KORONA A PEDAGÓGIAI ÉLETMŰVÖN

 2003. április 1-én Bangkokban, Thaiföld fővárosában megnyitották, felavatták a DÉNES International Music Academy-t a névadó jelenlétében.

 Laczó Zoltán: Kevesen mondhatják el Magyarországon élő és működő, tanító zenepedagógusok közül, hogy intézményt neveztek el róluk. Talán még külföldön sem mindennapos történet. Egy ember életében pedig, legalábbis az én megítélésem szerint egyedi, különleges, egy életmű elismerését, megkoronázását jelző tény. Szobrot már készítettek sokat, élőkről. Intézményt, intézetet viszont nem neveztek el. Hogy éled ezt meg?

Dénes László: nem megy meghatódottság nélkül. Nehéz szavakat találni ennek az érzésnek a kifejezésére.

LZ: én is úgy gondolom, hogy ezt nehéz lenne szavakba önteni. Ehelyett avass be abba a titokba, mi volt ennek az előzménye.

DL: amint azt már korábban említettem, hegedűtanári működésem 45 éve során egyetlen olyan növendékem volt, akit kora gyermekkorától mindhárom képzési fokozaton keresztül én tanítottam. Ez pedig Oláh Vili volt.

Gondolhatod, ez nem csupán tanítás volt. Nevelés, fejlesztés, bátorítás, útegyengetés, bevezetés a felnőttségbe. Anélkül, hogy az ő életútjának fontos részleteit itt említeném, - szerénytelenség nélkül mondhatom, sok sikert ért el fiatal korától kezdve, - csak a vége a legfontosabb az én történetem, közös történetünk szempontjából.

Miután lediplomázott a tanárképzőben, a véletlenek szerencsés összejátszása folytán (Budapesten járt thaiföldi küldöttség kalauzolására kérték meg) meghívást kapott 2000-ben a bangkok-i Mahidol University-től szakmai tanácsadói állásra. Egy szál hegedűvel és azzal a tudás-felszereltséggel érkezett Bangkokba, a buddhizmus egyik távol-keleti Paradicsomába, amire itthon tanári vezetésemmel tett szert.

Másfél évi tevékenysége után felismerte azt, hogy a városban nincs egyetlen olyan intézmény sem, amely az alapfok számára professzionális szintű képzést nyújt. Hézagpótló tevékenységre határozta el magát. Kezdőket, alsó fokon hegedülni akaró gyerekeket, szülőket toborzott. Minden teatralitástól mentes, alapos és kitartó munkájával szép eredményeket ért el. Két remekül sikerült szóló-koncertje is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy egyre inkább felhívja magára a figyelmet. A helybéliek elismerése és pártolása nyomán jutott aztán arra az elhatározásra, hogy egy – a magyar zenepedagógia szellemiségétől áthatott, – új iskolát alapítson. Később már nemcsak ő, hanem felesége Tuza Boglárka, pár hónappal később Máté Rácz Csilla, valamennyien volt növendékeim, továbbá Vili öccse tették ezt a pedagógiai munkát még szélesebb körűvé, elismertté.

    Tavaly fogant meg az intézetalapítás gondolata. Ennek azonban bonyolult anyagi és jogi feltételei is voltak. Elsőként ehhez létre kellett hozni egy társaságot. Ez lett a “Dénes Company”-t. A hat tagot számláló társaságban Vili és felesége is helyet foglaltak. Így kialakult az a kis csapat, amely eszmeileg és anyagilag is támogatta, szponzorálta az ügyet.

    Majd következtek a belső kialakításának esztétikai és koncepcionális munkálatai. A koncepcionális interieur kialakításának tükröznie kellett valahogy, hogy nem akármilyen épületbe érkezik a látogató, hanem zenei intézménybe. Ezt a választott szimbólum több helyen történő megjelenítése, valamint az épület “felszereltségének”, dekorálásának egyedisége valósította meg.

LZ: mikor és kitől jött a meghívás?

DL: Ez év kora tavaszán kaptam egy levelet, nem Vilitől, hanem Mrs. és Mr. Tuchinda-tól, akiknek én megnyitó szavaimban is köszönetet mondok. Ők is megköszönték nekem az iskola létesítésében folytatott tevékenységemet, erőfeszítéseimet. Ami nem állott másból, mint hogy elküldtem nekik a magyar zenepedagógiában is használatos dokumentumokat, a hegedű, cselló, zongora és szolfézs tanterveket. Ez volt közvetlen előzménye a meghívásomnak.

Az iskola külső és belső munkálatainak némileg megkésett befejezése után került sor elutazásomra, majd a megnyitóra.

Köszöntésemben utaltam a történeti örökségre és az iskola működésében tervezett koncepcionális jövőépítésre, a következőképpen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meg kell mondanom, mélyen zavarban vagyok nem csak azért, mert nincs gyakorlatom az angol előadásban, hanem azért is, mert szegényes a szókincsem ahhoz, hogy kifejezzem örömömet és hálámat azért a megtiszteltetésért, hogy itt Thaiföldön ennek az iskolaavatásnak részese lehetek.

Magyar pedagógusként büszke vagyok arra, hogy nevemet adhattam ezen iskolához, és kiváltképp, hogy az intézmény működését a magyar zenei nevelés módszereire, dokumentumaira alapozták. Ez a magyar zeneművészet és pedagógia sok évtizedes eredményeinek elismerését jelenti.

A magyar zenét olyan nagy művészek tették híressé, emelték nemzetközi rangra, mint a XIX. század zongoravirtuóza és zeneszerzője: Liszt Ferenc. Az Ő nevét viseli nemcsak a budapesti, de a weimari Zene­művészeti Főiskola is Németországban. Kevesen tudják, hogy a hegedűművészet iskolateremtő mesterei is – Josef Joachim, Carl Flesch, Leopold Auer, akiknek működése Pozsonytól Berlinig, Szentpétervártól New Yorkig terjedt, – szintén magyar származású művész-pedagógusok.

