Laczó Zoltán interjúja Dénes Lászlóval

(III/3. rész)

    DL: Egyszer Dimény Judit a 10 éves Lugossy Zsófival csinált riportot. Meghallgatott egy tanítási órát. Megkérdezi tőle, hogy – „Zsófika, nem zavar téged, hogy a tanár úr úgy beszél veled, mint egy felnőttel?” – Akkor a gyerek azt mondja a riporternőnek: – „Nem. Inkább nekem kell felemelkedni a tanár úrhoz, mintsem hogy ő ereszkedjék le hozzám”. – Ami, ugye, nem biztos, hogy így van, de nagyszerű, ha egy gyerek spontán így képes értékelni. Az az igazság, hogy volt ennek egy előzménye.
    Károlyi Pál Meditációját játszotta a kislány. Dimény megjegyezte: – „Ha nem látnám, hogy Te játszod ezt a darabot, azt hinném, hogy egy felnőtt muzsikus játssza.” – Tehát a produkció érettsége tűnt fel. És ez válthatta ki a lány korábbi spontán válaszát.
    Egy másik humoros eset… Akkor még hét éves volt a Szalai. Próbáltam vele egy verseny előtt a Fürst Sándor u.-i Zeneiskolában. Ő ezidőtájt még nagyon új volt nálam, ti. nem nálam kezdett, hanem Balogh Marikánál. Marika férje infarktust kapott, ezért ki kellett hozzá utaznia külföldre. Ekkor Halász Feri megkért, hogy vegyem a kisfiút gondozásomba. Mint mondtam, a gyerek akkor hét, hét és fél éves volt. És muzsikál, csinál valami csacsiságot. Teljesen megfeledkezve magamról rászólok: – „Antika, ne gyerekeskedj!” – Az anyja nevetésben tört ki. Hát ha a gyerek zeneisége és szellemisége kifejlett, akkor a gondolkodásában sem gyerekeskedhet. Az ember megnyilatkozásaiban ilyenkor akaratlanul is alkalmazkodik nemcsak a gyerek életkorához, hanem a szellemi – mondhatni nyugodtan: művészi – teljesítményeihez.
    Van gyerek, akinek van humorérzéke. Ilyenkor kedélyessé tehetjük az órát. A másiknál látod, hogy nem érti, ha viccelődsz, s akkor más hangot kell megütnie a tanárnak, mert ilyenkor pont az ellenkező hatást érjük el vele. Lehet, hogy félreértett humoros megjegyzéstől megsértődik a növendék. Tanárképzőseimnek szoktam néha mondani metodika órán, hogy a tanár-növendék kapcsolat olyan, mint a házasság. Leélsz egy fél életet a házastársaddal, s kiderül a végén, hogy még mindig nem ismered. Így történhet, hogy lehetséges nem-ismerni a növendéket, hat-nyolc évnyi tanítás után sem.
    Szoktuk használni azt a kifejezést, hogy gyerek-anyag. Ez abszurd is, ha szó szerint érted, ugyanakkor pedig nehéz is meg „egyszerű” is. Gondoljunk csak Michelangelo-ra, akitől megkérdezték, mi a nehéz a szobrászat művészetében? – Tulajdonképpen csak le kell fejteni a feleslegeset az anyagról. – Na jó, ahhoz, hogy le tudd fejteni a fölöslegest, eleve tudnod kell, hogy mi van belül. És ez egy kicsit ilyen. Az a pedagógus, aki nem hordja a lelkében azt a szándékot, hogy ő valakivel együtt akar működni, ha nem próbálja az ember kifürkészni, vagy kiszimatolni, hogy a gyerekben mi lakik, akkor nem tudhatja tanítani. Az a baj, hogy legtöbbször tananyagot tanítunk.
