Kovács Ilona

A királynő zenemestere


Írásomat zongoratanárnőm, dr. Siposné Szendery Ágnes
(a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola
egykori tanszakvezető tanára) emlékének ajánlom


Érhet-e manapság kortárs zeneszerzőt nagyobb megtiszteltetés, minthogy neve kérdésként hangzik el egy televíziós vetélkedőműsorban? A Legyen Ön is milliomos angol eredetijét nézve meglepve kaptam fel a fejem, mikor a sok ezer fontot jelentő kérdés egy mai élő komponista nevét firtatta, aki mellesleg II. Erzsébet királynő zenemestere. A csoda csak akkor lehetett volna teljesebb, ha a versenyző el is találja a helyes választ, de biztos vagyok benne, hogy számos néző emlékezetébe vésődött be a név: 2004 tavasza óta Sir Peter Maxwell Davies a királynő zenemestere.
    A Master of the Queen’s Musick (hagyománytiszteletből áll ck a music szó végén) a mindenkori angol uralkodó főzenészi címe immár 1621 óta, és feladata alkalmi kompozíciók írása ünnepi alkalmakra. Mikor a zeneszerzőt kérdeztem ez irányú kötelezettségeiről, bevallotta, hogy bár játszottak művet tőle a legutóbbi királyi eseményen — Camilla és Charles esküvőjén, a templomi áldáson —, új művet azonban erre a napra nem komponált. (Lehet, hogy a királynő rendelkezett így?) Udvari főzenészként legközelebbi megnyilvánulása ez év júniusában lesz, a II. világháború befejezésének 50. évfordulójára rendezett megemlékezésen.
    Sir Peter Maxwell Davies nemcsak korunk egyik legmeghatározóbb angol zeneszerzője, hanem a legnépszerűbbek egyike is. Fő művei között két operája (Taverner, The Doctor of Myddfai), balettjei (Salome, Caroline Mathilde), színpadi művei (Eight Songs for a Mad King, Miss Donnithorne’s Maggot) feltétlenül említést érdemelnek. Zenekari művei közül pedig kiemelkedik tizennégy versenyműve és öt nagyszabású kórussal kombinált kompozíciója. Maxwell Davies nyolc szimfóniáját a The Times Sosztakovics óta a legjelentősebb zenekari ciklusként jellemezte.
    A zeneszerző a Skóciától északra fekvő, távoli Orkney-szigetcsoport egyikén él és alkot. Művei jelentős részének ihletője az itt található háborítatlan természet, ahol a fa már ritkaságnak számít, és a szigetek északi fekvésének köszönhetően nyáron fehér éjszakák vannak. 2005. április 17-30-ig Maxwell Davies azonban időlegesen Londonba költözött, hogy részt vegyen a tiszteletére rendezett, tizenkét hangversenyből álló fesztiválon, melynek záróhangversenyén karmesterként is megtisztelte közönségét. A hangversenyeket előadások, kurzusok tették még gazdagabbá; a Királyi Filharmonikusok éves ülésén például ezúttal Maxwell Davies volt a díszelőadó, aki bátran feltette a manapság egyre nyomasztóbbá váló kérdést: „Van-e a komolyzenének jövője, vagy rövidesen ki fog halni a fiatalok érdektelensége miatt?” Négy hangversenyt hallgattam meg a fesztivál programjából, és ha ezek alapján kellene választ adni, az egyértelműen optimista lehetne, hiszen minden esetben telt ház volt — rengeteg fiatallal.
    Az április 22-i hangversenyen (London Sinfonietta, vez. Oliver Knussen, közr. Lucy Shelton, Claire Booth – ének, Queen Elisabeth Hall) kizárólag Maxwell Davies művek hangzottak el: Antechrist [Antikrisztus], Revelation and Fall [Kinyilatkoztatás és bukás] , Blind Man’s Buff [Szembekötősdi] és a De Assumtione Beatae Maria Virginis, mely utóbbi angliai bemutató is volt egyben. A kortárs zene előadására specializálódott együttes végig magas színvonalon teljesített, megérdemelten arattak nagy sikert.
