LACZÓ Zoltán Interjúja Dénes Lászlóval (III/2. rész)

    LZ: Megszületett tehát a Hegedűiskola első kötete, amely 1966-ban jelent meg.
    Engedd, meg, hogy friss elmondásod alapján én foglaljam össze a többi kötetre vonatkozó legfontosabb tudnivalókat az Olvasó számára, különben az „örömapa” elfogódottságával és elfogultságával az „édes gyermek” bemutatása oly részletesre sikeredne részedről, amely talán meghaladná beszélgetésünk kereteit, nemcsak terjedelménél, de szakmai mélységeinél fogva is.
    Ha jól értem a további kötetekben érvényesülő progresszivitás lényegét – úgy is, mint aki a pedagógiai és zenei vonatkozásokra képes maga is szűrőjét irányítani – minden tiszteleted ellenére, elszakadni kívántál a Sándor Frigyes iskolájának logikájától. A Te iskoládban – nevezem én így, jóllehet tudván, hogy hármotok közös munkája volt, de Te voltál az értelmi szerzője és koncepcionális végigvivője – a technika tanítása soha nem vált öncélúvá és absztrakttá, mindig a zene valamely aspektusát is elsajátíthatták a növendékek.

    DL: Elnézésedet kérem, de hogy elkerüljünk bármilyen előjelű elfogultságot, meg kell, hogy szakítsam gondolatmenetedet. A hangszeres iskolák szerkesztésekor ui. a szerzők mindenkor kötelesek az érvényben lévő tantervek irányelveit figyelembe venni. Te magad is alkotó szerkesztője voltál a korábbi évek zeneiskolai tanterveinek. Így, gondolom, igazolni tudod, hogy a magyar tanterveket már évtizedek óta jellemzi az a törekvés, hogy harmóniát teremtsen a hangszeres készségfejlesztés technikai feladatai és a zenei ismeretek átadásának, a zenei ízlés fejlesztésének, a zenei műveltségi törzsanyag élményszerű feldolgozásának teendői között.
    Én ezekben az években nem akartam forradalmasítani a hegedűoktatást, de bizonyos reformokat szükségesnek tartottam. Mert a zenei élet minden területe fejlődik. A didaktika is fejlődő, élő tudomány. A zenepedagógiának is követnie kellett az új tendenciákat.
    Jogosnak tartom félelmedet, hogy belemerülünk a metodika mélységeibe, ezért megkísérlem a lehetetlent; egy-két mondatba belesűríteni az egyes kötetek szerkesztési szempontjait.
    A II. kötetben sikerült olyan szerkesztési elvet, sorrendiséget találni, hogy a hangnemek kvint-kör szerinti elrendezése egybeesik az intonációs feladatok technikai rendszerével, a hangszeres didaktika nyelvén a „fogásmód”-rend-szerrel. Ennek pedagógiai szándéka, hogy a gyermek gondolkodásának előterébe az akusztikus képzetek kerüljenek, ez irányítsa a motóriumot és nem fordítva.
    A III.-IV. kötet egyesek számára bonyolultnak tűnő hármas tagolódása többféle pedagógiai megközelítésnek, anyagfeldolgozásnak nyit teret. Lehetőséget kínál, hogy a Sándor-iskola ütemezéséhez képest előbbre hozzuk a fekvés-játékot, a fekvésváltás tanítását. Ezáltal a vonótechnika differenciált továbbfejlesztése mellett mozgékonyabb, dinamikusabb balkéz-technika kialakítását kívánja segíteni.
    Az V.-VI. kötet bemutatásánál meg kell törnöm a szűkszavúság fogadalmát. Kollégáim mintha mostohán bánnának ezen utolsó kötettel. A kötet-pár két részből áll. Az első rész egyrészt kiterjeszti a fekvésjátékot a VII. fekvésig, másrészt, követve a korszerű balkéz-technika követelményét, ujjrend-alkotásában biztosítani törekszik a teljes fogólap, a páros és páratlan fekvések egyenrangú használatát.
    A második rész összefoglaló technikai gyakorlatokat tartalmaz, mely az alapfok legfelső osztályán túl még a továbbképző osztályok számára is nyújt(ana) technikai bázist. A feltételes mód zárójeles használata arra utal, hogy e kötetek tanítását (és így volt ez a Sándor V. kötettel is) bizony sokan elhanyagolják.
    Értem én, hogy e fokon vonzóan gazdagodik az előadási darab repertoár, és hogy időigényes a klasszikus etűdanyag, de hiába a csinos vakolat, ha kispóroljuk az építőanyagból a cementet…

