A magyar zene követei Nagy-Britanniában (1.)


A sorozat első részében — londoni vendégszereplésük alkalmából — Szabadi Vilmossal és a Festetics Vonósnégyes vezetőjével olvashat a Tisztelt Olvasó interjút, illetve a hangversenyekről kritikát. A sorozat többi darabja magyar származású, Nagy-Britanniában élő művésztanárokat, zenepedagógusokat mutat be.

Beszélgetés Szabadi Vilmos hegedűművésszel

— A beszélgetésünk előtti napon azt mondtad, ma felkelsz reggel 6-kor, hogy a hajnali fényekben fényképezhesd London épületeit. Sikerült?
— Igen. A Trafalgar Squaertől egészen a Tower Bridge-ig elmentem gyalog, nagyon sok képet készítettem.
— Ha már fényképeknél tartunk, a weblapodon láttam egy fényképet édesapádról, hegedűvel a kezében. Zenészcsaládból származol?
— Édesanyám zeneakadémiai diplomahangversenyén már én is „ott voltam”, a Forrai Miklós vezette énektanszak növendéke volt, édesapám a Hubay-tanítvány Zsolt Nándornál végzett, később bölcsészdiplomát szerzett.
— Ugorjunk egy nagyot az időben. Te az Akadémián Halász-növendék voltál. Adott Neked valami pluszt, hogy Halász Ferenc osztályába járhattál?
— Hogyne. Neki nagyon energikus szisztémája volt, ami mindig tényeken alapult: az, hogy milyen munkafolyamatok zajlanak a hangszeren, azt pontosan kell tudni, követni, megelőlegezni. Ő főként technikai oldalról közelített a dolgokhoz, de természetesen zeneileg is nagyon sokat kaptam tőle. Sokat tanultam Simon Alberttől, Rados Ferenctől, Végh Sándortól, Fenyves Loránttól és a világszerte elismert pianistától, Dimitrij Baskirovtól.
— A diploma után Te voltál a Zeneakadémia egyik legfiatalabb, ha nem a legfiatalabb, tanára. Hogyan jutott eszedbe, hogy tanítsál?
— Halász tanár úrnak köszönhetően. Először tanársegédje voltam, majd 1986-ban már önálló osztályom volt. Az utánpótlással való találkozásnak ez a legjobb módja. A pedagógusi munka során olyan dolgokat is el tudok mondani, amit a színpadról nem.
— Hogyan lehet összeegyeztetni a tanítást a szólókarierrel?
— Sehogy. De hogyan egyeztetheti össze az ember a szólókariert a szólókarierrel? Olyan hihetetlen mennyiségű koncert van, és a hegedűirodalom is olyan hatalmas! Az időbeosztást, pedig úgy lehet megoldani, hogy két koncert vagy lemezfelvétel között éjjel-nappal tanítok, szombat-vasárnap, ha kell.
— Lassan húsz éve tanítasz, beszélhetünk-e már Szabadi-iskoláról?
— Csak azért nem, mert a Zeneakadémián eltöltött öt év — a növendéknek — kevés is, meg sok is, hogy az ember erőteljes bélyeget rakjon a hallgatójára. Másrészt viszont a mostani munkamorál nem alkalmas arra, hogy ennyi idő alatt felfogják azt, amit én tudok.
— Nem lehet, hogy túl magasra teszed a mércét? Hegedűsöktől tudom, hogy Te gyakran gyakoroltál napi nyolc órákat.
— Tizenkettőt is… Ki nem?! A sok munkával olyan mélységekbe jut el az ember, ami további munkára ösztönöz. El lehet jutni oda, hogy a hegedülés pontosan kiszámítható lesz.
— Szerinted mi a legfontosabb a zenetanításban?
— Három dolog: a technika, a zene és a lélek. Az első kettő egyértelmű. Az utóbbi a saját példából mutatható meg, ahogy hozzááll az ember az élethez, a munkához, a tanításhoz. Például ha a tanítványt nemhogy felnőttként kezeli az ember, hanem munkatársként, és ne érezzen alacsonyabb rendűséget a tanárral szemben, ugyanakkor nézzen fel rá.
— A szólózás, tanítás mellett rengeteg lemezfelvételt is készítesz, több közülük a hegedűirodalom rég elfeledett, értékes műveit tartalmazza. Hogyan bukkansz ezekre a művekre?
— Egyrészt a sors hozza az utamba, másrészt kutatok is ilyen művek után — zenetörténészi segítséggel. A legújabb CD-n Vecsey Ferenc kompozícióiból mintegy hetven percet vettünk fel Homor Zsuzsa zongorakíséretével. Nemcsak a közönség, hanem a szakma is rácsodálkozik egy-egy elfeledett mű szépségére. Érdekes például Dohnányi I. hegedűversenyének sorsa, aminek a felvételével Cannesban MIDEM-díjat nyertem1999-ben: azóta többször játszottam el Dohnányi első hegedűversenyét külföldön, mint a Bartók másodikat…
— A brit fővárosban szinte már minden jelesebb hangversenyteremben felléptél, így a Wigmore Hallban, a Barbicanben, a Royal Festival Hallban. 1988-ban Solti György meghívására játszottad el a Bartók-hegedűversenyt, melyről a Magyar Televízió egy dokumentumfilmet is készített, négy évvel később pedig egyetlen magyar közreműködője voltál a Solti 80. születésnapjára rendezett nagyszabású ünnepségnek a Buckingham palotában. Szereted Angliát?
— Igen. Tíz nap múlva újra jövök, ezúttal Manchesterbe, hogy folytassuk a Beethoven-szonáták sorát Andrew Wilde barátommal. A hangversenytermek sorát pedig remélem mihamarabb kiegészíthetjük a Royal Albert Hall-lal…

