Búcsú Dr. Siposné Szendery ÁgnestőlNehéz szavakat találni egy szeretett, nagy tanáregyéniség elvesztésére, arra, hogy a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola volt igazgatóhelyettese (1981—1991), zongora tanszakának egykori vezetője (1978—1994) immár nincs közöttünk.Dr. Siposné Szendery Ágnes 1935. január 15-én született Ungváron. 1948-1952 között Gergely Janka és Zádor Dezső tanítványa volt az ungvári zeneművészeti szakközépiskolában, ahonnét egyenes út vezetett a lvovi zeneakadémiáig. Itt L. B. Umanszkaja irányításával szerzett zongoraművész-tanári oklevelet. Friss diplomásként négy tanéven át egykori alma materében tanított, majd 1961 szeptemberétől a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatta pályafutását. Nem túlzás azt állítani, hogy ez az évszám meghatározó volt az iskola zongora tanszakának történetében. Sokoldalúságának, műveltségének köszönhetően csakhamar az iskola meghatározó tanáregyénisége lett. A ParlandO-nak több cikket is írt, például a zongoristák kézfájásának okairól, a memorizálásról, és azt is neki köszönhetjük, hogy Magyarországon egyáltalán olvashattunk a Sztanyiszlavszkij-módszerről. Debrecen zenei életének zongoraművészként is jelentős egyénisége volt, tanítványai számára (de nemcsak nekik) ünnep volt minden fellépése. Amellett, hogy a debreceni szakközépiskola egyik legnépszerűbb hangszeres tanára volt, szakfelügyelőként is nagy tisztelet övezte, rendszeresen járta a környező megyék zeneiskoláit, rengeteg hasznos tanáccsal segítve az alsó fokon tanító kollégák munkáját. Ági nénivel való megismerkedésem is szakfelügyelői tevékenységének köszönhető: még zeneiskolás voltam, mikor a törökszentmiklósi megyei zongoraversenyen találkoztunk, majd nem sokkal a verseny után ellátogatott a jászberényi zeneiskolába is, ahol zongorázni tanultam. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy Debrecenben a tanítványai közé fogadott. Az első pillanattól szoros lelki kapcsolat volt közöttünk, amit csak tovább erősítettek olyan apró momentumok, mint amikor megmutatta egyszer a személyi igazolványát: az ő édesanyját is Kovács Ilonának hívják… Máig nem tudom (és most már sosem tudom megkérdezni, hogy ez véletlen volt-e, vagy a gondolataimban is tudott olvasni), hogy éppen azt a két Beethoven-szonátát javasolta felvételi darabnak, amire annyira vágytam, hogy megtanulhassam. Végül az op. 22-es B-dúrt választottam, ami a közös munka és a sikeres felvételi eredményeképpen azóta is Ági nénit juttatja eszembe. Tökéletesen átérezte, hogy tanítványai többségének milyen nehéz lehetett elszakadni tizennégy évesen a biztonságot adó szülői háztól, így óráin nemcsak szakmai kérdésekről esett szó; minden tanítványát anyáskodó szeretettel vette körül. Bölcs tanár volt, olyan, aki nem erőltette rá elképzelését a növendékre, inkább finoman rávezetett a megoldásra. Nagyon nagy dolognak tartottam, hogy elfogadta, ha a növendék választott darabot (így adott tanítványainak alkalmat arra, hogy szabadon kutathassanak a hatalmas zongorairodalomban), amire vagy rábólintott vagy javasolt helyette valami mást. Máig hálás vagyok, hogy csöndes belenyugvással vette tudomásul akkori Chopin iránti feltétlen rajongásomat, és hogy nemcsak gyakran játszott, népszerű Chopin-darabokat tanultunk együtt, hanem olyan kevéssé ismert gyöngyszemekre is ráirányította figyelmemet, mint a Tarantella vagy a Bolero. A zenetanárról őrzött emlékek óhatatlanul összekapcsolódnak a közösen tanult darabokkal. Sokat utazott és ezek az élmények a zongoraórákon is fontos szerepet játszottak. Soha nem felejtem el annak az órának a hangulatát, mikor egyszer Debussy Anacapri dombjai című prelűdjét vittem órára. A 12-es terembe — ami az Ő terme volt — besütött a késő délutáni nap és aznap a tenger kék színéről mesélt, és a Kék- barlangról, Capri szigeténél; ezek után már csak le kellett játszani a darabot… Biztos vagyok benne, hogy minden tanítványa számtalan élményt, mozdulatot, jól sikerült órát őriz Vele kapcsolatban. Ez lehet talán az egyetlen vigaszunk, hogy tanítványaiban tovább él, akik szintén tovább adnak egy darabot növendékeiknek Ági néni felejthetetlen egyéniségéből. 2005. március 27-én, Debrecenben érte a halál. Kovács
Ilona
|