    Legelső növendékemet akkor kezdtem tanítani, amikor még nem is végeztem, a gyakorlóban tanítottam. Egy barátomnak a húga volt. Megítélésem szerint nem is volt nagyon tehetséges. De azért igyekezett dolgozni és én is egy kicsit buldog természet voltam. Azért nem vittem a budapesti konziba, mert ő sem volt igazán felkészült, s én sem tudtam még eleget. Továbbképzőt végzett a zeneiskolában, aztán a győri tanárképzőbe sikerült bejutnia. A hölgy ma már nyugdíjas és szólamvezetője volt egy vidéki zenekarnak. Mikor megkapta a diplomáját, felhívott, s azóta is küldi a leveleket. Azt írta, hogy szeretne velem beszélgetni, úgy is, mint kolléga a kollégával. Aztán amikor sor került a beszélgetésre, kérdezte, hogy mondhat-e olyat a tanári működésemről, ami őt akkor nagyon zavarta, sőt, bántotta. Bátorítottam, hogy mondja. Kiderült, hogy amikor nem volt eléggé felkészült, mindig azt mondtam, hogy – „Ez használhatatlan. Ez hasznavehetetlen”. – Majd hozzáfűzte, talán mégsem lehetett ez annyira hasznavehetetlen, ha most már a diplomáját jöhet bemutatni. Hordozta a lelkében legalább tíz éven keresztül. Nem esett jól. De aztán nagyon odafigyeltem, hogy mikor mondom ki azt, hogy „hasznavehetetlen”. Azóta nagyon odafigyelek, mikor, mit és milyen jelzővel minősítek. Most már tudom, hogy milyen mélyen tudnak megülni a tanulókban az ilyen elmarasztaló tanári minősítések, akár éveken, évtizedeken át is.
    LZ: érdekes volt ez a történet. Ez nem az elismerésedről szólt, hanem a volt növendék őszinteségéről. Igaz, sok évvel később. Felmerülhet a gyanú, hogy esetleg volt valamilyen kudarcod is növendékeddel?
    DL: Volt. Nem sok. Volt olyan, aki annyira buta volt, hogy nem tudtam elviselni. Pedig én, aki olyan emberformáló hitvallással tanítok… Vannak ilyenek. Az illető zenész lett, ma is az. Én nem voltam erre alkalmas, hogy idomítsam. Amikor először hozzám jött, már elég nagy volt, olyan 12 éves lehetett. Megkérdeztem, hogy mit játszott. Wieniawskischerzotarantellát. Úgy elhadarta, egyben, tagolatlanul. És akkor gyanút fogtam. Mi a címe? – kérdeztem ismét. – Wieniawskischerzotarantella – a válasz ugyanúgy, tagolatlanul hadarva. – És ki a szerző? – Néma csönd. Azt már nem tudta. Ő bemagolt valamit, amit elolvasott, vagy amit mondtak neki. Ez egy jelzés volt abban az irányban, hogy ezt nekem nem kell felvállalnom. Az illető azóta is hegedül. Elég jó technikával. A húga sokkal nyitottabb és ma konzis növendék. Egyáltalán nem annyira faragatlan. Ez volt, akit leadtam más tanárnak. Most már 45. éve tanítok, s ez volt tanári pályafutásom során a harmadik, akitől megváltam.
    A másik szintén egy fiatalember volt, ugyancsak a konziban. Megjegyzem, a kisfia az egyik legnagyobb tehetség, most már talán az Akadémián van. Ő is nagyon tehetséges volt. Olyan mértékben dohányzott, olyan nő-ügyei voltak, hogy számomra kezelhetetlennek bizonyult. Az édesapja is jött panaszkodni. Próbáltam a becsületesebb munka és a normálisabb életvitel irányába terelgetni, de nem sikerült. Későn került hozzám. És ez egy olyan életszakasz volt, amikor én már nem tudtam ebbe belefolyni.
