A magyar zene követei Nagy-BritanniábanKovács Ilona beszélgetése Érdi Tamás
zongoraművésszel
Érdi Tamás 1979-ben született. Koraszülött volt, és az inkubátorban oxigén- túladagolás miatt elvesztette a szeme világát. Kivételes zenei tehetsége már kisgyermekkorában megmutatkozott és a zongorát választotta hangszeréül. 1995-ben a moszkvai Louis Braille Nemzetközi Zongoraversenyen második helyezett volt, míg két évvel később már nyertese volt ugyanennek a versenynek. Tanulmányait Bécsben és Torontóban végezte. Első lemezfelvételét mindössze 18 éves korában készítette: W. A. Mozart d-moll zongoraversenye (K. 466) és a kétzongorás Esz-dúr zongoraverseny hallható (K. 365) Vásáry Tamás közreműködésével és vezényletével. Vásáryn kívül rendszeresen fellép Rico Saccani és Uri Mayer karmesterekkel. Már diplomája megszerzése előtt járta a világot, Magyarországon kívül a közelmúltban többek között Beirutban, Bangkokban, Buffalóban, Chicagóban, Kolozsváron, New Yorkban és Torontóban adott nagysikerű hangversenyeket. — A Te esetedben vitathatatlan, hogy a hangok mindig is fontosak voltak az életedben. Emlékszel még rá, hogyan kezdődött a zenével való életre szóló kapcsolatod? Ez egy régi történet. Talán három-négy éves lehettem, mikor a vörösberényi házunkban egyszer csak rátaláltam a dédnagyapám zongorájára. A családi anekdota szerint rögtön a Marseillaise dallamát kezdtem el pötyögni. — Miért éppen a Marseillaise-t? Hol hallottad? Ezt nem tudom, erre már nem emlékszem, és azt sem tudom, miért pont a Marseillaise-t próbáltam meg eljátszani, de innét kezdve nyilvánvaló volt a szüleimnek, hogy nekem zenét kell tanulnom. — Végül is miért a zongorát választottad? Mert a zongorát nem kell cipelni, mindig kéznél van. Megszerettem, tetszett a hangja… — Emlékszel még az első zongoraóráidra? Gyakorló zongoratanár koromból tudom, hogy az ízlelés kivételével minden érzékszervünket használjuk, hogy belépjünk a zene csodálatos világába. Sokan meg is szagolják a hangszert, bár ezt könnyebben ki lehet hagyni, mint a látást… Nekem mindent el kellett képzelnem: hogyan néz ki a zongora, hol és hogyan helyezkednek el a billentyűk. Ugyanígy van például, ha filmet nézünk, elmagyarázzák, hogy mi van a képen, mit lehet látni, hogyan néznek ki a szereplők, és aztán azt elképzelem. A zongoratanulással is hasonló volt a helyzet. Tanáraim, Becht Erika és Kollár Zsuzsa személyemre szabott, a gyakorlatban nagyon jól bevált módszert alkalmaztak már a kezdet kezdetén. A zongoratanulás korai időszakában lejátszottak egy részt, aztán megkérdezték, hogyan folytatnám a darabot. Ha nem sikerült eltalálnom a „folytatást”, a szerző eredeti szándékát, azt mondták erre, hogy így is jó, de maradjunk annál az eredeti verziónál. Tulajdonképpen „újrakomponáltatták” velem a darabokat. Természetesen az olyan nagyságrendű műveknél, mint Liszt h-moll szonátája, ez a módszer már nem működik. — A h-moll szonátát is tanultad? Most fejeztem be! Ezt már nem lehet újrakomponálni. Itt már meg kell kérdeznem a hangokat, hogy mi a pontos ujjrend, mi a pontos dinamika, és ugyanúgy tanulom meg, mint a látók. Hosszú időbe telt, és nemcsak a technikai nehézségei miatt. Ez, azt hiszem, természetes, a látók is „megszenvednek” vele… — Vannak