Bartók pedagógiai üzenetei a XXI. századnak

Épp 8 napja tartotta a Magyar Zenei Tanács évi rendes közgyűlését. A sok érdekes téma közül megragadott az egyik rangos kolléga hozzászólása, amely javasolta,hogy ha idén a 125 éve született Bartók Bélára emlékezünk, jövőre is legyen a muzsikusvilág kedves kötelessége az egy évvel később született Kodály Zoltánra emlékezni. Miként az idén is volt Bartók tiszteletére rendezett nemzetközi konferencia, nemzetközi konferenciával adózzunk Kodály emlékének is. És álljon ki a nemzetközi konferencia – és a számos, ma még megbecsülhetetlen, hogy hány – belföldi Kodály-megemlékezés az általános képzés részét képező iskolai ének-zenetanítás ügye mellett, mert a heti egy órára csökkentett tanóraszámok az ének-zenetanítás végveszélyét jelenthetik. 
 Nem állhattam meg, hogy az Egyebek napirendi pontban ne reflektáljak röviden erre a felvetésre. Akkori mondandóm lényege az volt, hogy az iskolai ének-zene tanítás romló – többek szerint leromlott – helyzetéért nem csupán a lecsökkentett óraszámok felelősek. Ha az ének-zene tanítását bele akarjuk illeszteni a tudományok rendszerébe, kétségtelen, hogy a ZENEPEDAGÓGIA főbb fogalom alá rendeljük. S ekkor már közelebb is kerültünk a probléma hitelesebb taglalásához. Nevezetesen ahhoz, hogy az ének-zenetanítás romlását nem gyógyíthatjuk csupán „síppal, dobbal, nádi hegedűvel”, belterjesen csupán zenei szempontok szerint, hanem elemző módon kell felvetni az iskolai zenetanítás viszonyát a pedagógiához. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az ének-zene léte nem egymagában való: „an sich”, hanem tanítás, oktatás, s mint ilyen – praxis, melynek alapján elvileg kidolgozták annak elméletét is, külföldön jobban, itthon kevésbé. 
 Ezt követően azonnal egy másik kolléga kért szót, s megerősítette arra való utalásomat, hogy ahhoz, hogy eredményesebb legyen az iskolai ének-zene oktatása, nem csupán az általános pedagógiával kell szövetkeznie, hanem a társművészetekkel, mi több, be kell ágyazni a művészeti nevelés egészébe, s abba a kultur-környezetbe, amelynek számos további egyéb szociológiai, mi több társadalmi vonatkozása van. 
 Akkor, amikor kultúráról beszélünk, ezen nem feltétlenül az írott kultúrtörténeti anyagokban való tájékozódást értjük, s a hozzá tartozó tudásrepertoárt, hanem kitágítva a kultúra fogalmát, értjük a viselkedéskultúrát, a kommunikációs kultúrát, a környezetkultúrát, öltözködés-kultúrát, hogy csak a legfontosabbakat említsük. 
 Kollégám lehangolónak tartotta a tágabb értelemben vett kultúra jelenlegi állapotát, a firtatott okok egyikeként találva az oktatás tartalmának újra-definiálását, amelyben a reál tárgyak és számítástechnika kell, hogy a jövőben prioritást kapjanak, míg a művészeti nevelés nem, hogy defenzívában volna, de meg sem említtetik már. — Ezek a nekünk messze nem tetsző változások nem mai keletűek. A rendszerváltással egyidőben kezdődtek, s azóta a legkülönbözőbb szinteken és a legkülönbözőbb színvonalon jelentkeznek. 
 Korábban stabil és változatlan rend-élményünk lehetett. „A világ egytörvényű, örök, Istenalkotta rendszernek tűnt. …A kultúra olajozottan működött. S azt szinte észrevétlenül közvetítette a család s a személyes kapcsolatok hálózata éppúgy, mint a hagyomány, a vallás és a jog intézményrendszere. A szocializáció, azaz az egyetlen és általános érvényű rend elsajátítása egy életre eligazított. A modern kor megjelenésével ennek az egységes szabályozásnak vége. A társadalom rendszere differenciálódik. A gazdaság, a politika, a tudomány, a technika, a szabadidő, a média, stb. olyan ’alrendszerek’-ké váltak, amelyeket saját célkitűzéseik és szabályaik irányítanak. Az egyén már nem egy egységes és örök kozmikus renddel találkozik, hanem ezerféle, egyenként többé-kevésbé autonóm, ám egyaránt korlátozott hatókörű rendecskével: a családnak, a munkahelynek, a politikának, a közlekedésnek, a bevásárlásnak, a tévé képernyőjének, esetleg a baráti körnek egymástól alig függő világával. A társadalom, az egyén környezete már nem határozza meg, hogy ezek közül melyik az ’igazi’, vagy a végső soron mérvadó világ. Sőt, az is kérdésessé válik, van-e egyáltalán végső mérce…” (Tomka Miklós, az MTA szociológiai kutatóintézet tagja, a Katolikus Tudományegyetem professzora)
 Együtt járnak ezek a jelenségek – a demokrácia stabilizálódásával. A társadalom több rétegre tagolódik, pluralizálódik, s minden egyes rétegben kidolgozódnak a rétegre jellemző normák, a rétegre jellemző érték-preferenciák. Nagyon nehéz tudomásul vennünk, hogy az eddigi monolitikus értékrend, amelyet – tegyük hozzá a realitásokat figyelembe véve – az idősebb generáció, mondjuk az enyém is, a magáénak vallott, mára már „réteg”-értékrenddé vált. Mi ma is ezekhez az értékekhez igazodunk, mivel, generációs és műveltségi meghatározottságunknál fogva más igazodási pontunk nincs is. Helyzetünket nehezíti, hogy ezt az értékrendet teljes elkötelezettséggel tovább szeretnénk örökíteni a fiatalabb generációnak, azoknak a rétegeknek, amelyek kidolgozták a maguk ifjúsági szubkultúráját. Az „adó”-„vevő” közeg közötti ellentmondások létrejöttét az előbbiekből következően, azt hiszem, nem kell külön indokolnom. 