A XX. században két zeneszerző géniusz: Kodály Zoltán és Bartók Béla jelölték ki a magyar zenepedagógia irányát. Itt nem csak Kodály elhíresült mondására kell gondolnunk: “Legyen a zene mindenkié” – melynek nyomán a legszebb hangszerre, az emberi hangra alapozva megteremtődött a kórusok “Éneklő Magyarországa”.

Kerek ötven évvel ezelőtt Kodály egy ünnepi beszédében a Zeneakadémián tömören négy pontban foglalta össze a jó zenész kellékeit:

Kiművelt hallás
Kiművelt értelem

Kiművelt szív

Kiművelt kéz

Zeneoktatásunk egyik legfontosabb feladata ennek a 4 faktornak egymással egyensúlyban, és kölcsönhatásban történő fejlesztése. Úgy is kifejezhetjük, célunk tehát a személyiség komplex, harmonikus fejlődésének biztosítása. Ez a törekvés vezetett minket a Hegedű ABC megírásakor is. Yehudi Menuhin felismerte ezt, amikor ajánló soraiban így ír: “I am delighted to see a work on the teaching of the violin stress the importance of the preparation of our body and limbs, of our minds and our soul, independently of the instrument itself. I have always said that, ideally. I would like the preparation to be so complete and thorough and enjoyable, that, when a child first picks up a violin and a bow, it will draw a clean sound.” (“Örömmel látok egy olyan hegedűiskolát, amely testünk és végtagjaink, agyunk és lelkünk előkészítésének fontosságát hangsúlyozza, függetlenül a hangszertől. Mindig is azt mondtam, hogy ideális esetben az előkészítés olyan teljes körű, alapos és élvezetes, hogy amikor a gyermek először veszi kezébe a hegedűt és a vonót, tiszta hang szólal meg.”)

Bartók Béla ugyancsak híressé vált szavai: ’Csak tiszta forrásból’ arra figyelmeztetnek minket, hogy kötelességünk nevelni és óvni növendékeink zenei ízlését. A gyermekeknek írni a legnagyobb művészi felelősség. Szerencsére tudta ezt Bach, Mozart, Schumann, Grieg, Bartók, napjainkban a híressé vált zongora-ciklus, a “Játékok” szerzője: Kurtág és még sokan!

A korszerű tanítás nem lehet azonos a művek “betanításával”. A tanárnak segítenie kell felfedezni a dallamvezetés, a harmónia, a forma, a művészi eszközök titkait, szépségeit, egyszóval a művészi minőséget. Ugyanakkor inspirálni kell a gyermek kreatív tevékenységét. Albert Einstein, a zseniális fizikus, aki, mint valószínűleg sokan tudják kiváló hegedűs is volt – írja: “A kíváncsiság, az érdeklődés, a tudásvágy talán a legfontosabb, semmi mással nem pótolható motivációs tényező.” – Úgy gondolom, szülőnek és pedagógusnak nem lehet szebb feladata, mint segíteni a gyermek tehetségének kibontakozását, tudásvágyának kielégítését.

Biztos vagyok benne, hogy az iskola pedagógiai munkája sikeres lesz, mert a tanár kollégák kiváló szakemberek, lelkes muzsikusok, és ami talán a legfontosabb, szeretik a gyermekeket. Ígérem, ha igénylik, erőm és tudásom szerint mindig számíthatnak szakmai segítségemre, tapasztalataim átadására.

Végül, engedjék meg, hogy köszönetemet fejezzem ki Missy és Chindakorn Tuchindának az új intézmény megalapítása érdekében tett anyagi és szellemi erőfeszítéseiért.

Megilletődötten mondok köszönetet kivételes tehetségű volt növendékemnek, Oláh Vilmosnak, az intézmény művészeti igazgatójának, hogy az iskola névadójául engem javasolt. Úgy érzem, ez ritka példája a növendéki hűségnek és hálának. 

DL: Jelenleg úgy tűnik, hogy mindent megtesznek az ottlévők azért, hogy gyermek-centrikus, felszabadult légkörű, magyar koncepciójú zeneoktatás folyjon ezen új falak között.

Ezt szolgálják azok a kiadványok, “első szülött” szolfézs előképzős, első osztályos kották, amelyeket már nemzetközi összefogással állítottak elő tanítványaim szellemi elképzeléseinek a realizálásával.

    LZ: Ahhoz, hogy egy ilyen iskola létrejöjjön, egy egész életműnek kell előzményül szolgálnia.. Érdekelne, hogy miután – ne szépítsük – pedagógiai pályafutásod java részét már magad mögött hagytad, hogyan látod: kísérte-e munkádat megbecsülés, elismerés, akár formálisan, akár informálisan? Oklevelek, kitüntetések szép száma, szakmai tekintélyek, akár nemzetközi nagyságok vélekedése, növendékeid hálája, emlékezete, tapintata, alkalmasint feledékenysége övezi munkásságodat. Mennyire vagy elégedett, mennyire vagy elégedetlen a vonóspedagógiában jól ismert pályád áttekintése során?