    És volt még egy növendék, akinek az esetét nagyon sajnálom.  Máig nagyon jóban vagyok velük. Az egyik kedvenc tanítványomnak a veje. Nagyon becsületes ember lett. Elváltak a szülők. A gyerek a mamával élt. A mama nem tudott rá hatni. A papa állandóan belevonta őt ilyen olcsó zenélésekbe, haknizásokba. Aztán elkövettek egy inkorrektséget: jelentkezett felvételire a Bartókba, hogy majd nálam szeretne tanulni, de még egyáltalán és egyetlen alkalommal sem találkoztam a gyerekkel. Annak idején volt egy „Aranyvonó” elnevezésű verseny a TV-ben. És egyszer csak megjelenik a gyerek a pódiumon, ekként feliratozva: Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, tanár: Dénes László. Világos, hogy nem vállaltam aztán a tanítását soha.
    Olyan is volt, hogy a növendék kérte el magát tőlem.
    LZ: Miért? Nem szerette a stílusodat?
    DL: Nem. Ez a növendék ma a legkedvesebb kollegám és utódom. Járdányi Zsófiról van szó. Most (2003-ban – szerk.), hogy egészségi állapotom romlása miatt átmenetileg lemondtam a tanárképzőben a tanítást, neki adtam át az osztályomban maradt két kedves növendékemet.  
    Ennek az előzményeiből életképeket mutatok be. Konzis korában egyszer nagyon sírt.
    –    Mi baj, Zsófi.
    –    Nem szeret a tanár úr már engem.
    –    Ne hülyéskedj már. Honnan szeded ezt a marhaságot?
    –    Mert nem vagyok fontos a tanár úrnak.
    –    Zsófikám, ne viccelj, hogy Te ne lennél fontos? A legkedvesebb növendékem vagy a Szép Gyuszival együtt.
    Vittem őket a jászberényi duó-versenyre. Ők mutatták be a Mező Imre duót. Azóta sem tudta ezt senki olyan tisztességesen eljátszani. Ez az a dodekafóniába hajló darab, amely zárja a Hegedűiskola VI. kötetét. Szép Gyuszi egyébként ma koncertmester Bécsben a Tonkunsthalle-ban. Szintén az egyik legtehetségesebb növendékem volt.
    –    Zsófika, honnan szeded ezt, hogy nem vagy fontos nekem.
    –    Igeeen, mert már nem is kiabál velem a tanár úr.
     Soh’sem felejtem el. Aztán kb. két év múlva történt, hogy elkérte magát tőlem a IV. konzi osztályban. Megkérte a Halász Ferit, hogy ossza őt át a Gosztonyi Teri tanárnőhöz. Jót is tett Zsófinak. Ettől aztán én halálra sértődtem. Hogy ennek a nőnek adják oda az én legjobb gyerekemet? Kiválóan haladt akkor… És akkor Halász Feri megvigasztalt. – Miért esel letargiába? Te mindent megtanítottál neki. A Teri nem fog hozzá se szólni, bele se fog nyúlni. Fogja hagyni. Amit akar, azt csinál majd a Zsófi.
    Eltelt egy év, jött az érettségi. Mit játszott Zsófi az érettségin? Azt, amit nálam tanult és III. év végén eljátszott. Elém állt és azt mondta: – „Sosem fogom tudni meghálálni, amit tanár úrtól kaptam. De teljesen meg vagyok zavarodva. Azt mondja a tanár úr, hogy helyezkedjek minden hangra. Egyszer azt mondja, hogy ne ficánkoljak. Egyszer váltsak húrt karral, már nem tudom, mit kell csinálni.” – És megmondta becsületesen, hogy neki erre azért volt szüksége, hogy egy kicsit békén hagyjam. Na és ebből én mit szűrtem le? Hogy még nem tudok eleget.
