Bartók-fesztivál Londonban

Schiff Andrástól már évek hosszú sora óta megszokhattuk, hogy tematikus koncertjeinek nincs szüksége kerek évfordulókra ahhoz, hogy egy-egy zeneszerző életművét reflektorfénybe állítsa. A zongoraművész ezúttal 126 évvel Bartók Béla születése után lépett színpadra június 5-én, 7-én és 10-én, kizárólag Bartók műveit bemutató mini-fesztivál keretében a város jelképévé lett London Eye óriáskerék szomszédságában elterülő Queen Elisabeth Hall-ban. A londoni Magyar Kulturális Intézet által támogatott esemény rangját megsokszorozta, hogy Takács-Nagy Gábor, Tuska Zoltán, Papp Sándor és Perényi Miklós jóvoltából kamaraművek is megszólaltak: mind a hat kvartett, valamint Takács-Nagy és Schiff előadásában a 2. hegedű-zongoraszonáta. 
 A vonósnégyesekből kettő-kettő hangzott el egy alkalommal, melyek elrendezéséből ezúttal hiányoltam egy olyasfajta koncepciót, mely a zongoraművek kiválasztásánál vitathatatlanul érződött. Bizonyára nem lehetett könnyű feladat arról határozni, hogy melyik két kvartett nyissa és zárja a hangversenyeket. Megítélésem szerint azonban túlságosan mechanikus volt, hogy a harmadik után egy képzeletbeli választóvonal meghúzásával az első kvartett a negyedikkel, a második az ötödikkel, a harmadik pedig a hatodikkal került egy műsorba. Bizonyos kvartett-párokat – eltérően eme objektív sorba rendezéstől – hangvételük, szerkezetük, gyökereik miatt összetartozóbbnak vélek, és tanulságos lett volna ezeket a belső kapcsokat a közönségnek is megmutatni. 
 A művek megformálásáról azonban csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni. Már az első kvartettnél nyilvánvaló volt, miért kivételes e négy vonósmuzsikus játéka. Immár tíz éve, hogy Mikrokozmosz Vonósnégyes néven időről-időre összejönnek kamaramuzsikálni, mégsem kizárólag a kvartettezés tölti ki életüket, hanem tanítanak vagy éppen a világ különböző tájain adnak szólóesteket. Így még véletlenül sem rutinból, megszokásból játszanak, hanem mindig tudnak újat nyújtani egymásnak és ilyen módon a közönségnek is. Szólistakvalitásaik nem gátolják – éppen ellenkezőleg –, segítik az együttes játékhoz nélkülözhetetlen csapatszellemet, ugyanakkor független személyiségek intellektuális párbeszéde mutatkozik meg játékukban. Ez a kettősség garantálta tolmácsolásuk belső feszültségét és sodró lendületét. Takács-Nagy Gábor prímárius szárnyaló hegedűtónusa és Perényi zengő csellóhangja között hatalmas tereket, a hangszínek ezernyi árnyalatát érzékelhettük, melyek között Tuska Zoltán és Papp Sándor teremtett biztonságos egyensúlyt. A legszebb pillanatok közé tartoztak az 1. vonósnégyes megrázó, vallomásszerű csellómonológjai, a 4. vonósnégyes utolsó előtti tétele a híres, fogólaphoz csapódó Bartók-pizzicatókkal, a 2. kvartett középtételében az Allegro barbaró-szerű makacs ritmika megszólaltatása és az egész sorozatot záró 6. vonósnégyes, ahol mind a négyen gazdag szólófeladatokat kaptak. Ebben a kvartettben a Mesto-téma fájdalmának, az Induló lélektelen menetelésének, a Burletta groteszk nevetésének és az utolsó tételben megjelenő ideális és torz kontrasztjának minden pillanatában sűrítve jelent meg az előző öt kvartett, hihetetlenül szuggesztív, nagy vivőerejű előadásban.
 A műsor megválasztásában és elrendezésében mindenképpen a zongoraművésznek volt nehezebb a dolga. A válogatást  úgy képzelem, mintha Schiff Andrásnak arról kellett volna döntenie, hogy Bartók jelentős zongoradarabjaiból melyek azok a legkedvesebbek, amiket magával vitt volna egy lakatlan szigetre. A tudatosan megtervezett koncertprogram megrendítően szépre sikeredett. A kompozíciók íve a hangversenyeken belül is crescendo ívet mutatott, de a három est műsorát összekapcsolva is a kiteljesedésre törekvést véltem felfedezni: az egyszerű népi gyökerektől jutottunk el a sajátos Bartók-nyelven fogalmazott kompozíciókig. Az első est zongorablokkja a Gyermekeknek című sorozat füzérével indult, a Három burleszkkel folytatódott és a 2. hegedű-zongoraszonáta olyan mélységű interpretációjával fejeződött be, hogy a közönség másodpercekig megrendülten ült, mielőtt tetszést nyilvánított volna. A második hangverseny legszebb emléke, ahogy Schiff a lélekig hatoló bartóki magányosság többrétegű megfogalmazásával élt a 15 magyar parasztdal Angoli Borbála történetét feldolgozó variációiban és a Három rondót követő Szabadban szvit Éjszaka zenéje tételében. A sorozat megkoronázásaként az utolsó est helyezte a művész vállára a legnagyobb súlyokat, és újabb ajtók kitárásával újabb titkokat és magaslatokat mutatott meg a közönségnek. A Mikrokozmosz-beli Hat tánc bolgár ritmusban, az op. 14-es Szvit és a Szonáta előadásával az ütőhangszerszerűségétől megannyi lépcsőfokon keresztül eljutottunk a zongora hangzáslehetőségeinek határáig. A hatalmas erejű fokozás után, a ráadásban Schiff András visszatért a csendes szemlélődéshez, és az Éjszaka zenéjével búcsúzott az idei évad egyik legkiemelkedőbb sorozatától.