DL: Olyan kérdéseket tettél fel, amelyek tényleg a szakmai megbecsülés érzetéhez kapcsolódnak. Rangsorolni az elismeréseket, az elismerések „fajtáit” tulajdonképpen nagyon nehéz. Az természetes, hogy örültem, örülök annak, hogy már viszonylag fiatalon elismerték hivatalosan is pedagógiai munkámat, azt a törekvést, hogy egyfajta igényességgel próbáltam vezetni a rám bízott gyermekeket. És amikor önéletrajzban fel kell sorolni a kitüntetéseket, azért csak jó érzéssel sorolom, hogy: Kiváló Munkáért, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, a Szocialista Kultúráért, s ami ebben a sorban a legértékesebb, az Apáczai Csere János díj. Ezek az elismerések így menet közben mindig feltöltik az emberben azt az ambíciót, ami egyébként is megvan. És erősítik azt a késztetést, hogy az ember mindig egy bizonyos magasabb minőségre törekedjék. Főleg fiatalabb koromban éreztem fontosnak, hogy hivatalos részről meglegyen az elismertetés.

LZ: De hát végül nem a kitüntetésért dolgoztál…

DL: Hát persze, hogy nem a kitüntetésért. Nagyon fontosnak tartom egy viszonylag kiegyensúlyozott életvitel érdekében, hogy reális önvizsgálattal és önkontrollal próbálja az ember a saját képességeit és teljesítményeit objektíven felmérni. Nincs annál rémesebb, amikor az ember egy kényszerpályán érzi magát. Sokszor felvetődött a dilemma, hogy mi legyen a pályám fő iránya: a pódium és zenekari munka, vagy az előadóművészet és a pedagógiai munka. Hogy mi fér meg együtt és mit miért választ az ember. A legkülönbözőbb fórumokon vetődött ez fel. Amikor az ember fiatal, akkor mindig szélesebben próbál meríteni ezekből a lehetőségekből. Természetesen, fiatalon próbálkoztam én mindennel, még a komponálással is, mert számomra az elképzelhetetlen volt, hogy ki ne próbáljam maga a zenei kifejezésnek ezen a nyelvén is. Játszottam a Bartók Kamarazenekarban is. Ez egyfajta zenei töltekezést nyújtott. A szólista pályát soha nem is próbáltam életcélként megjelölni. Ebben azt hiszem, befolyásolt egy ijesztő emlékem egészen kicsi gyermekkoromból.

LZ: Mi volt az?

Második díjat nyertem a Zeneiskolák Modern Zenei Ifjúsági Versenyén, 1948-ban. A zsűri nem állt kisebb személyiségekből, mint Gábriel Ferenc (ő volt az elnök, a Zeneakadémia tanára), Rados Dezső, és Takácsné Hubert Ilona (akit Muci néniként ismert később az ország hegedűtanító-hegedűtanuló szűkebb „társadalma”). Ez volt az első olyan előadóművészi siker, ami arra ösztönzött, hogy az előadói pályát válasszam. Aztán jött a díjazottak hangversenye, ahol a jó közérzet sokkoló lámpalázba fordult át. Emlékeim szerint a győztesek koncertjén egy Kadosa művet játszottam: a Májusi dalt. Egyszer csak valaki odasúgta nekem, hogy: – „itt van a Mester”. – Rajtam ekkor olyan nagy feszültség lett úrrá, hogy nem is emlékszem, mi történt velem játék közben. Csak amikor lejöttem a színpadról, jegyezték meg többen, hogy –  „Nem is tudtuk, hogy két hangszeren is tudsz egyszerre játszani” – mert hogy intenzív lábdobogással kísértem játékomat a pódiumon. Így „írtam át” én a Májusi dalt hegedűdarabbá, de dobkísérettel. Hamar felmértem, hogy idegrendszerem nem a pódiumszereplés szolgálatában áll, nem is szólva a memóriáról. Nekem nagyon rossz a zenei memóriám.

LZ: Tudod esetleg ennek az okát?

Ez onnan datálódik, hogy az én szegény apám gyakorlatilag élete végéig vak volt. Húszon felüli volt dioptriáinak a száma; ilyen szemüveget kellett hordania. Élete vége felé szemidegsorvadása a fehér bot használatát is szükségessé tette. Nagyon szigorú ember volt és engem mindig kikérdezett. Még a matematika feladatokat is számon kérte. Nem szerette, ha a fia nem jó tanuló. Én pedig, védekezve az apai fensőbbséggel szemben, és attól, hogy állandó követeléseknek voltam kitéve, kerültem a kritikus helyzeteket.

Tágas szobánkban volt egy nagy ebédlő asztal. Egyik végén apám ült, a másikon én. Ő, szegény, úgy sem látott oda, meg, egyáltalán, így nem tudhatta, hogy én az asztal túl végén csak kitettem azokat a fontos könyveket, amiből nekem számot kellett adnom. Ezzel aztán nemcsak az Öreget csaptam be, de magamat talán még jobban. Hogy megússzam az „atrocitásokat”, így rávezéreltem magam egy tévútra. Ennek következtében viszont a memóriafejlesztés igénye és a memória készség felépítésében lyuk keletkezett az életrajzomban. Más ilyen gyerekkori csínyekre visszaemlékezve tudtam aztán kezelni a növendékeim hasonló csínytevéseit, ahogy az olykor előfordul, hogy „a rablóból lesz a legjobb pandúr”.

Én látszólag nagyon szorgalmasan gyakoroltam gyerekkoromban. Egy ütemet akár 40-szer is képes voltam eljátszani. Persze, ettől a laikus szülők nagyon meg voltak hatódva. Ezt azonban mind mechanikusan csináltam. Ugyanis, a kottatartómon mindig volt egy könyv, s miközben gyakoroltam, olvastam. Amikor ajtónyikorgást hallottam, azonnal ráhajtottam az adott kottaoldalt a könyvecskére, és akkor ők csak azt látták, hogy milyen kitartóan tudok egy bizonyos technikai állást csiszolgatni. Ettől aztán megint a dekoncentráltságnak egy nagyon csinos kis iskoláját jártam ki: hogyan lehet az embernek készakarva szétszórni a figyelmét.