 Oktatási törvényünk szerint az alsó fokú művészetoktatásban való részvétel, és képességeinek fejlesztése minden magyar gyermeknek joga. Első sorban most az alsó fokú zeneoktatásra irányítjuk tekintetünket, arra a képzési és oktatási „műfajra”, amely – akár akarjuk, akár nem – az imént kifejtett rétegkultúra létezésmódja szerint réteg-iskoláztatásnak nyújt lehetőséget, s ad szabályozott kereteket. 
 A zeneiskola – nem népiskola. Azok a gyerekek, tanulók látogatják, akiknek a szülei vagy maguk valami másban, valami különlegesben, valami szépben, valami jóban és valami olyan értékben szeretnének részesedni, amely elüt attól a sokaságtól, melyet ugyan tízszer annyian „fogyasztanak”, mint ők, s mégis felvállalják az elkülönülést azoknak a szellemi értékeknek a mentén, amelyet ez az iskolatípus kínál.  
 Ez a döntő kisebbség, akik alávetik magukat a zenei képességek fejlesztése olykor sok türelmet és kitartást igénylő folyamatának, ha nem is nap, mint nap, de időről időre átélhetik azt az élményt, amit a hegymászó is átél, ha meghódította a magának kiszemelt csúcsot, Csikszentmihályi terminusa szerint a „flow” élményét. 
 A magyarországi tanügyi szabályozásnak köszönhetően – sok esetben büszkék vagyunk rá, sok más esetben kritika tárgyává is tesszük már manapság – a tanterv írja le azokat a követelményeket, amelyeket egy zeneiskolás tanulónak a tanévi bontásban teljesítenie kell. Zongoristák számára már első osztálytól kezdve tananyagként szerepelnek Bartók művek akár a Gyermekeknek írott gyűjteményből, akár a Mikrokozmosz első füzetétől kezdődőleg. 
 Kezdőknél még nem számíthatunk arra, hogy a rövid művek sorai között esztétikai üzeneteket olvassanak. Ez még a középhaladók szellemi lehetőségeit is meghaladja. Oka igen egyszerű: a tanítás sodrában a készségfejlesztés olyan koncentrációt igényel mind a tanártól, mind a növendéktől, s a fejlesztés irányultsága annyira a technikai megvalósításra fókuszál, hogy a művek háttér-rétegének megközelítése az esetek túlnyomó többségében elmarad. 
 Igaznak kell tekintenünk Mária Teréziának az I. Ratio Educationis-ban foglalt gondolatát, mely szerint az iskola, az oktatás – politikum. Jelentése könnyen belátható. Ugyancsak ebben az időkörnyezetben, emberöltővel később Johann Friedrich Herbart (1776-1841) filozófiai, pszichológiai és pedagógiai fejtegetéseinek eredményeként fogalmazta meg, hogy az oktatáson keresztül valósul meg a nevelés. Ez esetben oktatáson mind annak anyagát, mind pedig módját kell értenünk. 
 Herbart tételének szem előtt tartásával jó úton járunk, amikor zeneoktatásunkban csak nemes, értékes zenei anyagot tanítunk. Önmagában véve, az anyag természete sugallja az abban rejlő ethoszt, s az optimális tanári közvetítés pedig mintakövetésre készteti a tanulót. A tanár pontossága, igényessége, türelme, a darabok tanítását is meghaladó figyelme, figyelmessége mind példaként szolgálnak a növendék számára, s a meglehetősen bonyolult pszichológiai azonosulási mechanizmusok révén ezeknek a tulajdonságoknak az interiorizációjára kerül sor. 
 Manapság egyre kevésbé „sikk” eszményeket, ideálokat állítani a tanulók elé. Dugovics Titusz önfeláldozása, Liszt magyarság-tanúságtétele, Nemecsek tisztessége a Pál utcai fiúkból divatjamúlt ódon tulajdonságok, mint ahogy maguk a „figurák” is az egyéni és kollektív emlékezet süllyesztőjébe kerültek. Felváltotta őket Harry Potter, akiből napjaink olyan hőst faragtak, akit magyar szakkörökön tanulmányoznak a tanulók, — nem feltétlenül a tanulók kezdeményezésére. És a képernyőn látottak is mind azt sugallják, hogyan lehet minél kisebb tanulási befektetéssel minél látványosabb – annál kevésbé tartalmas – eredményeket elérni. 
 Ebben az érték-pluralizálódott világban mik azok az értékek, amelyeket egy zenetanuló, vagy zeneszerető fiatal, akár érett személyiség számára jelenthet Bartók, ma?
 Jelenti művei összességét. Jelenti műveinek mívességét, tökéletességét. A külső és belső rend igényét. A forma, a szerkezet részeinek koherenciáját. Az arányok maguktól értődő természetiségét az aranymetszésben. A zenében megjelenő gesztusok áttekinthetőségét. A természettel való azonosulás remegő vágyát. A természet és a paraszti nép ősi azonosítását, a természet és a gyermek tisztaságát, áttekinthetőségét. Jelenti a mű- vekben rejlő gondolatokat. A mikrokozmosz minden rezdülésének ismeretét. A magyarság és az univerzalitás ötvözetét. A toleranciát és a zéró toleranciát. Az objektivitás és lényeglátás tömörségét, igazsággal való azonosítását. A világ nyomorúságaival való szenvedő azonosulást, s a megtisztulás érdekében a lemondás és tiltakozás univerzális felelősségét. És a források tisztaságának igényét. 
 Ez a személyiség titokként áll előttünk, a maga mélységesen emberi, egyidejűleg emberfeletti tulajdonságaival. Személyisége természeti csoda. Csodaváró korunkban sem közelíthető meg eléggé. 
 Az értékek pluralizálódásának korában különös ajándékul szolgálhat bárkinek felnézni a csodára, s belsővé tenni azokat a sajátosságokat, amelyek megóvhatnak a lelki és erkölcsi korrózió ellen. Ettől életünk nem lesz könnyebb, viszont nemesebb, s megbízható tájékozódásul szolgálhat az értékek devalválódásának sokaságában, a valódi értékek megóvásában. 
 Zenetanáraink sokat tehetnek azért, hogy a növendékek által játszott Bartók művek mögül előtűnjön a XX. sz. egyik legjelentősebb géniuszának emberi és szellemi szilüetje. 
Botladozó nyelvvel elmondott gondolataimat hadd egészítse ki Baranyi Ferencnek a költészete 2006 márciusából, versben és prózában: 