    Nem tudtam átadni, nem tudtam megmagyarázni azt, amit a Halász zseniális tömörséggel úgy tanított hajdan, hogy a hangok individuumok. Minden hangnak van egy önálló élete. Minden hangra oda kell helyezkedni. Aztán vannak futamok, passzázsok, ahol meg kell találni a kezdő és a végpont közötti „legkisebb közös többszöröst”, hogy ismét hivatkozzak Halász Ferire. Ott egy közös pozíciót kell találni. Az egész futamot, mint egységet kell birtokba venni. Ott nem lehet hangonként keresgélni, hogy melyik a legtermészetesebb. A legtermészetesebb az, ha megtalálod az egész tömbnek megfelelő elhelyezkedést, vagyis a legökonómikusabb játékmódot. Biztos nem volt ez számomra annyira világos, hogy a tanításban olyan tudatosan alkalmaztam volna. Zsófi csak azt érezte, hogy miért nem helyezkedtél, most miért nem váltottál húrt, miért ficánkolsz? Nem ő tehetett róla. Bár lehet, hogy ő sem volt erre még megérett. Valószínűleg én ezt ma már intelligensebben vagy szakszerűbben, világosabban tudtam volna megfogalmazni. Úgy, hogy voltak ilyen váltások is. – Tán egyetlen növendék volt még, aki elkérte magát tőlem.
    LZ: mit jelent a növendék hálája? Vannak-e növendékek akik hálásak, és vannak-e hálátlan növendékek?
    DL: Számomra a növendék hálája igazából akkor nyilvánul meg a legértékesebben, ha boldognak látom a pályán. Számtalan hálás gesztussal találkoztam. Hálának tartom azt, amit tavaly előtt is (2001) konstatáltam, amit három növendékemtől tapasztaltam. Közülük egy csak metodikát tanult nálam. Volt egy belső próbajáték az Operában. És bizony felnőtt emberkék jöttek hozzám Mozart koncerteket eljátszani. Az egyik asszonyka játszik a Budapesti Vonósoknál, a másik játszik az Operában és a Rádió zenekarában, a harmadik csak az Operában. Nálam tanulta régebben az A-dúr koncertet, de azóta eltelt 30 év, és most neki ezt kellene játszani. – És most, tudja, tanár úr, teljesen más az, ott ülni a zenekarban és ott a tömegben elbújva hegedülni, mint odaállni és felelősséget vállalni minden hangért. Átvenné a Tanár Úr ezt velem? – És három teljesen különböző egyéniség, és mind a három Mozartot hoz.
    Ez nekem hála. Mert a bizalom kifejezése. Most nem beszélve az eredményről, hogy mind a három sikeresen védte meg a maga pozícióját.
    LZ: Van-e kedvenc korosztályod?
    DL: Hú, de jókat kérdezel.
    LZ: Nekem van egy félelmem. Azt fogod mondani, hogy nincs. Ettől még lehet. De hát miért ne lehetne kedvenc korosztályod a 7 éves, amikor ebből nőhetnek ki a Szalai Antik.
    DL: És honnan tudtad, hogy ez a kedvenc korosztályom? Bár Antira nem merem azt mondani, hogy „korosztály”.
    LZ: Biztos van valami nagyszerű abban, hogy elindítod a fiatal gyermeket, s azt látod, hogy a kezed nyomán, az instrukcióidat komolyan véve hangszeres óráról hangszeres órára történnek vele fontos dolgok.
    DL: Ha ezt nem érzem a nagyoknál, akkor ugyanúgy bajban vagyok. Nem akarok ál-szerény lenni, ezért bevallhatom, úgy érzem, megvan hozzá a tehetségem, hogy a gyerek mindig érezze azt, hogy történik vele valami. Pedig nem biztos, hogy mindig jót mondok, de váltogatom az eszközöket. Lehet, hogy telik úgy el óra, hogy egy árva szót a technikáról nem beszélünk. Legfeljebb végigéneklek egy órát. És van úgy, hogy két sor, vagy másfél sor egy hegedű-óra. Mert nem illeszkednek úgy a hangok egymáshoz, ahogy azoknak kellene, karakterben, hangulatban, formában.