Ezek a gyönyörű, stiklikkel megtűzdelt gyermekkori emlékek nem arra rendeltettek igazán, hogy a pódiumon kamatoztassam őket, hanem, hogy ezeket felidézve, megpróbáljam a tanítványaim hasonló „fondorlatait” kivédeni, továbbá, hogy ilyen személyes élményháttérrel megóvjam diákjaimat, hogy csínytevéseikkel saját ellenségeikké váljanak.

LZ: Kinek a szakmai irányításával tanultál e kezdeti sikerek, balsikerek idején?

DL: Ekkor a Fodor Zeneiskolában tanultam, és Schillerné Jámbor Böske volt a tanárom. Az Operaháznak volt a hegedűse. Kulturált, remek ember volt. Sokat kamaráztunk. Valahol egy emlékkönyvben le is írtam, hogy kakaó és kalács édesítette kamaramuzsikálás folyt a lakásán. Nagyon vonzó személyiség volt. Aztán később, amikor később konzisként mentem látogatni az óráit, s amikor már egy kicsit jobban kinyílt a szemem és érzékenyebbé váltam a szakmai minőség iránt, akkor nagy csalódást keltettek az órái, mert igencsak dilettánsnak találtam ekkor már az ott hallgatott hegedüléseket.

      LZ: Ezek szerint tanultál a konziban…

DL: Igen, sikeresen felvételiztem a Bartókba (akkor talán még egyszerűen csak Zenei Gimnáziumnak hívták). Egyidejűleg felvettek zeneszerzésre is és hegedűre is. De aztán nagyon hamar kiderült, hogy zeneszerzői invencióm tömegdalok írására még csak futotta, egyebekre azonban kevéssé. Arra azért büszke voltam, hogy egyik tömegdalom megjelent az „Úttörő” c. műsorfüzetben. S nem kisebb szakember lektorálta, mint Maróthy János. Még emlékszem egy tömegdalra, „A gépek erejével” címmel, az is megjelent annak idején. Azonban Szelényi mester hamar rávezetett arra, hogy ne pazaroljam az időmet ezen a „mellékvágányon”.

LZ: Akkor erről a „mellékvágányról” térjünk rá a fő vágányra. Ki volt a főtárgytanárod hegedűből?

    DL:  Rozgonyi Ágnes. Nem tudom, mond-e Neked ez a név valamit, de azt határozottan állíthatom, hogy ő a kor egyik legnagyobb tehetsége volt. Nagyjából Zathureczkyvel volt egyidős. Volt egy Stradivari-ja. A Bartókban tanított. Sokan esküszünk rá, hogy csak azért ott, mert a Zatu annyira féltékeny volt rá, hogy nem merte átvinni a Zeneakadémiára. Csúnya arcú néni volt, egy hordó jellegű külsővel. Ő volt az első magyar női vonósnégyes primáriusa. Tudtuk, hogy Berlinben 9 évesen már Mendelssohn koncertet játszott. Szóval ő egy kiemelkedő egyéniség volt, csak nem volt igazán pódiumra termett. Kiválóan hegedült. Nem csoda, a mesterséget volt kitől megtanulnia, hisz’ tanára Sevčik volt. Technikai felkészültsége teljesen hibátlan, és ilyen módon az irányítása is nagyon professzionális volt.

Mi nem nagyon jöttünk ki egymással, mert én egy szemtelen gyerek voltam és nem is volt nagyon megalapozott a szakmai tudásom az előbb vázolt stiklik következtében. Emlékszem, egyszer megharagudhatott rám, biztosan valamit tiszteletlenkedhettem vele, mert átküldött nagy lakásuk egy másik szobájába, s mondta, hogy dolgozzak ott a Kertész Ferivel (majdani főnökömmel, aki később tanszékvezető is lett). Nekem kellett megmutatnom neki, hogyan kell gyakorolni.

LZ: Miként emlékszel vissza: Rozgonyi tanárnő ambicionálta, hogy tanulj tovább, s menj tanárképzőbe, vagy benned volt valami hajtóerő, ami a továbbtanulás felé sodort?

DL. Engem hajtott valami előre. Rozgonyinak talán inkább negatív szerepe volt. Van úgy, hogy az ember sokszor inkább dacból csinál valamit. Abban az időben Rozgonyihoz járt egy „tanonc”. Ki sejtette akkor, hogy ő lesz a jövő egyik meghatározó szerepű pedagógusa? És ez a „tanonc” Halász Ferenc volt. Ő rögtön meghallotta azt, amit a Rozgonyi nem hallott, vagy nem akart meghallani. Nevezetesen, velem kapcsolatban, hogy ennek a fiatalembernek van feje. S amikor a Rozgonyi dühöngött, s mondta nekem, hogy inkább menj és tanítsd a Kertészt, akkor a Halász egy viharos órán odaszólt Ágnesnek, hogy engedje már meg, hogy ő vegyen át velem egy Schubert szonátát. És ettől kezdve volt egy mentőangyalom az órákon, aki megérezte, hogy én valami más síkon vagyok képes tanulni, mint amit az Ágnes tanít.

Tény, hogy Ágnes egy csodagyerek volt a maga már kilenc éves korában kirobbanó tehetségével. Ha megkérdeztem tőle, hogy ezt és ezt a helyet hogyan kell megoldani, képes volt azt válaszolni, hogy nem tudom. De ugyanakkor odament a hegedűjéhez és azonnal megmutatta. Ő sokkal inkább érezte, hogy mit csinál, mint tudta. Aztán jött Feri, aki teljesen intellektuális síkra terelte a dolgot, és egy harmonikus kapcsolatot hozott létre kettőnk között. Talán ez volt az a mozzanat, ami számomra aztán kijelölte az irányt a pedagógiai pálya felé. Rozgonyi Ágnes magasrendű zenei útmutatásai azonban a mai napig is maradandóan élnek bennem.