a vakok számára Braille-írással kiadott speciális kották? Léteznek ilyenek, azonban egyrészt ezek nem pontosak, másrészt pedig nagyon nehéz megszerezni, szinte egyáltalán nem kaphatók. — Akkor csak a zongoratanáraidra számíthatsz… Valóban. Először megtanuljuk a darabokat — mindent precízen, a legapróbb részletekig, egészen az ujjrendig bezárólag. Aztán ha már tudom az adott művet, meghallgatom több előadóval, többféle interpretációban. Így aztán kialakul a saját képem, hogy én hogyan képzelem az adott darabot. — Hogyan választod ki a repertoárod darabjait? Ha megtetszik valami, megtanulom, például Chopin g-moll balladát, Kodály Marosszéki táncait is hallottam valahol, és azonnal beleszerettem. Másrészt a tanáraimmal közösen beszéljük meg, melyik legyen a következő darab. — Tanultál szolfézst, zeneelméletet? Természetesen. Egyébként abszolút hallásom van, ezt már öt éves koromban megállapították. Ami néha nem a legkellemesebb… — Tanulmányaid egy részét Bécsben végezted az ottani Zeneakadémián 1994-től Joó Imola irányításával, majd ösztöndíjat kaptál a torontói Royal Conservatory of Music Art Diploma Solo Programjára. Hogyan jutottál el Torontóba? Rico Saccani vezényletével játszottam az Erkel Színházban, és ezt követően ő elküldte az első CD-met a torontói zeneakadémia rektorának, Peter Simonnak. Majd kaptam egy levelet, hogy a lemezfelvétel alapján meghívnak meghallgatásra. Leon Fleishernek, a baltimori Peabody Institute tanszékvezető professzorának (aki Torontóban rendszeresen tart mesterkurzusokat) az volt az előzetes véleménye, hogy nagyon szép a lemez, de mindenképpen meg akart hallgatni élőben is. Játszottam neki két darabot, s rögtön közölte, hogy jöhetek, elfogad tanítványának. Leon Fleisher mellett Jenny Regehr és Marc Durand foglalkoztak velem. Amit mindenképpen szeretnék megemlíteni ezzel az ominózus meghallgatással kapcsolatban, hogy ekkor az egyik tanárom, Becht Erika is velem volt, és miután Chopin Grand Polanaise-ét eljátszottam, Fleisher a legmelegebb szavakkal gratulált neki: „minden elismerésem az Öné”. Ennél szebb dicséretet nem kaphattunk volna a közös munkánkért. Négy év tanulás után, 2002-ben kaptam meg Torontóban a művészdiplomámat. — Repertoárodban — sok más egyéb mű mellett — tizenkét zongoraverseny is található. Ha jól tudom, nemrég játszottad például J. S. Bach f-moll zongoraversenyét. Hogyan tudsz együtt játszani, együttműködni egy karmesterrel, egy zenekarral? Tulajdonképpen a szólista vezet… Tökéletesen ismernem kell a darabot, és elengedhetetlen, hogy ismerjük egymás gondolatait a karmesterrel, vagy a koncertmesterrel. Így nem kell több próba sem, mint általában, két próba elegendő nekem is, és a zenekaroknak is. Vásáry Tamással már nagyon értjük egymást, de amikor egy ismeretlen helyre megyek, elképzelem, hogy megijednek tőlem, aztán van a nagy meglepetés, mert persze pillanatok alatt értjük egymást, a Torontói Szimfonikusokkal is mindössze egy próbára volt szükség Barry Worthwort karmesterrel. — Van a zongorázás mellett hobbid? Az irodalom és a történelem nagy kedvencem. Édesapám minden este felolvas, már hetven regényt „elolvastunk”, Verne-regényekkel, Karl May indiánkönyveivel kezdtük, később jöttek a komolyabbak, Jókain, Mikszáthon