A koncertről…
A Szabadi Vilmos és Andrew Wilde szonátaestje igen impozáns környezetben, a Leighton House Museumban kapott helyet. Frederic Leighton (1830-1893) festőművész inspirációt gyűjtve beutazta a világot: több nyelven beszélő világpolgár volt. Mikor harmincnégy éves korában végre letelepedett és házat vásárolt Londonban, háza belső elrendezésében igyekezett a lehető legtöbbet megjeleníteni utazásaiból. Így nem meglepő, ha a falakat 16-17. századi damaszkuszi csempék borítják, és süppedő perzsaszőnyegeken járva csodálhatjuk meg az Arab Hall gazdag ornamentikáját egy hangulatosan csobogó szökőkúttal a terem közepén. A falakat szinte nem látni a festmények sokaságától, melyek részben az egykori tulajdonos munkái, de itáliai reneszánsz szobrocskákat vagy kínai bronz tálakat is felfedezhetünk egy-egy sarokban. E mesebeli környezet kiválóan alkalmas arra, hogy érzékeltesse a hallgatóval, hogy egy más világba lépett, távol a szürke hétköznapoktól.
    Szabadi Vilmos ezt a varázslatot kísérelte meg folytatni muzsikálásával, és rögtön előre bocsátom: sikerrel. A magyar hegedűművész igen igényes műsorral lépett közönsége elé Andrew Wilde társaságában: Beethoven három hegedű-zongora szonátáját játszották: a G-dúr (op. 30. no. 3), az F-dúr, („Tavaszi”) (op. 24) és a hangverseny második felében a nagyszabású A-dúr, („Kreutzer”) (op. 47) szonátát.
    A két művész előadásának értékes pillanatai között feltétlenül meg kell említeni a jól megragadott tempókat, a pergő ritmikát, a zene áradó energiáját. A Beethoven-zene lényegét tekintve mindketten anyanyelvi szinten beszélik e szonáták kevert — bécsi klasszika végi-romantika kezdeti — nyelvezetét. A hangzás azonban — talán az akusztikának köszönhetően — talán kicsit több és erőteljesebb volt, mint az ideális. Amit a pianistának mindenképpen felrónék az az, hogy bár Beethoven műveit a legkevésbé sem asszociálhatjuk nőies, finomkodó hangzásvilággal, ezen az estén a tételek többsége mintha túlzottan robosztusra sikeredett volna Wilde értelmezésében.
    A koncert legsikerültebbjének a Tavaszi szonátát éreztem. Akár a szerzőtől származik az alcím, akár nem, ezen az estén beköltözött a tavasz e bizarr londoni ház falai közé. Szabadi szárnyaló hegedűhangja uralta az első tételt: az életörömöt sugárzó tétel minden tekintetben szerencsésen találkozott a hegedűművész közismert tökéletességre törekvésével, míg a második tétel kétségkívül a zongoristának adott kibontakozási lehetőséget. A raffinált ritmikájú Scherzo tételben a játékosság került előtérbe, s a művet záró IV. tétel — mely nem tagadhatja meg lelki rokonságát Beethoven op. 22-es B-dúr szonátájának utolsó tételével — jó példáját adta, hogy a szonátarondó témái milyen sokszínű lehetőséget kínálnak a muzsikusoknak, akik a tételen belüli sokféle karaktert virtuózan egymásba illesztve, egységes egészként fogták össze.
    A ráadás mi más is lehetett volna, mint egy Beethoven-szonáta tétel (A-dúr szonáta, op. 12. no. 2 — második tétel), amiben a számomra ideális zongorahangzásra ebben a tételben talált rá Andrew Wilde.
(2005. március 16., London. Rendező: Magyar Kulturális Központ)
Beszélgetés Kertész Istvánnal, a Festetics Vonósnégyes prímáriusával