    LZ: Kicsiknél nem lehet ilyeneket csinálni.
    DL: Azért nekem mégis a kicsik kedvenceim. Gondolj bele, azért nem véletlen, hogy újólag megjelent betegségem idején döntenem kellett, hogy kiket adok le. Soha nem a kicsiket hagytam ott. Ez nem véletlen. Ha meglátsz egy kicsi gyereket azzal a végtelen hálával, mást nem tudok mondani arról, ami ott csillog a szemében…
    LZ: Az előbb mondtál egy nagyon fontos szót: a bizalom…        
    DL: Igen a bizalom, a várakozás, az, hogy kapok valamit, és a következő pillanatban még valami egyebet annál is jobb érzéssel tudok megoldani. Persze, nem fogalmazzák meg magukban. Miért is tudnák megfogalmazni? De amit lehet látni a szemekből… Meg kell nézni egy kis gyerek szemét. Felejthetetlenek. Ezt a nagyoknál soha nem éreztem. A nagyoknál, persze, vannak más csodálatos élmények…
    Kaptam egyszer egy szülőtől egy rézkarcot. Borsos Miklós egy rézkarcát. Ahol van egy ember, úgy a földön, úgy leborulva és fölé magasodik egy másik, és átöleli és feltámogatja. És ez a szülő, aki köztisztviselő, orvos, magas beosztású sebész, professzor, már nyugdíjban van, ezt a rézkarcot küldi nekem egy levél kíséretében. Gyermeke egy első éves főiskolás lány, aki egy évvel korábban sikertelenül felvételizett az Akadémiára, de a tanárképzőbe is, és akkor a tanára megkért, hogy vegyem át. És van egy mellékelt levél hozzá. A szöveg az, hogy „Tekintse a Tanár úr ezt a képet szimbolikusnak, mert ön a lányomat egy teljes elesettségből és lelki erőtlenségből tudta felemelni, vissza tudta neki adni a régi önbizalmát és hitét önmagába.” – Kell ennél nagyobb kitüntetés? És ez egy szülő… Ugyanakkor magától a növendéktől ezt a fajta hálát nem várhatom el. Tele vannak harccal, érvényesítési erőfeszítéssel, gyakran egymás ellen harcolnak, rivalizálnak. Árgus tekintettel figyelik, melyik kap és melyik nem kap ötöst a félévben. Két azonos osztályos növendékem van. Tragikomikus, hogy az egyik félévben az egyik kap ötöst, a másik négyest, a következő félévben pedig megfordul az osztályzatok „járása”. És ezek nehezen tudják elviselni. Náluk ez már nem az az ártatlan öröm, hogy kapnak valamit. Tele vannak már ilyen egzisztenciális „fertőzés”-sel, küzdelmekkel…
    És ha sikerük van, persze, hogy örülnek. … Diplomázó lány, tavaly… Zavarba jöttem. Hepke tanár úr volt a tanúja…  A diploma koncert a Nemzeti Galéria Kupolatermében… Bejön az asszonyka, nem lány már, hisz’ hét éves gyermeke van. És berohan a koncert előtt öt perccel, és odarohan hozzám, és belém bújik. Hát hogyne jöttem volna zavarba… - „Mi van, Zsuzsa?” – Jöttem erőt meríteni.
    LZ: Meg kellett simogatni.
    DL: Igen, megsimogattam.
    LZ: Csodálatos. Ennek akkora pszichológiája van!...
    DL: Egy hét éves gyereke van. – Az ember, persze, hogy kap pofonokat az életben, de ilyenkor…
    LZ: Látod, „vész”-helyzetben az ember, ugyanúgy, mint az állat, kapaszkodik. – Van még egy másik kérdésem, ami szintén furcsa lesz. Ahogy kivettem a szavaidból, mindig végig vezetted a növendékeidet alsó foktól legalább a középfokig, s ott is tanítottad őket, vagy, ha középfokon kerültek hozzád, akkor még a tanárképzőben is Te vezetted őket tovább.