    LZ: Hogyan, hol, és kinél folytattad aztán tanulmányaidat?

A tanárképzőben. Ott egy kitűnő tanár tanított Zipernovszky Mária személyében, aki nagyon megtanított dolgozni. Mindazt a hiányosságot, amit az én gyerekkori, diszperz, dekoncentrált gyakorlásom okozott, egyensúlyba hozta azzal, hogy rákényszerített a fegyelmezett munkára. Nagyon gyakran csak úgy fogadta el az órámat, ha lekottázva vittem órára a darabot, amit játszanom kellett. Azt is megtette, hogy leültetett egy asztalhoz az órám idejében és a memorizált darab egy részletét leíratta velem.

A tanárképzőben volt még egy emlékezetes élményem. Legyezgette hiúságomat. Kijött szakfelügyelni a Bartókba Garai György, aki Kovács Dénes mellett a másik nagy hegedűsnek számított. Sikeres volt, mint pedagógus is. Sok tehetséges tanítványt bocsátott útra. Jött órát látogatni. Nekem is kellett hegedülnöm neki. És Zipernovszky tanárnő, nem tudom, mitől vezettetve, úgy mutatott be engem, hogy – „A tanársegédem”. Holott hát, ugye, a Bartókban, mint középiskolában nincs tanársegéd. Nyilván, felismerte, hogy ha valamit meg kellett magyarázni egy másik növendéknek, megkérhetett engem, hogy tegyem meg én, s mindig eredménnyel jártam. Ez azért engem nagyon fellelkesített. Egyrészt, mosolyogtam magamban egy nagyot, másrészt meg hájjal kenegette a hiúságomat. És még akkor Garai is tett egy megjegyzést, hogy neki is elkelne egy ilyen tanársegéd. Akkor én ettől a mennybe mentem.

LZ: Az ilyen kis „apróságok”, magasan elismert szakemberekkel való emlékezetes találkozások jelentősen tudják erősíteni az ember önbecsülését. Egészen bizonyos, hogy befolyásolják a pálya-orientációt. Arról azonban még nem szóltál, hogy volt-e olyan meghatározó élményed a tanárképzőben, amely a tanári mesterségre való felkészítésedet befolyásolta volna valamilyen módon?

DL: Természetesen, volt. Volt egy metodika tanárom, aki nem volt más, mint Sándor Frigyes. Ő akkor írta Hegedűiskolájának az utolsó kötetét, az ötödiket, mikor én még diákja voltam. Még szálló lapokon hegedülgettük a frissen komponált Járdányi, Szervánszky darabokat. Ezeknek a metodikai megvilágítása az óráknak szerves részét képezte. Ezek a foglalkozások újabb és újabb gondolatokat ébresztettek bennem, és leendő pedagógusi identitásom körvonalainak megrajzolását ösztönözték.

Még egy további gondolatot kell hozzátennem a Sándor Frigyessel kapcsolatos tapasztalataimhoz. Megint odavág a technika és a zene viszonyához. Én mást is tanultam ebben az időben: vezényelni. Kőry Lászlónénál. Sándor Frigyes volt a vizsgaelnök. Mozart „Ave verum”-át vezényeltem, arra még emlékszem. A következő történt utána. Megszólalt: – „Laci! Te úgy vezényelsz, mint a Furtwängler.” – Leálltam és tátva maradt a szám. Folytatta: – „Nagyon jól szól, de nem tudni, mitől.” – Ezek felejthetetlen gondolatok, tulajdonképpen. A karmesterségben tovább akartam magam képezni. Állítólag tehetséges voltam. Évfolyamtársaim közül többen emlegetik ma is szememre vetve, hogy miért nem folytattam azt a vonalat. De nem volt ahhoz elég az én zongorázási készségem, iskolázottságom…

LZ: Ahogy szavaidból kiveszem, ezek voltak a tanárképzőben a legmeghatározóbb élményeid. Lediplomáztál. Volt-e nehézséged az elhelyezkedéssel? Milyen volt a zeneiskolai kínálat státuszokban?

Abban az időben frissen végzősnek Pesten nem lehetett elhelyezkedni. Így csak arra tudok választ adni, hogy hogyan jutottam kivételezettként tanári álláshoz Budapesten. Lányi Margit, az alapfokú hegedűoktatás országosan is legelismertebb szakfelügyelője, részt vett a diplomatanításomon. Utána megkérdezte, hogy nem akarok-e vele dolgozni. Ami az időben egy akkora megtiszteltetés volt, hogy gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy  – „Természetesen”. – Szabadkozva mondta, hogy – „De én csak a világ végén szakfelügyelek”, – jelentette ez Pestlőrincet, Pestimrét. – „Akkor megyek a világ végére” – válaszoltam. És így is történt.

Pestlőrincen kezdtem tehát pedagógiai pályámat 1959-ben, Lányi Margit szakmai irányításával. Első szakfelügyelői látogatása örökre emlékezetes maradt.

LZ: Sok tanárt ismerek. Nem sokan nyilatkoznak ilyen lelkesülten szakfelügyelői ellenőríztetésükről.

