogy készítsek tervezetet a szakközépiskolai zeneirodalom tanításáról, ebből itt egy pár mondatot föl is olvasok, mert – úgy gondolom – sikerült elég világosan megfogalmaznom elképzeléseimet. Mivelhogy célkitűzése szerint előadásom vitaindítónak van szánva, nagyon remélem, hogy a kollégák majd bőségesen hozzá fognak szólni, kiegészítik mondandómat, esetleg ellentmondanak, vagy legalábbis más oldalról is megvilágítják azt, amiről ez a beszélgetés szól.
    Azzal kezdem, hogy véleményem és meggyőződésem szerint a zeneirodalom tanítása során  szakközépiskolában az egyes művek alapos megismerésén keresztül kell a tanulóknak bepillantást nyerniük a különböző zenetörténeti korszakokba, stílusokba, zeneszerzői életművekbe, műfajok, formák világába. Tehát ebben különbözik alapvetően a zenetörténet tanításától, ahol átfogóbb teljességre kell törekedni, itt viszont egy-egy mű az, amelyen keresztül a növendék a dolog lényegét meg kell, hogy tapasztalja, tehát az egyesből haladva az általánosabb, szélesebb összefüggések felé. „A zeneirodalom órák középpontjában a kort, a stílust, a zeneszerzői életművet reprezentáló műalkotások lehetőlgminél teljesebb, alaposabb megismerése, figyelmes meghallgatása áll.” Hangsúlyozni szeretném, hogy lehetőleg teljes művekre gondolok. „Egyéb adatok, lexikális ismeretek közlése és követelése csak annyiban szükséges, amennyiben az adott jelenség, a konkrét zenemű megismerése, az összefüggések megismerése szempontjából indokolt.” Ez nálam a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor egy-egy művel foglalkozni kezdünk felírom a táblára – természetesen – a zeneszerző nevét, születési-halálozási évszámát, a műnek a pontos címét, opusz-, Köchel-jegyzék stb. számát, az egyes tételeknek a tempó-, illetve karakterjelzéseit, hangnemét, metrumát. De a lényeg nem az, hogy a gyerek ezt betéve tudja. Hanem hogy azt tapasztalja meg az óra során, milyen az a mű. Mennyiben reprezentálja a kort, mennyiben fejeződnek ki benne annak a kornak, annak a zeneszerzőnek, annak az egész akkori világnak a jellegzetességei — ugyanakkor mennyiben egyedi alkotás, mennyire csak arra a műre jellemző mindaz, ami benne megszólal. „A zeneirodalom megismertetése során szükségtelen és lehetetlen teljességre törekedni, az ismeretek átadása során mindig az egyes műalkotásból kiindulva kell a kor, a stílus, a műfaj általános jellemzőit megközelíteni. A tanár feladata, hogy a rendelkezésre álló hatalmas anyagból a fent leírt követelményeknek, egyszersmind az adott osztályok befogadó képességének megfelelő konkrét műveket kiválogassa, ügyelve az idő megszabta keretekre és a helyes arányokra.” Igen, van egy nagy úr, és ez az idő. Úgy is, hogy az óra ideje korlátozott és azt nem lehet túllépni, másrészt meg a tanév is eléggé rövid. És mindig számítani kell arra is, hogy elmarad egy-egy óra, közbejön valami, és akkor már felborulnak az arányok.
    A másik probléma pedig az, hogy a szakközépiskolába tizennégy-tizenötéves gyerekek jönnek, nagyon különböző helyekről – legalábbis Budapesten különböző zeneiskolákból, sőt a fővároson kívülről is – különböző felkészültséggel, különböző szintű ismeretanyaggal, élményekkel, tájékozottsággal, és akkor egyszerre rájuk zúdítunk egy csomó új ismeretet. A tanárnak nagyon óvatosnak kell lennie, hogy pontos és lényeges ismereteket közöljön, és annyit, amennyit a gyerek valóban meg tud emészteni. Ez persze minden osztályre érvényes, de különösen az elsőre, ahol a legkisebbek a gyerekek, legkevésbé érettek még szellemileg, most léptek be az új iskolába — és akkor jönnek az új ismeretek. Mondjuk, lehet, hogy semmit se hallottak még arról, mi a polifónia, és ha hallottak is róla, nem biztos, hogy tudják, mi az. És akkor be kell mutatni nekik olyan műveket, amelyeken keresztül nemcsak verbálisan tanulják meg, hanem érzékelik is, mi a különbség a homofon és a polifon szerkesztés között. Ez csak egyetlen példa, sorolhatnám tovább, mi mindent kell még egy év alatt megtanítani nekik. Aztán mire a negyedik osztályba eljutnak, már jóval többet tudnak, sokkal több szakmai tapasztalatuk van, esetleg a lelkesedésük viszont alábbhagy már, mert akkor arra koncentrálnak, hogy érettségi, felvételi vizsga. És akkor úgy gondolják, hogy szelektálni kell: mi az, amivel többet kell foglalkozniuk és mi az, amivel lehet kevesebbet. De mindenesetre tárgyszerűen többet tudnak, mint kezdetben.