— Hogyan találtak rá a Festetics névre?
— Festetics György voltaképpen kora nagy mecénása volt, aki felkarolta a különféle tudományokat, a kultúrát. Mikor megalakult az együttes, meglehetősen sokat játszottunk a keszthelyi kastélyban — kezdetben még név nélkül — s a hely szelleme megihletett bennünket. Másrészt ez a név egybevág a vonósnégyes törekvéseivel, azzal, hogy a bécsi klasszikus és kora romantikus zeneszerzők mellett, nagyon szívesen játsszuk ismeretlen 18. századi magyar komponisták műveit, akiket — úgy érzem — méltatlanul feledtek el.
— Mikor alakult meg az együttes?
— Bár már néhány hónappal korábban is együtt dolgoztunk, hivatalosan 1985 szeptemberében adtunk egy reprezentatív megalakuló koncertet. Tehát most vagyunk „húsz évesek”.
— Ez volt az az időszak, amikor az előadóművészek körében Magyarországon is kezdett elterjedni a historizmus, egyre-másra alakultak a historikus együttesek.
— Jómagam már 1980 nyara óta játszom barokk hegedűn. Korábban próbálkoztunk egy másik együttessel is Budapest Barokk néven, egy lemezünk meg is jelent, de a csak barokk repertoárt kissé egysíkúnak éreztük, ezért gondoltuk, hogy inkább vonósnégyesként fogunk működni.
— Bár húsz év alatt volt alkalmunk megismerni a kvartett tagjait, kérem, mutassa be őket.
— Eredetileg két ÁHZ-s kollégámmal — Ligeti Péter brácsaművésszel és Pertorini Rezső gordonkaművésszel — alapítottuk az együttest, Petőfi Erika pedig növendékem volt a konziban. A kezdetek óta nem változott az együttes összetétele.
— Ez ritka dolog. A kvartettezés mellett, ha jól tudom, tanítanak is.
— Hárman tanítunk a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, jómagam a Zeneakadémián is. Ligeti Péter a Nemzeti Filharmonikusoknál játszik.
— Említette, hogy elfeledett műveket is szívesen játszanak. Ezekre hogyan bukkannak rá?
— Ez eredendően az én feladatom, elsősorban szakirodalom olvasásával. Régebben a Zenetudományi Intézetből Sas Ágnes volt segítségünkre, akinek éppen ilyen elfeledett művek gondozása volt a feladata, amelyek minket is érdekeltek. Gyakran játszunk kéziratokból, például említhetném a napokban jelent meg legújabb CD-nket, melyen Druschetzky György kvintettjei hallhatók Véghelyi Krisztina közreműködésével. Ennek a kottája a Széchényi Könyvtár Kézirattárából származik.
— Önök eredeti hangszereken játszanak. Nehéz manapság hozzájutni egy-egy ilyen hangszerhez?
— Eleinte nem volt nehéz, mivel ezeknek a hangszereknek a többsége olyan, hogy valamilyen oknál fogva a modern játékra nem alkalmas, ugyanis sokkal vékonyabb lapokból épült, nem bírják a nagyobb terhelést. Ily módon ezek megmaradtak, mert a modern játékhoz ezek a hangszerek nem szólnak igazán jól.
— A zenetudományi tanszakon generációk nőttek fel a Festetics Vonósnégyes lemezein Somfai László tanár úr Haydn-kurzusain, aki az együttest a legújabb kutatási eredményekkel segítette. Hogyan kezdődött az együttműködés?
— Somfai tanár úr minden újra fogékony. Az egyik koncertem után bejött hozzám, még mikor egyedül játszottam barokk hegedűn, majd mióta létezik a kvartett, atyai jó barátunk. A Haydn lemezeink felvétele előtt meghallgatott minket, sokszor a felvételeken is ott volt. Ó mindig a kottából indul ki, abból, hogy a notációnak milyen érdekességei vannak.
— Az Artifices Koncertiroda már évek óta rendszeresen szervez önöknek turnékat, így többek között Brazíliában is turnéztak már, most pedig Glasgowból jöttek Londonba. Merre jártak már a világban?
— Az USA-ban már háromszor vendégszerepeltünk, felléptünk, s  ahogy említette, Brazíliában és Európa több országában.
— A közeljövő tervei?
— Az Arcana lemezcégnél Haydn-összkiadásunkból az op. 20-as és op. 33-as kvartettek hiányoznak még, ezt szeretnénk befejezni.