     LZ: Én még hadd egészítsem ki az elmondottakat azokkal a zenei vonatkozásokkal, amelyek a nem-hegedűs muzsikusnak is szemébe ötlenek. Sokra értékelem, hogy már a II. kötetben olyan zeneelméleti, pontosabban hangsorelméleti kérdésekkel is megismerteted a növendéket (lyd és fríg hangsor-szeletekkel), amelyekkel nagy valószínűséggel a szolfézsórán külön-külön már találkozott. E zenei tudásnak a hegedűtechnikába való átültetése az elmélet és gyakorlat sokat hangoztatott kívánatos egységét valósítja meg:
    Ráadásul XX. századi hangzásvilágba ágyazódik mindez, amennyiben külön kérésedre komponálta Mező Imre Bartók Mikrokozmoszának ihletése alapján a két modális elemet egységbe foglaló duót:

    DL: Ugyanez a tendencia érvényesül a további kötetekben. Példaként még hadd ragadjam ki a bartóki hangsor bevezetését már a III. kötet anyagában. Hasonlóan az előző példához, a zeneelméleti anyag egy lépéssel később már egy mini-kompozícióban ölt testet, amit Károlyi Pál írt az iskola számára. Így telítődik élettel, zenei jelentéssel az elméleti-, és/vagy mozgáskészségfejlesztő „etűd”-anyag.

    LZ: Valószínűleg kevés olyan hangszeres iskola van manapság, amely arra törekszik, hogy a tanulmányok kezdetétől az alsó fok betetőzéséig a növendékeket ilyen széles ívűen vezesse végig a zenetörténet stílusváltásain esztétikai értékű és a gyermekeknek intellektuálisan és érzelmileg is jól feldolgozható kompozíciókban. Az utolsó kötet záró darabjai közül mutassuk be a XX. századi zene egyik distancia-elvű irányzatát Mező Imre dodekafón jellegű duójának I. darabját idézve.

    DL: Ennek az észrevételednek és a bemutatásnak azért is örülök, mert ez az iskola szerkesztése során tudatos törekvésem volt. A 80-es évek során szerkesztett hegedűtantervben, ezt, mint nevelési célt meg is fogalmaztam.

    LZ: Mikorra tehető, amikor munkáiddal a nemzetközi színtérre ki tudtál lépni?

    DL: Az előadási darabok gyűjteménye azonnal két nyelven jelent meg: magyarul és németül. A Hegedűiskola pedig csak egy nyelven, magyarul, mert a Minisztérium kísérleti iskola megjelentetésére írta ki a pályázatot. Aztán ez a kísérletiség eltartott 30 évig. Nem tagadom, az én nagy bosszúságomra… Mert ez azt jelentette, hogy a Sándor Frigyes Schott-nál kiadott kottáit propagálták világszerte, az én köteteim meg ott árválkodtak magyarul. Ez nagyon sokáig így maradt.
    Aztán jött egy váratlan fordulat, amit máig sem értek, mi és ki lehetett az előzménye. A 80-as években jelentkezett valaki, jelezve, hogy spanyol kiadásra mutatkozott igény. És akkor lefordították az egész első kötetet szőröstül-bőröstül, nemcsak szövegestül, módszertani ajánlásokkal, hanem még a népdalokat is, azok szövegével – spanyolra. Így aztán az első nagyobb külföldi utazásom azáltal vált valóra, hogy a szerzői jogdíjból el tudtam utazni Spanyolországba. Érdekes módon, a többi köteteteknél csak a címeket fordították le. Ugyanis a második kötet közben már megjelent németül is. Valószínűleg, innentől kezdve már magukért beszélnek a kották.

    LZ: Hogy került el Menuhin-hoz az iskolád?

    DL: Félreértések elkerülése érdekében rögtön le kell szögeznem, ami Menuhinhoz elkerült, az nem az Előadási darabok gyűjteménye volt, de még csak a Hegedűiskola első kötete sem. Ez egy új Hegedű ABC volt, aminek a keletkezését ismertetendő 30 évet kell ugranunk előre az időben.