DL: Margit néni végignézte az órámat. Egy szót sem szólt. Kiküldte a gyereket az óráról. Feszültségkeltő volt a csend. Elővette, majd megírta a jegyzőkönyvet (akkor ez kötelező volt). Őrzöm otthon ezt a relikviát, amely a következő nagyon részletes egy mondatból állt: – „Mind mechanikailag, mind zeneileg kiváló munka.” – Ennyi. A gyerek már rég nem volt a teremben. Így szólt: – „Laci, nem vennéd fel a hegedűt? Szeretnék mutatni valamit. Tudod, hogy fordított funkcióval húzod a vonót?” – Ugyanis, amikor előjátszottam a gyereknek, ő kiszúrta, hogy én lefelé nyújtom az ujjaimat, holott a gravitáció természete azt kívánná, hogy a kar súlya vezesse a vonót. Így a vonó lefelé indításakor a hüvelykujj kissé gömbölydedebb lesz. A karsúly megindítja a kézfejet. De én kézfejjel indítottam a vonót. A vonóvezetésben a kézfej, ill. az ujjak aktivitása pont egy fordított mozdulatot eredményez. Neveltetésemnek ezt a hiányosságát a diploma után fedezte fel Margit néni. Ehhez egy Lányi Margit kellett, hogy fölhívja rá a figyelmemet.

Micsoda kettősség! Ő a tanításomból leszűrte azt, hogy instrukcióim és a közelítésmódom példaadók, annak ellenére, hogy az érzeteimben valami nincs rendben. Ez egész életemre szóló tanulság volt, hogy hogyan kell egyrészt megemelni az embert, segítséget adni, hogy munkája még jobb legyen, másrészt hogy ezen felülemelkedve hogyan kell a külvilág felé a benne lévő értéket, a pozitív oldalt dokumentálni. Ez egy olyan példa volt nekem, megint egy olyan gondolati elem, melyet egy életen keresztül hordoz az ember. És azon igyekszik, hogy később ugyanezt, ugyanebben a funkcióban szakfelügyelőként, szaktanácsadóként hasonlóképpen érvényesítse. Ez a Lányi Margittól tapasztalt, tanult tanári, felügyelői, irányítói attitűd teljesen megnemesítette viszonyomat növendékeimhez, kollegáimhoz egyaránt.

Az volt a nagyszerű, hogy ettől az embertől kaphattam rögtön indítást, biztatást, s bíráló észrevételei is csak szakmai jóindulatát tükrözik. Nyilvánvaló, hogy azt a perspektívát akarja segíteni, amit ő meglátott ifjú kollégájában.

    LZ: De én ebben azt is látom, hogy ő ezeket a sorokat azért írhatta le, méltányolandó a látottakat, hallottakat, mert a Te munkádon átsugárzott valami, ami tulajdonképpen nem más, mint a pedagógus személyisége.

DL: Ő ezt valóban fontosabbnak ítélte.

    LZ: Az a gyönyörű ebben, hogy ő a pedagógusi mivoltodat volt képes a technikai kérdések fölé helyezni, mert a technikai részeket lehet javítani. Egy pedagógiai attitűdöt viszont nem lehet a „zöldségesnél” beszerezni. Arra nem lehet csupán gyakorlás útján szert tenni.

    DL: Vég nélkül tudnám sorolni azokat a mozzanatokat, amelyek egyrészt pedagógussá tettek, a pedagógusságnak a nemesebb értelmében és tényleg vég nélkül, mert valami nagy szerencse kísérte az én pályámat. Nyilván, ezekben az években a munkámnak valahol nemcsak az irányultsága, hanem az eredményessége is megmutatkozott már erre az időre és így érhetett az a megtiszteltetés, hogy tagja lehettem az első pedagógus delegációnak, amely akkor Moszkvába és Leningrádba utazhatott, hogy megismerhessük az orosz hegedűiskolát. A delegációt Kovács Dénes vezette, s tagjai voltak Halász Ferenc, Répássy Györgyi, Lenkei Gabi, Lányi Margit, és még más kollegák, akik a hegedűtanításban kitűnhettek.

    LZ: Mikor lehetett ez?

DL: Úgy emlékszem, hogy 1965-ben. Őrzöm a minisztériumi levelet a névsorral. Ez után hívhattuk meg 1967-ben Bronyin professzort, ennek a látogatásnak az eredményeként.

    LZ: Az imént holmi szerencsére utaltál, amely pályádat kísérte. Persze, egy ilyen szovjetunióbeli tanulmányút szakmai társaságába beválaszttatni jelentős dolog, de biztos, hogy nem csupán szerencse kérdése. Hisz’ megjegyezted az imént, hogy szakmai munkádnak az eredményessége is megmutatkozott már erre az időre.

    DL: Hát, igaz. Tény, hogy az első pedagógiai munkám egy előadási darab gyűjtemény volt, mely 1964-ben jelent meg. 1959-ben kezdtem tanítani. Négy évnyi praxis után tehát volt bennem annyi mersz, hogy egy előadási darab gyűjteményt adjak közre.

Az impulzust Sándor Frigyes korábban megjelent Magyar Hegedűmuzsika c. gyűjteménye adta. Valahol ott munkált bennem, hogy ilyet nekem is kell csinálnom. Nemzetközi forrásokból is akartam meríteni. A pentaton világból, annak szélesebb köréből, mint ami akkortájt nálunk elterjedt volt: kínai, koreai, skót népdalokat kerestem, s találtam. Voltak a gyűjteményemben azonban saját átirataim is, pl. két Bach menüett, amelyeket többször választottak különböző hazai versenyek kötelező anyagává.

Szerzőtársam, aki a zongorakíséreteket gondozta, Mező Imre volt, akivel korábban együtt tanítottam a IX. kerületi Zeneiskolában. És, akinek Kati lányát is tanítottam.

Persze, kellett egy ajánló is, hogy az ember beállíthasson egy új kötet kéziratával a Zeneműkiadóhoz. Ez az ajánló pedig nem volt más, mint volt tanárom: Sándor Frigyes.

        LZ: Használják még?

    DL: Hogyne. Sőt, azt is sikerként könyvelem el, hogy az átirataimat más egyéb hangszeres gyűjtemények is átvették.