    Hogyan osztjuk be az anyagot? Először is nagyon szép lenne az, ami elhangzott egynéhányszor, hogy kitekintés a távoli világrészek zenéjére, de azt hiszem, szakközépiskolában nemigen valósítható meg. Egyrészt az időhiány miatt, és nem azért, mintha valamiféle európai gőggel lenéznénk a többieket. Meg aztán a praxisban – legalábbis középiskolai fokon – mégiscsak az európai zenével találkoznak, azzal foglalkoznak. Én ezzel úgy vagyok, hogy akit érdekelni fog majd másfajta zene is, annak bőven lesz alkalma megismerni, foglalkozni vele.
    A régebbi tantervben, amelynek a kidolgozásában is részt vettem, úgy kezdődött a tananyag, hogy első év: bécsi klasszikus zene. Én már akkor sem nagyon értettem, miért valahol a közepén kezdjük történetileg, de megmagyarázták nekem, hogy a bécsi klasszikus zene olyan világos, olyan áttekinthető, olyan szimmetrikus, könnyebben fölfogható a gyerek számára. Később én ettől eltértem, már régen nem úgy tanítok, ahogy azt annak idején leírtuk, többek között azért, mert nem szeretném, ha úgy tűnne föl a gyerek előtt, mint hogyha a bécsi klasszika lenne a zene középpontja és minden ahhoz viszonyítva léteznék. (Van egy olyan kifejezés, hogy „preklasszikus”, én ezt nagyon nem szeretem, mert nem mond semmit ez a fogalom, plána amikor Bachra vagy Vivaldira is ezt mondják. Miért preklasszikus? Hát akkor preklasszikus Palestrina is, meg minden, ami a tizennyolcadik század előtt volt?)
    Kezdjük hát valahol előbb! Mondjuk a barokk korszaknál. De ki legyen az első? Nyilván nem lehet Bach-hal kezdeni, mert már az ő zenéjének is voltak előzményei, és akármennyire megyünk az időben vissza, mindig voltak előzmények. Végülis arra a meggyőződésre jutottam, hogy kezdjük el ott, ahonnan az európai műzene eredt, tehát a középkorban. Itt jön újra az időprobléma, miszerint egy borzasztó hosszú korszakot kell az első osztályban áttekinteni. Eléggé kárhozatos módon mindeddig ezt csak úgy tudtam megoldani, hogy ezeket az évszázadokat nagy lépésekben tekintettük át, hogy mégis legyen fogalma a gyereknek arról, mi a gregorián, meg hogyan is született meg a többszólamúság, meg hogy a németalföldi mesterek miket csináltak, meg azért egy kicsit kóstoljunk bele a madrigálok világába is. Azután jöhet Palestrina, Lasso, majd mindezek után a barokk. Az utóbbi években sikerül elérnem, hogy első osztályban a második félév már a nagy későbarokk mesterekre volt fordítható szinte teljes egészében, és ott Vivaldi, de főleg Händel és Bach zenéjével valamivel alaposabban tudtunk foglalkozni. Alkalom nyílik így arra is, hogy egy Bach-passiót vagy egy Händel-oratóriumot teljes egészében meghallgassunk (persze nem egy óra keretén belül). Nagyon fontosnak tartom, hogy ilyen műveket  ne csak kiragadott részletekben, hanem teljes egészében bemutassak.
    A második év a bécsi klasszikáé, vagyis a három nagy alkotóé, de előtte foglalkozunk egy kicsit a szónak szorosabb értelmében vett „preklasszikusokkal”, tehát a közvetlen előzményekkel: a Bach-fiúkkal, Gluck-kal, Pergolesivel, még a mannheimiakkal is (bár az ő műveikből kevés jó felvétel található itt Magyarországon). Azután tényleg ott a lehetőség, hogy Haydn, Mozart és Beethoven művészetét sokoldalúbban, alaposabban és jobban elmélyülve megismerjük. Például egy Mozart-operának a meghallgatása, bemutatása – azt hiszem – mindenképpen fontos, és amellett még nagyon élvezetes is.
