Rózsa Vera a Zeneakadémián Maleczky Bianka tanítványa volt. Karrierjét a budapesti Operaházban kezdte, majd Kodály ajánlásának köszönhetően a bécsi Staatsoperben folytatta. Egy betegséget követően azonban fel kellett adni énekesi karrierjét és tanítani kezdett — ekkor már Londonban, ahol csakhamar a szigetország egyik legelismertebb énekpedagógusa lett. Tanítványai közül többen világhírűek lettek. 

— Kedves Vera, mivel tölti mostanában napjait?

— Ahogy hallotta, mikor belépett a szobába, nagyon sok zenét hallgatok, operafelvételeket és szépirodalmi könyveket olvasok angolul, Victor Hugot nagyon szeretem, őt franciául, és persze magyar nyelven is. A magyar nyelvet — amit édesanyámtól tanultam valaha — nem lehet elfelejteni. Mind a két szülőmtől nagyon sokat kaptam, mindent megadtak nekem. Édesanyámnak nem volt tehetsége a zenéhez, bár imádott zongorázni, nagyon rosszul játszott. Édesapámnak viszont volt érzéke, és neki nagyon jó emlékezőtehetsége is volt. Ő egyébként nagyszerűen hegedült, ahogy a bátyám is, aki jelenleg Amerikában él. A húgom is szépen énekelt, de kétségtelen, hogy a családban én voltam a legtehetségesebb. Az éneklést még kislánykoromban kezdtem, mindig nagyon szerettem a zenét. Otthon mindig énekeltem, sokszor már nem lehetett kibírni, azt mondták „Vera mindig zajong”. Zongorázni is tanultam, állítólag volt tehetségem hozzá, de nem voltam szorgalmas. Mindig azt mondtam, és most is azt mondom, hogy énekelni sokkal könnyebb, mint zongorázni.

— Emlékszik még az első zongoratanárára?

— Hogyne. Jámbor Ági osztálytársnőmnek volt az édesanyja. Ágival rivalizáltunk a zongoratanulásban. Aztán az éneklés mellett kötöttem ki. A Zeneakadémiára nagyon hamar bekerültem, kb. tizenkét éves voltam.

— Vera első férje szintén muzsikus volt, Weiner László*.

— Weiner Lászlót míg élek, soha el nem felejtem. Csodálatos tehetség volt. Csak a legjobbat tudom mondani róla, mint emberről és zenészről egyaránt. Kapcsolatunk több volt, mint szerelem. Nagyon fiatal volt, mikor meghalt.

— Aktív énekesnőként milyen repertoárt énekelt? 

— Schubert volt akkor — és maradt azóta is  — a kedvencem. Mástól is énekeltem, például Schumanntól, Wolftól, őket is kedveltem, de Schubertet nem lehet összehasonlítani semmivel és senkivel. Egy Schubert-dalt bármikor el tudok énekelni, most is, mert avval születtem. A dalirodalmat mindig jobban szerettem, mint az operákat, mert úgy érzem, a dalok közelebb állnak az emberhez. 

— Az elmúlt évek során tartotta a kapcsolatot a magyar zenei élettel?

— Igen. Ha engem megkértek valamire, akkor rögtön, boldogan mentem Budapestre. Különlegesen boldog voltam, ha Magyarországról kértek fel, hogy valamit csináljak. Most is figyelemmel kísérem a magyar zenei életet, az énekeseket is, nagyon tehetségesek. 

— Mit tartott a legfontosabbnak a tanításban?

— A tanításnál mindig elsődleges volt, hogy megérezzem a tanítványaimban a tehetséget, amin aztán el lehetett indulni. Voltak olyan növendékeim— nem sok, de volt — akiken már beléptükkor lehetett érezni, hogy vibrál körülöttük a levegő.

— Azt hiszem, a leghíresebb tanítványok egyike, Kiri Te Kanawa is ilyen lehetett. 

— Kiri most is, ha fontos fellépése van, előtte telefonál. Nagyon kedvelem és a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Híressé vált tanítványaim között említhetném a finn Karita Mattilát, Dorothea Röschmannt, és az új-zélandi baritont, Jonathan Lemalut, akit egészen fiatalkorától tanítottam és sorra nyeri a versenyeket. Mindannyiukra nagyon büszke vagyok. Azt hiszem, a zenei tehetség minden más tehetségtől különbözik. Azok az emberek, akik zenei tehetséggel megáldottak, másban is tehetségesek. Tíz évig tanítottam a Manchester Collegban, elragadó hely volt, nagyon szép emlékeim vannak az iskoláról és a tanítványokról. Majd tanítottam Párizsban, utána a következő állomás a Guildhall School volt, Londonban. A tehetséget rögtön felismertem, azon kívül pedig mindig elvem volt, hogy megmondjam, ha nem volt értelme a tanulásnak, még ha nem is örültek neki. 

— Vera vállalt „nehéz eseteket”, akiknek bár volt tehetségük, de sok mindent gyomlálni kellett náluk, mondjuk légzéstechnikát, vagy bármi mást?

