Körber Tivadar

Nyári Akadémia Debrecenben

Ötödik alkalommal rendezte meg a Debreceni Egyetem Konzervatóriuma az Ifjú Zeneművészek Nemzetközi Nyári Akadémiáját 2005. július 17-31. között közel száz fiatal részvételével, neves magyar és külföldi művésztanárok irányításával. Az Akadémia céljairól, programjáról, munkájáról, tapasztalatairól készítettem interjút az alábbi kurzusvezető tanárokkal.

    Kedves Tamás már a kezdetektől az Akadémia művészeti igazgatója. Milyen tapasztalatok, tanulságok szűrhetők le az eddigi évek munkája nyomán?
    – Ezek a nyári szakmai képzési formák nélkülözhetetlenek és egyre nagyobb szerepet kapnak mind a reguláris képzésben, mind a továbbképzésben, sőt a tehetségkutatásban és a tehetséggondozásban is. Elsősorban azért, mert ez a nyitott rendszer intézményközi képzést biztosít, rengeteg új impulzus, igényszint, metodikai eljárás, bizonyos érzelmi töltődési lehetőségek sorozata koncentráltan tud megjelenni ebben a fajta intézményközi képzésben. A 20-21. században már egyértelmű az, hogy zenésszé válni nem lehet összesen egy iskola elvégzésével. Itt több mestertől lehet a modern hangszertechnikai és művészi feladatok megoldásának útjait megtanulni.
    A másik fontos mozzanat: a nyár nem lehet teljesen „szabadságolás” ideje a zeneművész számára. A zenésznek folyamatosan karban kell tartania a zenei készségeit, tehát a nyári időszakban is. Itt mi úgy találtuk ki, hogy bizonyos tradíciókra próbáljunk építeni. Volt egyszer egy nyírbátori tábor. A maga idejében, a hetvenes évek közepétől nagyon jelentős szerepet játszott. Nyírbátor megszűnte azt követelte, hogy Kelet-Magyarországon legyen egy ugyanilyen bázis, ami megint összekapcsolja a magyar zenészképzést a közeli Romániával éppúgy, mint távolabbi országokkal. Az idén például Németországban tanuló koreai fiatalok is vannak itt a táborban.
    Továbbá be kell épülni az európai rendszerbe azzal is, hogy kreditpontot kapjanak egyetemista, főiskolai hallgatók. Számukra ez nyári szakmai gyakorlat, és a reguláris képzés szempontjából rendkívül hasznos a fiataloknak, hogy már teljesített kreditponttal kezdhetik el a következő félévet.
    Milyen életkorúak a tábor hallgatói?
    – Tapasztalataink azt mutatják, hogy az érettségi előtti időszaktól, tehát a 17-18 éves kortól vannak legtöbben a jelentkezők, akik a felsőfokú tanulmányokra történő előkészületük részének is tekintik ezt a nyári képzést. Egy-két fiatalabb és magasabb életkorú is előfordul, akik bizonyos minőségfejlesztő továbbképzés céljából jelennek itt meg. Az akadémia kifejezés most ténylegesen, kifejezetten nyugat-európai intézményekre hasonlító tartalmat jelöl, ott ez egy nyitott intézményt jelent, ahol a korhatár nem különösebben érdekes.
    Ha jól látom, akkor az idén a romantika korának a zenéje szerepel a program középpontjában.
    – A romantika korszakát tekintjük most ebben az évben a legfontosabb feladatunknak, több szempontból is. Az előző évek programja után most ez a korszak van soron. Másrészt – bár nem akarok politikai szempontokat különösebben hangsúlyozni – az Európai Unióhoz való csatlakozásunknak van egy olyan aspektusa is, amit a zenésznek tudomásul kell vennie. Nekünk feladataink vannak Európa nemzeti sokarcúságának megismertetésében. Márpedig a romantika kiválóan és erőteljesen be tudja mutatni a nemzeti karaktert, persze nem csak azt, de a nemzeti karakter érzékeltetésére a zenében a romantika az egyik legerőteljesebb eszköz. Ha megismerjük egymás zenéjét, s a fiatalok számára megismertetjük egymás zenéjét, akkor a másik lelkét ismerhetjük meg, ezáltal valódi kötőerővé válik ez a fajta zene.
    A tábornak a tanításon kívül szerves részét képezik a hangversenyek, melyek a város nagyközönsége számára is nyitottak. Az idei programban több „In memoriam” megjelölésű hangverseny szerepel.