    Két nappal később ugyanott (City of London Sinfonia, vez. Richard Hickox, közr. Pamela Helen Stephen – ének) a közelmúlt angol zeneszerzőivel „társult” Maxwell Davies. A koncertet Benjamin Britten Suite on English Folk Tunes [Szvit angol népdalokra] című kompozíciója nyitotta, s egyben a hangverseny alaphangulatát is megadta azzal, hogy az elhangzott művek mindegyike a természetre utalt valamilyen módon. Maxwell Davies műve, A Dance on the Hill [Egy tánc a dombon] ősbemutató volt, és egyben zenei emlékmű a zeneszerző költő barátjának, G. M. Brownnak, aki a mű alapjául szolgáló költeményekben az Orkney-szigetek szépségét énekelte meg. Nehezebb volt felfedezni a természetre való utalást a koncert második felében elhangzó Sir Michael Tippet művében, Fantasia Concertante on a theme of Corelli [Fantasia concertante egy Corelli-témára], de a mű lassú részében világossá vált, hogy igen gondosan szerkesztett műsort volt szerencsénk meghallgatni: a szerző ugyanis itt utalt Corelli Karácsonyi concerto grosso-jának (op. 6. no 8) közismert Pastoraljára. Az estet Vaughan Williams 3. (Pastoral) szimfóniája zárta, mely mintegy programzeneként az angol vidéki életből merített inspirációt.
    A fesztivál több hangversenye a zeneszerzőt ért hatásokat, zenei elődöket volt hivatott bemutatni, mint ahogy az április 28-i hangverseny is (Westminster Cathedral kórusa, vez. Martin Baker, a Londoni Zeneakadémia Rézfúvósai, vez. James Watson, Westminster Cathedral). Davies már manchesteri zeneakadémista korában nagy érdeklődést mutatott a liturgikus zene iránt, s csak tovább bővítette ez irányú érdeklődését 1957-58-as római tanulmányútja. A középkori és reneszánsz zenei örökség meghatározó lett a komponista gondolatvilágában. Palestrina Dum complerentur dies Pentecostes című motettája ill. Dum complerentur miséje után hangzott fel a hangverseny második felében Maxwell Davies azonos című motettája és miséje, mindkét mise tételei között Giovanni Gabrieli rézfúvós darabjait hallottuk. Az angol kórusok legendás hangzását tapasztalhattam meg ezen az estén: ámulatba ejtő, ahogy a nyolc-tíz éves kisfiúk a legnagyobb természetességgel éneklik a reneszánsz mester (és Davies miséjének is) egyáltalán nem könnyű szólamait és egyenrangú társai a felnőtt kórustagoknak.
    A fesztivál utolsó napjának rangját az eseményhez méltó helyszín és előadók garantálták (Philharmonia Orchestra, vez. a szerző, Royal Festival Hall), mely a komponista úti naplójába engedett betekintést. A Mavis in Las Vegas Davies 1995-ös amerikai turnéjának humoros beszámolója. A kaszinók városában a jenkik ugyanis rosszul írták le az angol akcentussal kiejtett Davies nevet, s ez megannyi félreértés okozója lett. Ezt a zenemű formája is remekül kifejezi: téma és variációk, ahol az egyes változatok a játéktermek, a gyors házasságkötő kápolnák és Elvis Presley dalainak hangulatait jelenítik meg. A Trombitaverseny a széllel, a tenger zúgásával és a madárvijjogással az Orkney-szigeteket idézi meg, míg az eseményt záró egytételes Antarctic Symphony (No. 8) pedig talán a legkalandosabb utazás, az 1997-ben a Déli-sarkra tett expedíció megörökítése.         A „világ végén” tapasztalt szinte tökéletes csend mellett a két legnagyobb akusztikai élményt a jég hasadása és a lavina lezúdulása jelentette a szerző számára, ami nem programzeneként, hanem absztrakt módon jelent meg a darabban.
    A fesztivál egyértelműen nagy siker volt az angol fővárosban. Bár nekünk, magyaroknak királynőnk nincs (és éppen ezért zenemesterünk sem), vannak viszont remek zeneszerzőink és kiváló akusztikájú hangversenytermeink. Nagyon utópisztikusnak tűnik az a gondolat, hogy egy-egy zeneszerző életművét bemutató, hasonló fesztiválokat rendezzünk Magyarországon?