ALLEGRO BARBARO

     Dübörgő, súlyos sziklaomlás –
     akkordok zuhognak az útra,
     amelyen vándorol a népem,
     hátán évezredek batyúja,
     rátartiság s kicsinyhitűség
     terpeszkedik a nyűtt batyuban,
     nincs benne lágy kenyér, se szőlő,
     s ha mégis van, csak savanyú van…
     Viszi nehéz mássága terhét
     át két gyanakvó kontinensen,
     hol népeket nyilaz halomra,
     hol meg nem ölne egy legyet sem, 
     vonult gyalog, lovon, szekéren,
     robog ma gépkocsin az árva,
     lépésben és ámokfutással
     jutna a tej s a méz honába,
     a telt fogású hangzatoknak
     ostinatoi erőteljes
     lüktetéssel megostorozzák –
     a Nagy Zenész ma sem kegyelmez!
     Szigorú disszonanciákkal
     Torol hazug harmóniákat,
     nyugaton is érvényt szerezve
     az ötfokúság igazának,
     kérlelhetetlen ritmusokkal
     s valami barbár ősiséggel
     ösztökél megszenvedni mindent,
     amit a jövendő igényel.

Baranyi Ferenc, 2006 március

A hazai hontalan

 Bartók úgy volt egyetemes, hogy a magyarság legmélyebbre ágazó gyökereiből táplálkozott. Életműve minden alkotó számára példa: csak úgy lehetünk érdekesek a világ számára, ha a világkultúra egészének varázsgömbjéhez azzal a szelettel járulunk hozzá, amelyet csak mi tudunk elkészíteni, ezzel a sorssal a hátunk mögött, ezzel az örökséggel a tudatunkban és az idegeinkben, valamint azokkal a vonásokkal, amelyeket hosszú századok véstek nemzetünk arcára.
 Bartók művészete a népből ered, de vajon visszajut-e a néphez? Bizonyos műveit nem lehet csak úgy, minden átmenet nélkül rázúdítani a zenében járatlan tömegekre, hiszen – ahogy Kodály mondta – a csecsemőt még nem kínálhatjuk tokaji aszúval. Az én szememben mindenki misszionárius tehát, aki Bartók Béla útját ahhoz a közeghez egyengeti, amely legfőbb erőforrása volt. És segít abban, hogy Bartók végre hazataláljon a hazájába…
Baranyi Ferenc, 2006 március