    – Ezt az a szándék hozta létre, hogy ne engedjük meg azt, hogy a magyar zeneművészet olyan nagy egyéniségeinek, akiket már elveszítettünk, a neve, a hatása feledésbe merüljön. Olyan nagy művészek, iskolateremtő pedagógusok, mint Kovács Dénes, Ruha István, Weiner Leó, Lukács Pál, az ütős Vrana József életét és munkásságát mintaként, modellként állítjuk a fiatalok elé. A másik szempont az, hogy a mostani társadalmi változások a szellemi értékrendben olyan jelenségeket hordoznak, amelyekben az értéktelenebb dolgok áradata úgy lepi el az embereket, hogy igazi, komoly kvalitással nagyon nehezen lehet már találkozni. Ezek erkölcsromboló hatása mellett csendben maradhatunk? Nem kell nekünk igaz értékeket, igaz embermodelleket megmutatnunk?!
    Milyen új vonásokkal gazdagodott az Akadémia profilja az idén?
    – Az ének szak olyan igénnyel jelentkezett, hogy legyen operarészletekből kurzus. Mohos Nagy Éva operaénekes, Miske László színművésszel együtt nagy lelkesedéssel kezdett hozzá ennek a megvalósításához Két hétig tanulnak a kiválogatott fiatalok, lesz egy áriaest zongorakísérettel és operarészletek, jelenetek zenekari kísérettel. A Debreceni Filharmonikus Zenekar, Kocsár Balázs igazgatása alatt tett egy olyan baráti gesztust, hogy közreműködést vállalt az operastúdió koncertjén, mely a Nyári Egyetemmel közös rendezvény lesz. Én azt hiszem, ez elég merész vállalkozás, mert énekesek felkészítése nem két hét alatt történik. Még a jól edzett énekesnek is gyakran hosszabb idő szükséges ahhoz, hogy magabiztos legyen, hiszen annyi mindennek kiszolgáltatott, különösen nyári időszakban, hogy ez fiatalok esetében sok kockázatot hord magában. De reméljük, sikeres lesz.
    Az idén is vannak találkozások kortársszerzőkkel.
    – Hogy különböző stíluskörök szerint próbáljuk elképzelni az egymást követő nyári foglalkozásokat, ezzel nem akarjuk kizárni azt, hogy folyamatos kapcsolat legyen a kortárs zene különböző irányaival. Hogy milyen alapon választunk ki egy-egy zeneszerzőt, azt az élethelyzetek döntik el. Ha valaki hetvenéves, nagyon rangos a szakmában, mint Balassa Sándor, természetesen köszöntjük itt születésnapjának időszakában. Egy fiatalról, Durkó Péterről, aki már eddig sorozatban nyert zeneszerzői díjakat, egy parányi zenei miniatűrt mutatunk be. Mindkét esetben a szerzők személyes jelenlétében.
    Mik a jövőre vonatkozó terveik?
– Jövőre Bartók-év lesz, az a szándékunk, hogy Bartókot és korát úgy jelenítjük meg, hogy abban nyitottan, a stílusok sokfélesége megjelenjen.
    A már említett, első ízben megrendezett operastúdió vezetőjét, Mohos Nagy Évát, a Csokonai Színház örökös tagját kérem, beszéljen munkájukról, tevékenységükről!
    – Debrecen nagy múltú operai hagyományokkal rendelkező város, hiszen Rubányi Vilmos alapította itt meg az ötvenes években az operai részleget a Csokonai Színházban, és nagyon magas színvonalon játszottak operákat. Tehetséges emberek azóta is születnek, jó tanárok is vannak, de mint tanár mindig úgy éreztem (hiszen több, mint tíz éve tanítok már a Konzervatóriumban), hogy az a része nincs megoldva az énekoktatásnak, ami az iskola és a színpad között van. Tehát hogy hogyan válik valaki diákból professzionális énekessé. Kertész Gyula, a nagyszerű rendező mondta, hogy amikor valaki a színházhoz kerül, akkor újra meg kell tanulnia énekelni. Nagyon nagy különbség van aközött, hogy miközben Aida-áriát énekel, a zongorát fogja, vagy játszik a színpadon. Zavarják a fények, zavarja a ruha, zavarja a rendezés, zavarja a karmester, zavarják a partnerek, és neki mind meg kell oldania ezt a sokrétű feladatot. Ez csak gyakorlattal sikerülhet, és ezért ezen a nyáron egy olyan stúdiót hoztunk létre a Konzervatórium, a Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház segítségével, ahol az operaéneklésnek ezeket a nehézségeit próbáljuk áthidalni és leküzdeni.