    LZ: Ezeket a hatalmas időbeli távolságokat az Olvasó, no, meg akár még a szakavatott muzsikus sem érzi, ha a kezében tart egy csokor kottát, s szerzője mindnek Dénes László. A kézben ez mind egyidejűségben és azonos „tér”-ben koncentrálódik. Kérlek, meséld akkor most ennek az új Hegedű ABC-nek a történetét.

    DL: Ez úgy született, hogy a Zeneműkiadó felkeresett engem. Tájékoztattak, hogy olyan kiadványokat akarnak megjelentetni, amelyek nemzetközi gyermek-és népdalok feldolgozását tartalmazza, s különböző hangszereken tanulni vágyó, kezdő gyerekek érdeklődésének felkeltését szolgálja. Ebben a vonzó külsőnek is segítenie kell majd. Ezzel is hozzá akarnak járulni ahhoz, hogy jól eladható legyen a kiadvány(sorozat) a frankfurti nemzetközi könyv- és kottavásáron.
    Őszintén bevallom, lusta ember vagyok. Különösen akkor, ha olyasmit kell csinálnom, amin már túl vagyok. Annak idején, amikor megjelent a pályázat kiírása a Hegedűiskolára, kellő tisztelettel én még Sándor Frigyeshez fordultam, hogy csináljuk meg együtt. Soha nem felejtem el, az öreg, elhúzta a száját, s így válaszolt: - Neeem. Túl vagyok rajta, nincs ehhez már kedvem. – Valami hasonló szájízzel nem akartam én sem ezt az ABC-t megcsinálni. Gondoltam, én is túl vagyok rajta. Aztán eszembe jutott egy kis apróság. Talán emlékszel rá, a Parlando-ban megjelent két kötet egymás utáni írás, a ”Dalok és mozgásgyakorlatok a hegedű előkészítők számára”. Ilyen rajzos játékok…
     Ez 1978-ban volt. Ezt a kollégák úgy használták, hogy kivágták a Parlando-ból a két tanulmányt és összeragasztották, s úgy adták körbe sokszorosítás céljából. És csináltak belőle egy kis gyűjteményt. Hát a lelkesebbek… Ez a kis sorozat megint egy lépés volt abba az irányba, melyet korábban a Hegedűiskola  első kötetének bevezető részében célul tűztünk ki, csak még mélyebbre ás. És ez az „ásás” a Menuhin-nak is a vesszőparipája. Hat hegedűleckéjében a hétköznapi és sportmozgások világából vesz példákat, s rokonítja a hegedüléshez szükséges mozgásokat azokkal, s ily módon gyakoroltatja be a hangszeres játékhoz szükséges érzeteket. Fontos, hogy legyen a gyereknek egy alapélménye és egy szabad, felszabadult mozgáshoz kapcsolódó hasonított mozgásérzete. Aztán a hegedűmozgás élhet tovább anélkül, hogy görcsössé válna. Én tudtam, hogy ez a Menuhin egyik vesszőparipája. És akkor eszembe jutott, hogy mi ugyanezt csináljuk, csak dalanyagon, játékosan, a gyerek számára. Azt is tudtam, hogy Szászné Réger Jutka szintén csinál ilyen játékokat, de már a hangszerrel. És akkor azt mondtam, hogy itt van egy kapcsolódási lánc. Az, hogy vannak a hangszer nélküli gyermekjátékok, a játékot át lehet vinni cselekvésre – á la Kurtág – szabadon, majd kottaolvasáshoz kapcsolódó hangszeres megvalósítássá fejleszthetjük logikai-didaktikai láncot alkotó fokozatainkat, intonációs igénnyel és ritmikai beszabályozottsággal. Rájöttem, hogy ez egy gyönyörűen lánccá felfűzhető gondolat és pedagógiai tevékenységsor. Judit erre ráállt. S miután ezt megcsináltuk, jött megint egy újabb indíttatás, ismét más irányba, hogy hogyan nézzen ki a kotta.
    Vannak kollégáim, akik Németországban élnek, de azért gyakran hazalátogatnak. Két gyermekük van, akik szintén hegedülnek, s valakinek a javaslatára hozzám hozták a gyerekeket, hogy hallgassam meg őket. Aztán ebből téli-nyári szüneti rendszeresség lett. A folyamat végén a gyerekeket felvették Regensburgban az ottani különleges tehetségek iskolájába. A nagyobbik lány most fog felvételizni az egyetemre. Ő szeretne most hazajönni. Jelenlegi leckém, hogy keressek neki egy megfelelő tanárt. A papa, aki kint is hegedűt tanít, a Dénes-Lányi kottát használja. Elbeszélése szerint jött egy szülő, kereste őt, hogy mondja meg, milyen kottát kellene vásárolni. Dávid András akkor előszedte a kottát, s megmutatta a szülőnek, hogy ő ebből tanít, s ezt is javasolja megvételre. És a mama fogta a kottát, átlapozgatta, kicsit elhúzva a száját csak annyit mondott, hogy „Zu schwarz” (=túl fekete).  A kollegám ezt rögtön elmesélte, amint legközelebb hozta hozzám a gyerekeit. András ezt jobbkor nem mondhatta volna. Most készül egy új kotta. Akkor ez nem lehet „túl schwarz”. S csodával határos, de ki tudtam verekedni a Kiadónál, hogy ne fekete-fehér nyomású legyen, hanem színes. Nem sok szín: sárga, zöld, kék, piros, nem sok szín, de elég az. Úgy, hogy lett belőle egy gyermekközpontú a kiadvány. Egyedülálló egyébként. Ha megnézed a sorozat többi darabját, nem látsz több ilyet, kivéve a Papp Lali kottáját, amiben ilyen piros virágok meg kék díszítőelemek találhatók. A kottánkat azonban elbűvölő gyermekrajz illusztrációk, Réti Kamilla munkái színesítik. Szalay Anti áll az elején. Ezt persze más nem tudja, csak én. Anti cilinderben van, egy földgömb előtt áll, s a földgömb túloldalán néger, indián, kínai figurák látszanak énekelni, ő meg hegedül. Ennek az indítása az, hogy tényleg frakkban hegedült 7 évesen cigányprímás édesapja 20 éves jubileumi koncertjén a Vigadóban.
    De meg ne feledkezzünk Németh Rudolfról, sokoldalú harmadik szerzőtársunkról, akinek nemcsak a kiváló népdalfeldolgozásokat, hanem a fotók elkészítését is köszönhetjük. Rudi felesége hajdan nálam diplomázott, gyermekei pedig Réger Jutkánál tanulnak hegedülni. Így ezt a kötetet nyugodtan tekinthetjük családi vállalkozásnak.