    Nos, a harmadik aztán megint egy nehéz év. Akkor – a romantikában – szerteágaznak a stílusok és nagyon sok zeneszerző van. Kire egy óra jut, kire kettő, kire három, és ez nem értékrend szerint alakul így, ezt meg is mondom a gyerekeknek. Hanem – mondjuk – van olyan zeneszerző, akit lehet egy órában tárgyalni, de már például Wagnert aligha lehetne — akkor hát mit csináljon az ember? Kompromisszumra kényszerül, mert hiszen egy felvonásnyi is alig fér bele egy órába, tehát muszáj ezt bizonyos rövidítésekkel, válogatásokkal megoldani, ami nem éppen ildomos dolog, a szerző is nyilván tiltakozna ellene.
    Így eljutunk azt a századfordulóig, majd a huszadik század zenéje az utolsó év anyaga. Itt is persze elsősorban a legnagyobbak, akik már századunk klasszikusainak számítanak. Joggal vethetné valaki a szememre, hogy – úgy látszik – bort iszom és vizet prédikálok, mert évekkel ezelőtt én voltam az, aki a Parlando-ba cikket írtam arról, hogy a kortárs zene tanítása mennyire fontos és nélkülözhetetlen, és sajnos pont ez az a korszak amire nagyon kevés idő szokott maradni. Az, hogy mindennel megismertessük az osztályokat, ami manapság a zene világában van, természetesen reménytelen, de egy-egy művet legalább a legközelebbi múltból is igyekszem bemutatni. Tudvalevően a negyedik év rövidebb is, hamarabb véget ér a tanítás.
    Nagy vonalakban körülbelül így épül fel az anyag. Szokott lenni a tantervekben egy olyan fejezet, hogy követelmények. Mik a követelmények? Szerintem a legfőbb követelmény – ezt már Ittzés kolléga is pedzette –: felébreszteni a tanulók érdeklődését. Rögtön az első órán hangsúlyozni szoktam: abból, hogy itt az órán zeneirodalommal foglalkozunki, nem következik, hogy ezzel ti megismeritek a zeneirodalmat, hiszen ez csak futó bepillantás ebbe a kimeríthetetlenül gazdag világba. A többi aztán rátok van bízva. Ha azt látom, hogy a gyerekek érdeklődése megmozdul, az már nagy eredmény és sikerélmény, azt hiszem minden tanárnak.
    Még egy pár dolgot szeretnék elmondani. Az is célja véleményem szerint a zeneirodalom tanításának, hogy megtanítsuk a gyerekeket beszélni a zenéről. Tehát, hogy amit ismernek, azt szavakkal is ki tudják fejezni A tanulók egy része maga is pedagógus lesz, kell hát, hogy majd a tanítványaiknak tovább tudják adni, lehetőleg világosan és értelmesen, amit a zenéről tudnak. Megkövetelem például a dolgozatokban, hogy pontosan fogalmazzanak, ne vázlatot írjanak, ne címszavakat, ne adatok halmazát, ne felsorolást, hanem amit tudnak – ha sokat, ha keveset – fogalmazzák meg szépen, értelmesen, világosan és magyarul.
    Tudnék sokat idézni a dolgozatokból, hogy mi mindent félre tudnak érteni, de ezek közül csak egy példát szeretnék elmondani. Kodályról említettem az órán, hogy nem volt hangszeres előadóművész, játszott ugyan több hangszeren is, de nem közönség előtt, nem pódiumon, néha vezényelte a saját műveit, de ez sem volt igazából jellemző. Mire az egyik dolgozatban a következőt olvasom: „Kodály sok hangszeren tudott játszani, de nem volt előadóművész, karmester volt, de rosszult vezényelt”! Levonható ebből a tanulság, hogy nekem magamnak is nagyon kell vigyáznom, hogy amikor egy zeneszerzőről, egy műről, vagy bármiféle jelenségről beszélek, mindig a lényeg kerüljön a középpontba, és az maradjon meg a tanulókban, ne a különféle mellékes dolgok, amikről persze szintén szó lehetett az órán, de aztán a gyerekekben esetleg csak ez marad meg, mert ezt tartják érdekesnek, és aztán ilyen torz módon reprodukálják a hallottakat.