    A koncert műsora csak együttesekből fog állni. (Áriákat majd egy másik alkalommal adnak elő a hallgatók, zongorával.) Saját tapasztalatomból tudom, hogy egy operaelőadásnak nem mindig az ária a legnehezebb része, s nem azon dől el a sikere, hogy valaki milyen gyönyörűen énekli el egy vagy több áriáját, hanem hogy mennyire tud azonosulni a szerepével, mennyire tud igazodni a kollégáihoz, mennyire tud „kamarazenét” énekelni. A kiválasztott együttesek mind ezt a célt szolgálják.
    A tanítás folyamatában mire helyezi elsősorban a súlyt: a technikára, a zenei formálásra, a szerepértelmezésre, a színpadi játékra?
    – Hárman vezetjük ezt a stúdiót, Kováts Zoltán karmester, a Konzervatórium tanára, aki nagy operai gyakorlattal rendelkezik, Miske László Jászai-díjas színművész, aki szintén nagy színjátszó és rendezői múlttal rendelkezik és én. Már egy hónappal korábban odaadtam a jelentkezőknek a kottát, többször eljöttek hozzám, megpróbáltuk a hangot olyan pozícióba tenni, hogy átmenjen a zenekaron, és a torka is bírja a napi öt-hat óra éneklést. Amikor elkezdődött itt az oktatás, már a szólamaikat kívülről tudták. Gyakorlatilag a színpadi játékot kezdték el itt tanulni. Párhuzamosan folyik az oktatás, az egyik teremben Miske László tartja a színpadi próbákat, a másikban Kováts Zoltán dolgozik velük. A hallgatók egyik helyről mennek a másikra, nagyon intenzív a munka. Ha valakinek külön problémája van, eljön hozzám, elmegyünk egy harmadik terembe. Ahogy közeledünk a bemutatóhoz, ott vagyok a rendpróbákon, és ha hangi probléma adódik, az ott helyben ki lesz javítva.
    Kikből állnak össze a hallgatók, milyen életkorúak, milyen előképzettségűek, milyen gyakorlatuk van a pályán?
    – Nagyon fiatal a korosztály, egyáltalán azért lehetett erről a képzésről szó, mert olyan szerencsénk van, hogy a Konzervatóriumba egy tehetséges fiatal férfigárda került be, ők az alapjai, a Konzervatórium hallgatói. A lányok, azok már vegyesen vannak, Budapestről érkezett két tehetséges kislány, valamint a város két hivatásos kórusából két kiemelkedő hangi adottsággal bíró szoprán.
    És mi az összbenyomása a hallgatók munkabírásáról, szorgalmáról, munkamoráljáról és ezzel együtt a perspektíváról, ami előttük áll?
    – Nagyon boldog vagyok, mert látom bennük a magyar operaénekes-utánpótlást. Ezen belül a debreceni utánpótlást is, hiszen fontosnak tartom, hogy aki a színházban énekel, az lehetőleg a városban is éljen. Sokkal komolyabb munkát tud végezni, ha nem kell utaznia minden héten, esetleg több alkalommal. A hallgatók nagyon szorgalmasak, nagyon akarnak és nagyon boldogok, hogy egy ilyen komoly előadásban részt vehetnek. Az előadások kosztümösek lesznek, már ki is válogattuk a ruhákat, megtanulnak abban mozogni és világítva is lesznek.

    Hadady László oboaművész Párizsban él, elég messze Debrecentől, de már harmadik éve visszatérő vendégtanára az Akadémiának. Van valami különleges kötődése ehhez a városhoz?
    –Debrecenben jártam iskolába, azt lehet mondani, hogy a gyökereim itt vannak. Azon kívül pedig az embernek bizonyos dolgokat el kell vállalnia a volt hazájával szemben: koncertezést, tanítást, merthogy azt hiszem, egy pár dolgot összeszedtem odakint, és örömmel átadok belőle, amit tudok, és ami érdekes.
    Párizsban a Boulez-vezette Intercontemporain Együttesben játszik, amellett tanít is. Hol és kiket?