— Persze, voltak ilyen tanítványaim is. Nekik hosszabb órákat adtam és több dolgot tanítottam, sokat kellett dolgozni az ilyen növendékkel, de nem küldtem el máshoz. Türelmes voltam, többször visszahívtam őket, gyakrabban tartottam nekik órát. Azt hiszem, a hangjától lesz jó egy énekes, és az érzéstől. Az vagy van, vagy nincs, azt nem lehet tanítani. Amit lehet, bár nehéz megmagyarázni, az a légzéstechnika, ami szintén nagyon fontos. Valahol ez is olyan, hogy vele születik az emberrel. A tanításban egyébként mindig elvem volt, hogy nyugodtan, lassan és egyszerre csak keveset tanítsak. 

— Az állandó tanítványok mellett számtalan mesterkurzust is tartott. 

— Igen. A világ minden táján: Európa sok országában, Izraelben, Amerikában, Malajziában, Új-Zélandon. A cardiffi énekversenyen, Walesben minden évben benne voltam a zsűriben, öt-hat éve hagytam abba. Igazán nem dicsekvésképpen, de befejezésül még hadd mutassam meg azt a fényképet ott a szemközti falon. Charles walesi herceggel beszélgetek abból az alkalomból, mikor megkaptam 1988-ban a Birodalmi Rend parancsnoki fokozatát (OBE), egy másik rangos elismerésem pedig, hogy 1999-ben  London díszpolgára lettem. 

Ezúton köszönöm Rózsa Verának, hogy betegsége ellenére is vállalta az interjú fáradalmait. Az alábbi kiegészítést Mrs Trude Levitől kaptam, aki sok éve ismeri már Rózsa Verát:

Rózsa Verát 1940-ben ismertem meg, mikor Händel Judas Maccabeus c. oratóriumát a szombathelyi zsinagógában előadtuk, Weiner Laci vezényletével. [Rózsa Vera az egyik zsidónő szerepét énekelte.] Gyönyörű, bársonyos énekhangú, bűbájos nő volt, rendkívül barátságos, azóta tartjuk a kapcsolatot. A következő években többször is szerepelt Szombathelyen. A programja mindig rendkívül érdekes volt, általában Schubert, Schumann, Brahms dalokat énekelt, továbbá francia szerzők műveit és yiddish dalokat is. Bármit énekelt, kitűnő volt. Vera nemcsak énekes volt, hanem a szó legnemesebb értelmében zenész. Sokan tudnak jól énekelni (ha nem is olyan szépen, mint ahogy Vera tudott), de nála mindig a zene volt a legfontosabb. Nagyon jól tudott zongorázni is. Miután felköltöztem Budapestre, Vera minden hangversenyén ott voltam. Abban az időben már az OMIKE-ben (Országos Magyar Izraelita Kultúregyesület) lépett fel Vera, mivel a politikai helyzet miatt a legtöbb helyen zsidók már nem szerepelhettek. Emlékszem, az OMIKE-ben Kodály hatvanadik születésnapjára rendeztek egy koncertet, ahol Vera Kodály-dalokat énekelt. Sokszor szerepelt házi koncerteken is.
 Egy rendkívül emlékezetes hangversenyt is meg kell említenem: Basilides Mária a Waldbauer Vonósnégyessel egy Schoenberg-művet [2. vonósnégyes, fisz-moll, op. 10, a 3. és 4. tételben énekszólóval] adott volna elő, de Basilides megbetegedett. A műnek ez lett volna a bemutató előadása. A szervezők kétségbe voltak esve, mivel igen nehéz műről volt szó, kétséges volt, hogy van énekes, aki meg tudja tanulni a rendelkezésre álló rövid idő alatt, hogy Basilides helyett beugorva megmentse a koncertet. Verának azonban volt egy fantasztikus képessége: rögtön leénekelt bármit, amit eléje tettek. Valaki javasolta Verát, hogy ő helyettesíteni tudná Basilidest. Ott voltam az előadáson: felejthetetlen volt! Ha nem lettek volna háborús idők, Vera énekesi karrierjét ez az előadás megalapozta volna. 
 A német megszállás alatt falun bujkált, így megúszta a deportálást. A háború után a bécsi Staatsoperben énekelt, többek között Rossini Sevillai borbélyából Rosina szerepét. Együtt dolgozott többek között Karajannal és Klemperrel is. 
 Sajnos egy dolog nem adatott meg neki: nem volt nagy hangja. A bujdosás alatt valami betegséget szerzett, aminek az lett a következménye, hogyha énekelt, hirtelen elvesztette a hangját. Ezért lett vége énekesi pályafutásának. Ez a tény nagyon megviselte, sokáig szenvedett emiatt. Aztán elkezdett tanítani. Mint tanárnő, nagyon sikeres volt, ma is a 20. század legjobb ötven énektanára között tartják számon. Tanítványai között olyan neveket találunk, mint Kiri Te Kanawa, Anne Sophie von Otter, Sarah Walker, Ilyana Kotrubas, Agnes Baltsa.
 Második férje Ralph Nordell, aki bár nem volt hivatásos muzsikus, nagyon muzikális volt, Ferencsik Jánostól vett karmesterleckéket. Később Vera menedzsere lett, 1991-ben halt meg, több mint negyvenévi boldog házasság után.