    LZ: Kanyarodjunk vissza a tulajdonképpeni kérdéshez: a Hegedű ABC inspirációjához, illetve megvalósításához.

    DL: A Hegedű-ABC a különböző hangszerekre írott ABC-sorozat egyik tagjaként jelent meg. A módszertani kapcsolódás itt tetten érhető. Benne foglaltatnak a Menuhin-i gondolatok, de integrálódnak benne a már érintett hangszeres előkészítő játékok, amelyeknek kidolgozásában társam volt Hevesi Jutka és Marosfalvi Imre. A 20 évvel korábban bennem, bennünk motoszkáló ötlet helyességét Menuhin koncepciója megerősítette. Ez adott aztán bátorsá-
got ahhoz, hogy megmutattassuk a Mesternek az 1999-ben újonnan megjelent ABC-t.
    Az 1999-es Zenei Világnap alkalmából Budapesten járt Menuhin. Ezt a pillanatatot éreztem arra jónak, hogy Csébfalvi Évát megkérjük, hogy amikor találkozik Menuhin-nal – akár az ESTA, akár a MUS-E program keretében, –, mutassa meg neki ezt az ABC-t. Nem az egészet, csupán néhány oldalt, amelyek azt a szellemiséget tükrözik, amely a mi anyagunkból az ő gondolataival harmonizál. A fizikai és kedélyi felszabadításnak ezeket a játékos megközelítését gondoltam megmutatásra a legalkalmasabb rész(ek)nek. Éva ezt készséggel vállalta. Miután Menuhin megnézte az ABC bevezető részét, megírta ezeket az ajánló sorokat (ld. riport I. rész, Parlando 2003. 6. szám, 5.old.).

    LZ: Ilyen méltató sorokat emlékezetem szerint Varró Margitnál és Havas Katónál olvashattam. Úgy vélem, Menuhin vélekedése nem csupán időrendben kerül elismerés-sorozatod végére.