Egyszer felkerestem Sugár Rezsőt, akinél egyébként tanultam zeneszerzést. Mondtam, hogy nagyon jó anyagokat találtam az Irsay Vera szolfézs példatárában. Különböző karakterűeket. Azonos, hegedűn jól játszható hangnemekbe próbáltam azokat rendezni. Megkértem őt: – „Tanár úr, nem csinálna nekem ebből a két solfeggio-ból egy ’Dal és tánc’ c. zenedarabot?” – „Ez nagyon jó gondolat, megcsinálom” – válaszolta. És ez a darab is része az óta ennek a kötetnek. Ha kinyitsz különböző hangszeres iskolákat, akár trombitát, akár oboát, stb., ott találkozhatsz a Sugár: Dal és Tánc-cal. Története most már ismert.

        LZ: Ez csak egy kis zárójeles megjegyzés, hogy Sugár Rezsőnek csodálatos affinitása volt pedagógiai művek írása iránt, s szívesen is vállalkozott erre. Felismerte, hogy ez egy szolgálat, hogy ahhoz, hogy a növendékek valami értékeset és kellemeset kapjanak, ahhoz neki is van hozzájárulási lehetősége. Ő ezt missziónak tartotta és egészen kivételesen jó darabok születtek meg a keze alatt.

        DL: Ezt hozzá is akartam fűzni, hogy ha valaki átérezte és meg is valósította, hogy a pedagógiai művek esetében is „csak tiszta forrásból” lehet meríteni, nem lehet eléggé méltányolni szerzői alázatát és elkötelezettségét. Semmilyen minőségi megalkuvást nem talál az ember az ő darabjaiban. Mindegyik darabja mestermunka volt. És amikor megpróbált már egy kicsit a Kodály-stílusból kibújni, és a dodekafon hangvétel felé kezdett kitekinteni, azok is emészthetők a gyerekek számára. Nem csúszott át egyfajta kiagyaltság területére, hanem mindig olyan anyagot hozott, hogy az a gyerek számára is kibogozható legyen. Szervánszky darabjai pl. sokkal inkább „konstruált” munkáknak tűnnek számomra. Kevésbé természetes zeneiség árad belőlük. Csupán azt sajnáltam, hogy Sugárnak ebből a stílusváltásból eredő sorozatát már nem én használhattam fel. Ez már Lenkey Gabi gyűjteményébe került.

Itt is van egy nagyon aranyos sztori. Nem is lényeges, csupán humoros anekdotáként: Gabi megcsinálta azt a kevésbé kollegiális húzást, hogy amikor megjelent az ő Hegedűmuzsikájának I. kötete, legnagyobb meglepetésemre néhány átiratomat találtam benne. Sugártól az említett Dal és Tánc, Händel Air, stb. És hát, bárhogy is nézzük, az azért nem illik, hogy kortárs kottákból ollózunk a szerzővel vagy szerkesztővel való előzetes konzultáció és hozzájárulása nélkül. Ezt kissé rossz néven vettem, hogy a Dénes-Mező gyűjtemény néhány darabja ilyen formában is napvilágot látott. Aztán később, valamikor, ülünk együtt a konziban, s hozzá fordultam: – „Gabikám, hát legalább megkérdezhetted volna, hogy átvehetem-e, ha már olyan jók és sikeresek ezek a darabok.” – Aztán igazat adott nekem. A következő tanítási napon megjelent egy tiszteletpéldánnyal, dedikálva: „Dénes László kollégámnak szeretettel és köszönettel a szép darabokért.” Nem volt abszolút öröm, de azért őrzöm a kottagyűjteményemben, mint különlegességet.

    LZ: Az alsó fokú tanítást továbbra is Lőrincen folytattad?

    DL: Nem, az csak két évig tartott, mert aztán behelyeztek a Bakáts térre. A harmadik évben aztán már csak a IX. kerületi zeneiskolában tanítottam. 1969-ben pedig Lányi Margit kérésére –, aki a gyakorlati tanítást vezette a tanárképzőn, – áthelyeztek a VI. kerületbe, a Lovag utcai iskolába, hogy ott vezessem a gyakorlati tanítást, s ott vegyek részt a tanárjelöltek felkészítésében.

    LZ: korábbi ismereteim szerint nem sokkal ez után már a Bartók konziba kerültél. Ebben szerepe volt talán Halász Ferivel való korábbi ismeretségeteknek?

DL: Az a kapcsolat, ami a Rozgonyinál folytatott tanulmányok során Halásszal elindult, elhalt. Az csupán egy diákkori egymás-felismerése volt. Az igazi intenzívebb kapcsolat jóval későbbre tevődött. Itt ismét azt kell mondanom, hogy a véletlen, ezúttal egy szerencsétlen, vagy inkább szomorú véletlen szövi, bonyolítja a szálakat, megint a már jól ismert szereplőkkel.

Lányi Margit a Bartókban is tanított. Nagyon beteg lett: fertőző májgyulladást kapott. A betegség lefolyása, kezelése előre nem láthatóan hosszadalmas volt. Erre az időre őt helyettesíteni kellett. Akkor a Bartókot már Halász igazgatta. Lányi osztályát kétfelé osztotta. Margit növendékeinek egyik részét rám bízta. Kiváló növendékeket kaptam: Dettai Mikit, Déri Sanyit, aki most kollégám a főiskolán. Korábban a MÁV koncertmestere volt, most a Nemzeti Filharmónia tagja. Ez volt az első évem és ismerkedésem a középiskolai munkával, az ilyen tehetségekkel. Lányi hosszas betegsége miatt még a felvételire is nekem kellett vinni mindkét kiváló növendéket. Tehát ez volt az intráda. Mindez akkor hihetetlennek tűnt és mégis valóságos volt. Az is, hogy Halász meghívott, hogy a jó növendékeket rám bízta, de az is, hogy gond nélkül abszolváltuk ezt a kihívást. Ráadásul akkor a Sanyi még III. gimnazista volt, koron aluli. Látván Halász eredményes munkámat, ott marasztalt a Bartókban, fél állásban. Tulajdonképpen így indult az igazi és egyre intenzívebbé váló szakmai kapcsolatunk egymással.