Krúdyn át vezetett az út Hemingwayhez és a többiekhez, mostanában például — ami az egyik legemlékezetesebb volt — Lev Tolsztoj Háború és békéjét olvastuk, most pedig Thomas Mann József és testvéreivel ismerkedünk. Sajnos, egy valami hiányzik, az idővel csatázom, nincs elég idő a szórakozásra, mivel öt-hat órát gyakorolok minden nap. Színházba is nagyon szeretek járni, de mostanában erre sincs túl sok időm, mivel nagyon sűrű a programom. A londoni hangversenyről… 2005. október 24-e minden bizonnyal sokáig emlékezetes marad a londoni Leighton House-ban megjelenteknek. Nemcsak a közönségnek, akik — előrebocsátom — nem minden napi élménnyel távoztak a hangverseny után, hanem az est szólistájának is, akinek első londoni fellépése volt e koncert. Az esemény jelentőségét — fellépni abban a városban, ami a világ egyik legnagyobb zenei központja — nem szükséges magyarázni. Érdi Tamás erre az estére a zeneirodalom slágereiből válogatott egy csokorra valót, mely összeállítás elegánsan mutatott rá a fiatal művész erényeire. Nyitásként W. A. Mozart B-dúr szonátája (K. 333) hangzott el. Érdi szerves egészként értelmezi a szonáta három tételét, amit úgy hangsúlyozott, hogy nem hagyott szünetet a tételek között. A mű tökéletes arányainak egyensúlyát azzal is biztosította, hogy megtartotta a zeneszerző kívánságát — ismételt, ahol kellett, örömteli perceket szerezve ezzel a hallgatóságnak. A szélső tételek témái kristályos, csengő hangon peregtek a művész ujjai alatt, a középső, Andante cantabile tétel pedig valóban énekelt, plasztikusan simult bele zenei környezetébe. Ez a szonáta Mozart egyik legromantikusabb zongoraszonátája (harmadik tételében például versenyműben szokásos cadenzával), csakúgy, mint Beethoven cisz-moll (Holdfény) szonátája, op. 27, mely — kétség nem férhet hozzá — inkább romantikus, mint klasszikus. Itt már a szerző kéri az 1. és 2. tétel attacca kap- csolódását, és a 3. tételben felhangzó virtuóz cadenzák pedig szerkezetileg a Mozart-szonáta utolsó tételére rímelnek. Különösen a harmadik tétel magabiztos virtuozitása volt magával ragadó. Az, hogy Érdi Tamáshoz közel áll a romantika, a hangverseny első felében sem volt kérdés, de egy „igazi romantikus” szerzőt interpretálva ez már nem is volt kétséges. Chopin cisz-moll noktürnje, op. 27/1 gyönyörű pasztellszínekkel, lágy festőiséggel tárult elénk, a zenei történésekre-változásokra mindig finoman utalva hívta fel a figyelmet. A másik Chopin-darab, a g-moll ballada, op. 23 még kissé kiérleletlennek tűnt és technikailag is hagyott kívánni valót. Az est záró száma Kodály Marosszéki táncok című kompozíciója volt, mely hatalmas technikai feladatot ró a pianistára. Egész zenekart kell megszólaltatni a zongorán, s ezt nemcsak a dinamikai kidolgozás hallatlanul kifinomult árnyalásával lehet csak és kell megvalósítani, hanem az egyes hangszerekre jellemző karakterek megrajzolásával, amihez persze még olyan hangszertechnikai megoldások is társulnak, mint a kézkeresztezés. Érdi Tamás ragyogóan oldotta meg feladatát, amit a közönség kellőképpen respektált is. A művész két ráadással (Schubert: Esz-dúr impromptu, op. 90, Bartók: Este a székelyeknél) köszönte meg a kitartó tapsot. (Rendező: Magyar Kulturális Intézet, London) |