    DL: A korábban kapott – munkámat méltató és hivatalos – elismerések, természetesen, jól estek, meg igaztalan lennék, ha nem ismerném el, hogy ezek mind legyezgetik az ember hiúságát. Mégis, azt kell mondanom, hogy mindezeket felülmúlta Menuhiné, mint olyan személyiségé, aki a teljes XX. században a hegedűművészet meghatározó előadója és pedagógusa volt. Ez nem jelenti az itthon kapott formális elismerések elhalványodását, de az elismerések megkoronázásaként éltem meg a Mester vélekedését munkámról, munkánkról. Hisz’ az ő szellemiségének mércéjével is jegyezhetővé vált ez által az ABC.
    Úgy ítélem meg, hogy számomra mindig ezek az elismerések voltak azok, amelyek erőt adtak a munkához. Mert hát, ugye, a munkával rengeteg feszültség jár. A tanári tevékenység együtt jár a követeléssel. Ezt bármennyire is szeretettel tesszük, sok nehéz órát szerzünk a növendékednek, s belülről magunknak is. – Erről a helyzetről eszembe jut egy sok-sok évvel ezelőtt olvasott idézet: Paavo Nurmi, a maratoni futás legendás finn bajnokának volt egy mondata, ami úgy megragadt bennem. Azt mondta, hogy az az edzés, ami jól esik, az kevés. Ez az idézet rávilágít arra, hogy a professzionális szintű „verseny-istálló tartás” bizonyos fokig természetellenes munkaintenzitásra kell, hogy késztesse mind a tanárt, mind a növendéket. Na, most azt, hogy hogyan lehet ezt a nem jól eső plusszt sikerorientáltan mégis jól-esővé varázsolni, a pedagógiai munka egyik misztikuma. Ezt, úgy gondolom, csak azzal lehet elérni, hogy az ember minden pillanatában szigorával együtt sugározza azt a szeretet és felelősségtudatot a gyermek jövője iránt, amit éreznie kell. Abban a pillanatban, amikor a tanári ambíció elébe tolakszik a gyermek fejlődése segítésének, abban a pillanatban „hamis hangokat” lehet érezni a pedagógiai munka célját, minőségét illetően. Ebben egészen biztos vagyok.

    LZ: Korábbi elbeszéléseid alapján emlékszem, hogy nemcsak a Menuhin elismerése volt olyan, amelyet magadban igencsak becsben tartasz.

    DL: A másik kitüntetés, amit nem a mellemre kitűzve viselek, hanem a lelkem legmélyén, Kogan feleségétől, Jelizaveta Gilelsztől származik. A Koncz-verseny 1992. évi döntője után odahívatott magához. Győrfiné Ganz Marina tolmácsolása segített. Nem tudtam miről lesz szó, szívem a torkomban dobogott. Valamilyen kritikai megjegyzésére voltam felkészülve. Akkor Oláh Vilmos és Szalay Antal volt a két csoportgyőztes, természetesen különböző korosztályokban, és akkor, annak idején a kollégáim úgy aposztrofálták, hogy van a Dénesnek egy Menuhin-ja és egy Heifetz-e. Menuhinnak tartották a Szalayt, Heifetznek az Oláh-t. Szerintem, talán ez épp fordítva van. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a két szóban forgó kiváló tehetség — roma gyerek. És úgy látszik, hogy ez a pedagógiai szemléletben kitörölhetetlen, még a legjobb indulatú és a legmagasabb rendűen gondolkozó pedagógusok szemében is, valami különösség. Nem merek másság-ot mondani. Különösség.
    Szinte felfoghatatlan számomra, micsoda antennái voltak Jelizaveta Gilelsznek ezekre a gyerekekre, ezekre a produkciókra. Először is gratulált. Továbbá, a Vili Brahms koncertjére azt mondta, hogy – Ebben a korban a férjem sem játszotta különbül. – És csak annyit, tömören:  – Ezek tehetségek. – Végül így szólt: – Őszintén gratulálok, hogy ezeket a gyerekeket európai kultúrára tudta tanítani. – És ez volt az, ami igazán megdobogtatta a szívemet.
    Ez volt a másik olyan kitüntetés, amit nem lobogtat az ember, hanem a lelke lobog tőle. Hogy aztán valaki mondta-e neki, vagy nem, hogy itt két cigány-gyerekről van szó, nem tudom. Azt tudom, hogy összevesztek a zsűriben az Oláh Vili Brahms-koncertjén. Halász Feri mesélte el nekem, hogy ketten nagyon összeszólalkoztak: a Jelizaveta és egy másik magyar zsűri tag, akadémiai tanár nagyon egymásnak mentek. A vitázó zsűritag leszólta az előadást, mondván, nagyon sok manír van benne. Jelizaveta ettől meg kiborult, mert szerinte 14-15 évesen a fiatal másképp fogalmaz és másképp formál, mint 20 évesen. Nem mérhetők össze egy évtizede rutinos művész manírja és egy ifjú előadása, aki, lehet, hogy ifjúi lelkesedésétől vezérelve valamit túlzással formál meg. Őket egy kalap alá venni, teljesen torz megítélés. Feri ezt nevetve mesélte nekem, hogy nagy vihar volt ekörül a produkció körül. Jelizaveta ezzel tromfolta az akadémikus zsűritagot. Volt némi pikantériája az esetnek, de nekem rendkívül tanulságos volt és megerősített, hogy  azon a bizonyos nyomon kell tovább haladni.