    – Tíz éve a párizsi zeneakadémián vagyok kamarazene-tanár, teljes állásban. Oboát nem tanítok, mert a francia oboázás egy kicsit távol áll tőlem. A párizsi Zeneakadémián a kamarazene-tanár minden hangszert tanít. Tehát nekem nem csak fafúvósaim vannak, hanem rezek is, azon kívül szaxofon, hárfa, ütők és elvétve vonósok. És még egy tanszéken vagyok, amit úgy hívnak, hogy pedagógia tanszék, ott is kamarazenét tanítok. Azon a tanszéken a hallgatók már végzett művészek, akik azért, hogy megszerezzék a tanári diplomát, kettőtől öt évig tovább tanulnak, s akkor kapják meg a legmagasabb szintű állami tanári diplomát. Ezeket arra tanítom, hogy hogyan kell kamarazenét tanítani.
    Mik a különbségek az ottani meg az itteni tanítás között?
    – Hű, ez nagyon nehéz kérdés. A különbség szerintem az, hogy ott viszonylag jobban lépést tartanak azzal, ami világszinten a követelményrendszer. Amikor a pesti Zeneakadémiára eljövök kurzusokat tartani, azt tapasztalom, hogy a magyar növendékanyag muzikálisabb, de technikailag gyengébben felkészült. Van mit behozni a magyar hangszeroktatásban. Mikor én Zeneakadémista voltam, a hetvenes évek második felében, részesültünk egy kis gyenge, halvány kamarazene-oktatásban. Párizsban úgy körülbelül tizenöt éve rájöttek, hogy az a bizonyos francia individualizmus, az nem vezet semmire és azóta nagyon nagy súlyt fektetnek arra, hogy a kollektív muzsikálást, a kamarazene-oktatást fejlesszék. Jelenleg ott tartunk, hogy a tanárokkal és az asszisztensekkel együtt körülbelül harminc-harmincöt ember oktat kamarazenét a párizsi Zeneakadémián, ami – azt hiszem – a pestihez képest többszörös létszám.
    Három év alatt elég sok növendék megfordult az itteni óráin, mik a benyomásai a magyar fúvósnövendékek felkészültségéről, ízléséről, munkamoráljáról?
    – Hát a gyerekekkel semmi baj nincs, akarat van bennük, tehetségesek, nagyon-nagyon jó szándékkal jönnek el tanulni. (Az meglep engem, hogy a Zeneakadémiáról általában senki nem szokott jönni, de hát azok már mindent tudnak valószínűleg!) Amiben nagyon el vannak maradva, nem annyira a technika, mint inkább a hangképzés. Ez az oboásoknál több dologból tevődik össze. Nyilvánvaló, hogy mindenki olyan hangot igyekszik fújni, amilyen a fülében van. Ez az egész világon így van. Egy gyereknek mi van a fülében? A tanár, vagy az, akit hall abban a városban. Sajnos nem igazán jó a hangideáljuk. Az is nagyon fontos, hogy milyen minőségű nádakon fújnak, itt is komoly lemaradások vannak. És sajnos a hangszerek állapotát tekintve is. De hát tudjuk, hogy a hangszerek horribilis összegbe kerülnek. Ha bármelyik gyereknek, aki itt van, odaadom az oboámat a nádammal és belefúj, az úgy szól, mint az álom, attól függetlenül, hogy mi van a fülében. Ez azt bebizonyítja, hogy képesek lennének akár többszörösen jobb teljesítményre is, hogyha a háttér meg lenne adva nekik.
    Érdekes volt hangversenyének a műsora.
    – Azt mondták, hogy ez a fesztivál a romantika körül forog. Igazán kvalitásos zenét a romantika korából az oboára nem találunk, egy teljes koncertműsort nem tudtam volna eredeti művekből összeállítani. Ezért két átiratot játszottunk Gyöngyössy Zolival: olyan Schubert-dalokat, amelyek eredetileg szopránszólóra, egy fúvós hangszerre és zongorára vannak írva. Az énekszólam most fuvolán hangzott el, a másik szólam oboán, illetve angolkürtön. Úgy éreztem, a közönség jól fogadta.

    A tábor hallgatóiból szervezett szimfonikus zenekarral Gál Tamás foglalkozik. Eddigi pályája során dolgozott-e már hasonló együttessel, fiatalokból álló, nem gyakorlott zenekarral?