        LZ: Ezek már a hetvenes évek, ahol tartunk?

     DL: Igen, ez már 1970-72. 1972-ben kaptam ott egy fél állást. És 1973 volt a különleges megtiszteltetés éve. Akkor, mint a tanárképző tanszékvezetője, Halász átment a Zeneakadémiára tanítani, s a tanárképzőben a metodika tanítását rám bízta. Ez volt tulajdonképpen az a történelmi pillanat, amikor én intenzíven belekerültem ebbe a hármas folyamba. Nevezetesen, hogy egyidejűleg taníthattam a zeneoktatás alsó, közép és felső szintjén. Legjobb ismereteim szerint nincs más kollégánk a pályán, aki ilyen széleskörű tapasztalatokra alapozhatta hegedű tanári működését.

    LZ: Még valami kimaradt nekem, s a pontosítás kedvéért meg kell kérdeznem. Amikor Halász Feri ajánlására módszertant kezdtél tanítani a tanárképzőben, akkor Te már túl kellett, hogy legyél a Hegedűiskolád egyik-másik kötetén.

DL: Így bizony.

      LZ: Akkor talán mégsem a véletlennek vagy a szerencsének vagy a szimpátiának kell tulajdonítani, hogy rád lett bízva ez a munka?

DL: Hát kétségtelenül így van.

        LZ: Ebben akkor szerepet kellett játszania a Dénes-Kállay-Lányi iskolának, nemde?

DL: Igen. A korelnök és a hajdan volt mentor Lányi Margit egy szóval sem neheztelt, hogy ABC-rendben tűntettük fel a kottán a szerzők nevét.

      LZ: Hogy jött be Kállay Géza a képbe?

DL: Ő is szakfelügyelő volt a fővárosban. Lányi Margittal, az ő javaslatára együtt kértük föl Kállayt erre a munkára.

         LZ: Mindezek után arra lennék kíváncsi, hogyan és milyen körülmények között született meg a Hegedűiskola.

       DL: 1965-ben megjelent egy minisztériumi pályázat új hegedűiskola megírására. Jóllehet a pedagógiai pályán eltöltött 5-6 évem még nem nagy múlt, még nem jelent útlevelet egy új iskola megírásához. Felbátorított a közelmúltban megjelent és a kollégák körében népszerűvé vált darabgyűjtemény sikere. Azonban felhalmozódott mondanivalóim következtében úgy éreztem, hogy éljek a megszólalás lehetőségével. A józan ítélőképesség azt diktálta, hogy mondanivalómat valahogy hitelesíteni kell. De ki lehetne erre predesztináltabb személy, mint a nálam harminc évvel idősebb és hatalmas tapasztalattal és szakmai tisztánlátással bíró Lányi Margit. 

De pár éve még ő kért meg, hogy nem dolgoznék-e vele, s most én menjek hozzá, hogy nem szegődne-e társul hozzám egy új hegedűiskola megírásában? Azonban mégis így történt. Megerősítettem magam és feltettem neki a számomra kényesnek tűnő kérdést: – „Margit néni, nem írnánk-e közösen egy új iskolát? Margit néninek a gyakorlati érzéke csalhatatlan.” – Legnagyobb meglepetésemre pillanatnyi habozás nélkül Lányi Margit azt mondta, hogy ez egy nagyon jó ötlet. Élni kell a pályázat lehetőségével.

Innentől kezdve kialakult egy munkamegosztás köztünk. A metodikai vonalvezetést magamra vállaltam, az anyaggyűjtésben Kállay Géza is segített. Lányi Margit pedig a szupervizor szerepében irányító szerepet töltött be a vonásnemek és ujjrendek kialakításában. Meg kell mondanom, hogy a korábbi kiadványokat meghaladó technikai, metodikai gondolatokat több szempontból Gát József zongorametodikája inspirálta (a tengely-ujjak szerepe, az ujj-függetlenítés megalapozásának gyakorlatcsoportjai). Az iskola újszerű szerkesztését az indokolta, hogy a Sándor-iskola rögtön a két kéz funkcionális összekapcsolásával indult. Vagyis hiányzott az az előzmény, amely a hangszeres érzetek kialakítását, a két kéz funkcióinak megalapozását jelentené intonáció nélkül. Úgy gondoltuk, nem lehet csak a tanárok „szimatára” bízni, hogy hogyan jussunk el a két kéz koordinált összekapcsolásához.

A másik fontos gondolat az volt, hogy a legelemibb bartóki modelleket be kell csempészni az anyagba, a bartóki tonalitás megismertetése végett. Ezt is sikerült nagyon egyszerű és jó anyagon megvalósítanunk a következő három kötetben. Részben a Mikrokozmosz bizonyos darabjainak a révén, kissé megváltoztatva, a hegedű sajátosságaihoz igazítva azokat. Az új művek komponálásában kezdetben Mező Imre közreműködésére, később Károlyi Pál munkájára is támaszkodhattam.

A pályázatra a Hegedűiskola első kötetét kellett benyújtani. A bírálóbizottság munkánkat első díjjal honorálta. A kötet 1966-ban jelent meg.

Így lehetőséget kaptunk a tantervet szolgáló további kötetek megírására is.

(Folytatjuk)

Dénes Lászlóval Laczó Zoltán beszélgetett.