    LZ: Kevesen vannak a zenetanárok között, akik nemcsak szakmailag, hanem érzelmileg, emberileg is olyan közel tudnak kerülni ezekhez a gyerekekhez, fiatalokhoz, mint Te. Valami kulcsod kell, hogy legyen az ő lelkületükhöz.

    DL: Én a kisebbséget már kezdő tanár korom óta kezdtem felkarolni. Mondogatták is tréfásan a kollégák, hogy egyszer a Dénest tiszteletbeli vajdává fogják avatni. Mert elterjedt az aluljárókban, az éjszakai élet után hazajövő cigány muzsikusok között: itt egy pasi, aki nem hegedülni, hanem emberségre tanítja a gyereket. Kijavítja, ha helytelenül ejtenek szavakat ezek a növendékek, ha küldenek neki üdvözlőlapot, megköszöni, aláhúzza és korrigálja a helyesírási hibát. Oláh Vili is rettegett ettől. Minden levelét, amit írt, kidekoráltam, amikor hibát leltem benne. Ma pedig… ő segít ki, ha gondom támad az angol levelezésben. Vagy úgy tanítja meg a nehéz fejű gyereknek a ritmust, mert nem tudja a negyed-nyolcad osztásokat, hogy színes lapokat vásárol, hogy kivágja az egész kottát egy színnel, akkor a két fél kotta lesz a zöld, a másik kettő a bordó, a négy negyed szelet sárga, a nyolcadok pirossal, s az órákon összejönnek és rakosgatják, hogy hány fér az egészbe. S. J.-t így tanítottam hajdan, ma pedig két diplomás művész-tanár. És ezt elmondják egymásnak.
    Számtalan ilyen dolog van, ami által méltók lehetünk a bizalmukra. Irányomban ez évtizedek során épült fel. Meg kell mondanom, hogy a közelmúltban épp egy ilyen „eset” kapcsán voltam vendég a Rádió-C adásában. Ahonnan egyébként kirúgták a riporternőt, ott helyben, miközben én ott voltam a növendékkel, ugyanis a riporter részeg volt. A szerkesztő otthonról hallgatta az adást. Betelefonált és azonnal intézkedett. És a nő akármennyire is részeg volt, ez kiderült, hisz’ a gyerekkel és szülővel egyáltalán nem tudott szót érteni. Viszont felfedezte nálam, hogy mennyire megszállottja vagyok az ügynek. Ezért aztán a riportban teljesen rám kapaszkodott és egész idő alatt velem csevegett. Holott a riport célja messze nem ez lett volna, hanem, hogy hogyan lett a gyerek díjnyertes a legutóbbi versenyén. De a riporternő még ebben az állapotában is olyan lényegi dolgokat kérdezett, hogy pl. hogyan tudom átsegíteni ezeket a gyerekeket azokon a hiányosságokon, amelyek a műveltségi fogyatékosságaikban jelentkeznek. Akkor sem tudtam mást mondani, mint hogy elmondtam pedagógiai ars poetica-mat, hogy embert kell nevelni, és nem szaktárgyat kell tanítani. Ezt nem tudom másképp megfogalmazni. Akármennyire is sommásnak tűnik, ezek az emberek ezt igénylik. Ez mindegyikükre igaz, mégis másképp. De ennek a „másképp”-nek a megélése soha nem volt terhes számomra. Inkább késztetést, inspirációt jelentett, hogy megkeressem és megtaláljam a feladat megoldásának egyéni módozatait.
    Szalay Anti édesapja egy kultúrált cigányprímás. Az ő zenekarában csak érettségizett embereket hajlandó alkalmazni. Ez a papa, ha elvitte a családját külföldre, feldolgoztatta az egyes megnézendő múzeumokban, hogy a felesége, fia, lánya miket nézzen meg, s aztán amikor hazamennek, otthon mindenki beszámol az élményeiről, s ezekről beszélgetnek. Hány „fehér” vagy „magyar” viszi el így a gyerekeit? Nem hiszek abban, hogy típusokba lehet dobozolni az embereket. Itt nálunk nem típusokat kell tanítani, hanem egyéneket, személyiségeket. Ugyanakkor ezekről az emberekről még egy Fenyves Lóránd is, még ha csendesen, súgva is, de megkérdezte tőlem, hogy – „Roma gyerek? Nem lesz vele gond később?” – Biztosan nem – nyugtattam meg.