    – Igen, a kérdésre egyértelműen az a válaszom, hogy dolgoztam, és nagyon-nagyon szeretem ezt a fajta munkát. Még a nyolcvanas évek végén, friss diplomásként évekig részt vettem a nyírbátori zenei tábor művészeti vezetésében. Az nagyon-nagyon szép emlékeket őrző táborsorozat volt. Volt ott egy nagyon agilis zeneiskola-igazgató, Szabolcsi Miklós, aki ehhez pénzt tudott teremteni, az háromhetes tábor volt, tele koncerttel, de a dolog lényege számomra inkább az, hogy fiatalokkal már akkor is volt alkalmam dolgozni. Tízegynéhány éve vezetek minden nyáron ilyen kurzust, például Gödöllőn. Úgyhogy azt mondhatom, hogy az effajta munkában van tapasztalatom, és nagyon örültem, amikor erre a nyári akadémiára meghívtak karmesternek.
    Milyen módszerekkel dolgozik, hogyan lehet elkezdeni ezt a munkát, és egyáltalán, lehet-e két hét alatt zenekart nevelni?
    – Sokkal nehezebben indul el, mert ezek még nem ismerik a repertoárt, nincs zenekari tapasztalatuk, egyfajta félelem, inkább bátortalanság van bennük. Úgy gondolom, az első napok feladata ennek a feloldása. Ez egy pszichikai természetű munka, el is telik vele egy-két nap, ismerkedünk a darabokkal, lapról olvasunk, vonásokat írunk be, a szerzővel, a stílussal kapcsolatban tisztázunk bizonyos dolgokat. Aztán szépen elkezdik érezni, hogy megy ez nekik. De, hangsúlyozom, igazán kész, intonációsan, minden tekintetben összecsengő zenekart két hét alatt nem lehet csinálni különböző kultúrákból érkezett diákokkal. Azt gondolom, összefoglalva a kérdést: ahonnan elindulunk, és ahová elérkezünk, a kettő közötti különbség, ha úgy tetszik, fokmérője a mi munkánk eredményének.
    Milyen a hozzáállása a gyerekeknek, szeretik-e a zenekart? Itt mesterkurzusok is vannak, vajon ez a kettő hogyan aránylik egymáshoz, hozzáállásukban és lelkesedésükben?
    – Alapvetően olyan muzsikus, se hivatásos, se amatőr, se diák, se idősebb nincs, aki a közös muzsikálásnak az örömét, ha megérzi, akkor ne dobogtatná meg a szívét, olyan muzsikus nincs, aki eleve rosszul akarna játszani. Ha én mint karmester ebből indulok ki, akkor gyakorlatilag az ő hozzáállásuk olyan, amilyenné én ezt a munkát varázsolni tudom, tehát nekem kell ehhez pillanatok alatt olyan kedvet csinálnom, amilyen bennük alapvetően megvan, csak fel kell ébreszteni. Ez az én felelősségem. Jó a hozzáállásuk. Ezzel nem azt mondtam, hogy tökéletesen dolgoztam, de sikerült fölébreszteni bennük a kedvet.
    A műsor, amire készülnek, megfelel-e egy ilyen életkorú együttesnek?
    – Ennek a műsornak a kialakításánál az volt a fő szempont, hogy romantikus repertoárt kell játszani, volt egy olyan szempont is, hogy a helyi professzorok, kurzusvezető tanárok, Duffek Mihály zongoraművész és Fátyol Rudolf hegedűművész a Mendelssohn-kettősversenyt szerették volna eljátszani. Ez a diákoknak is nagyon jó, ha a koncertjükön a tanáraik is játszanak. A Hunyadi-nyitány esetében azt szerettem volna, hogy magyar zene is elhangozzék. A magyar repertoárból a nagy Bartók-művek nyilván szóba se jöhetnek, és az sem lehet, hogy mindig mindenhol a Galántai táncokat játsszuk, bár nagyon szeretem. Nem baj, ha a külföldiek is megismerik Erkelt. És hát a Brahms-szimfónia. Nagyon szeretem Brahmsot, és viszonylag a legkevésbé nehéz a második szimfónia. Megmondom őszintén, azt hittem, hogy a Hunyadi-nyitány lesz a komoly probléma, merthogy nagyon technikás, nagyon virtuóz. De ezek a lányok-fiúk hangszeresen nagyon ügyesek. Most a próbaciklus közepén tartunk, az eredményt még nem látjuk, de az már érzékelhető, hogy a Hunyadi-nyitány, úgy tűnik, sokkal könnyebben megy, mint a Brahms-szimfónia. Nem a hangok eljátszása nehéz, hanem a hangok mögött levő mélység, a Brahms-zene filozofikusabb, fejben és szívben is megérzendő belső tartalma. Én fordítva számítottam, de ez számomra is nagy tanulság.