A koncertről…
A Magyar Kulturális Központ előadóterme zsúfolásig megtelt a Festetics Vonósnégyes (Kertész István, Petőfi Erika, Ligeti Péter, Pertorini Rezső) hangversenyén március 21-én. Mivel az együttes neve elválaszthatatlanul összefonódik a magyarországi Haydn-interpretáció reneszánszával, így szinte magától értődő volt, hogy műsorukban Haydn-műveket is játszottak. Talán véletlenül, vagy éppen nagyon is gondos tervezés eredményeként két olyan kvartettet hallottunk, melyekről könnyen eszünkbe juthat London: az est első felében az 1790-ben komponált op. 64-es sorozatból a B-dúr (no. 3) és a D-dúr „Pacsirta”(no. 5) kvartettek hangzottak el. E művek a nagy londoni szimfóniák szomszédságában születtek, s e szimfóniák hangszerelési finomságai, a dinamikai szélsőségek mesteri kiaknázása, egy-egy hangszer stilizált hangutánzása e kvartetteknek is jellemzője. Már az első percekben nyilvánvaló volt, hogy a prímárius biztos kézzel vezeti együttesét, s játékával megbízhatóan irányítja a többieket, melyre szükség is volt a sokszor meghökkentő haydn-i ritmika zökkenőmentes interpretációjához.
    A hangverseny második felében W. A. Mozart C-dúr „Dissonanzen” (K. 465) vonósnégyese csendült fel. A huszonkilenc éves Mozart — öt másik kvartett társaságában — barátjának, Haydnnak ajánlotta e művét, mivel saját bevallása szerint Haydntól tanulta meg, hogyan kell vonósnégyest komponálni. Az „eredményt” hallva csak ámulhatunk a tehetséges tanítvány sokoldalúságán. Az operakomponista Mozart vonósnégyeseiben sem tagadja meg önmagát, az aprólékosan kidolgozott haydn-i monotematikával szemben itt a témák özöne zúdul a hallgatóra, s egy-egy hegedűvé, brácsává vagy éppen csellóvá varázsolt operaszereplő szólal meg. E műben a kvartettjáték lényegét nyújtották át játékukkal a muzsikusok: négy intelligens ember beszélgetését hallhattuk, négy önálló személyiséget, akik ugyan különböző jellemvonásokkal bírnak, mégis figyelnek egymásra, és meghallgatják a másik véleményét. Valamennyiük játékát tökéletes szólamtudás, kidolgozottság és érzékenység jellemezte.
    A közönség vastapsát Haydn Esz-dúr (op. 64. no. 6) vonósnégyesének utolsó tételével köszönték meg a művészek. A sziporkázó, virtuóz muzsika tökéletes ráadásszámnak bizonyult, s a vonósnégyes remek előadásában élvezhettük a jó öreg Haydn zenei tréfáit.

(2005. március 21., London. Rendező: Artifices Kft, Magyar Kulturális Központ)