    LZ: Fenyves Lóránddal való találkozástok sem lehetett jelentéktelen!…

    DL: Valóban. Ez még egy további másik kitüntetés. Tőle. Fenyves Lórándtól, s csak rá jellemző. A gyerek (Szalay Tóni) játssza neki a Mozart A-dúr koncertet. Fenyves hallgatja, majd vége a tételnek. A pipa a szájában. És csönd. Mindenki frászban van, hogy mit fog mondani. Percek telnek el a csöndben. Majd Fenyves kihúzza a pipát a szájából és reszkető hangon – és akkor nyugodtam meg, amikor meghallottam a hangját –, a megilletődöttség áradt a megszólalásban. Azt kérdi a gyerektől: – Mondd, fiam, szereted Te Mozartot? – Természetesen, nagyon szeretem. – Azt hiszem, Mozart is szeret Téged.
    Hát nem gyönyörű?! Aztán Fenyves engem félrehívott: – Azt hallom, le akarod adni a növendéket. – Ismerjük a Zeneakadémiát, hogy vagy 14 éves korig adjuk át a növendéket, vagy 18 éves kor után. Szabadkoztam: –Tanár Úr, ezt ki mondta? Szó sincs erről. Sőt, én kértem minisztériumi segítséget, amelyben kivétel erősíti a szabályt. De a Rektor úr köti az ebet a karóhoz. Tehát kénytelenek tudomásul venni az akadémiai szabályozást. Fenyves így folytatta: – Nagyon sajnálom. Hidd el, a kurzuson ő volt az egyetlen gyerek, aki a saját hangján hegedült.
    Ez is egy olyan kitüntetés volt, amit nem tudok rangsorolni, mert csak a „leg”-ek között tudom nyilvántartani. Ez, vagy a Gilelszé, vagy a Menuhiné?

    LZ: És mindig van valami a tarsolyodban?  

    DL: Nem kevésbé emlékezetes az a kurzus, amit Varga Tibor tartott 1992-ben Budapesten, a Zeneakadémián. Sokan játszottak neki, nemcsak konzi, hanem nagyobbára akadémiai osztályokból. A kurzus majd minden résztvevőjéhez volt egy-két ironikus megjegyzése. Ezért külön becsben tartom azt, hogy növendékeim játékáról alkotott véleményét egy dedikációban is megörökítette. (Megajándékozott saját Bartók felvételeivel – Szóló-szonáta és I. Hegedű-zongora szonáta – a DGG kiadásában)

    Mindig a gyerekek képezték a forrását ezeknek a méltánylásoknak.

    LZ: Hát ezek az elismerések alig szárnyalhatók túl. Talán még azok lehetnek emlékezetesek, amikor a növendékeid nyilvánulhattak meg elismerőleg.

    DL: Igazad van. Ezekből is van egy–kettő. Nem biztos, azonban, hogy mind elismerőek, de kivétel nélkül mind tanulságosak. Megpróbálok közülük felidézni egy-egy példát.