    DL: Egyetlen-egy volt, akit mind a három szinten én vezettem végig. Oláh Vilmos, igaz többen vannak, akiknek a gyermekét én vezettem tovább…
    LZ: És hogy akik később kerültek hozzád, vagy felsőfokon te tanítod őket, nincs egy olyan sóvárgásuk, hogy egy nagyobb respektusú, gyakorló hegedűművész tanítaná őket? Mert lehet, hogy ők ezt nem fogalmazzák meg, meg az is lehet, hogy 3 vagy 4 óra után ki fog derülni, hogy tőled alkalmasint többet kapnak, kapnak olyat, amit viszont mástól nem, de hát, ugye, ezek a viszonylatok nem csupán négyszemköztiségben realizálódnak. Hanem amint kimennek az óráról, egymásnak kibeszélik az élményeiket, ha volt, ha nem volt. Hogyan csapódnak le ezek a dolgok? Sokat mondtam, sokat kérdeztem.
    DL: Igen, ennek a magját ott kell, hogy megragadjam, hogy nincs-e hiányérzetük a pódium-művész nyújtotta többlet miatt. Azt hiszem, kell, hogy legyen. Ugyanis, természetellenes lenne, ha nem lenne. De nem éreztették velem soha. Én nagyon keveset mutatok a hangszeren. Igaz, hogy ha énekelek, az nekik néha többet jelent. Németh Rudi mondta egyszer, hogy – Te olyan gyönyörűen énekelsz. – Valamit úgy dudorásztam. Persze, hát az idősebb Rados tanár úrtól „tanultam”. Fantasztikusan tudott előénekelni. Hangja reszelős volt és ronda és mégis fantasztikusan kifejező.  
    A fiatal Radostól egy más emlékem van. A Bächer Anna, a Misi lánya. Ő nálam tanult nyolc évig, aztán Kovács Dénesnél diplomázott. Amikor átment a Zeneakadémiára, akkor a Rados Ferihez került kamarazenére. A Rados Ferinél mindenki, de különösen a lányok összeomlanak. Az ő iróniája sok növendék számára megsemmisítő tud lenni. Bächer Annától kérdezem, aki szintén a Ferihez került, hogy – „Mi újság? Hogy éled túl? – Semmi gond – mondja –, Dénes László után…? – Hogy másik oldalamról is bemutatkozzak.
    Sok mindent tanul az ember a növendékeivel való kapcsolatában, tanítás közben. Nem is mindig tudatosul, hogy milyen eszközök kellenek ahhoz, hogy az ember valami eredményt érjen el.
    Elmondom most egy kudarc-élményemet. De nem felejtem el a lényegre irányuló kérdésedet.
    LZ: Ezek is ugyanolyan mélyen bevésődnek az ember emlékezetébe, mint a sikerek, elismerések.
    DL: Itt most olyan hálátlanság-emlékek tolulnak fel bennem, amelyek ténylegesen, szinte fizikailag fájdalmat okoztak. Ugyancsak egy diplomázómmal történt. Igazán nem panaszkodhatom, hogy lettek volna hálátlan növendékeim. A Szalai Anti feledékenységségéről már úgy is tudsz, azt már meséltem. Most már próbálja ezt korrigálni. Megküldte a legújabb lemezét New York-ból, dedikálva is, és benne van korrektül az ismertető szövegében, hogy tanára voltam. De azért az a korábbi kiadványnál nem volt szép, hogy csinálnak egy életrajzot, leírják az összes diadalmenetét, csak éppen a nevem nincs ott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az hidegen hagyott. Nem hiszem, hogy ez kóros hiúság lenne...
    LZ: Korábban egészen röviden említettél nekem egy másik rossz emléket a hálátlanságról. A sebek felszaggatása mindig fájó, de hátha tanulságul szolgál mások-
nak is.
    DL: Tavaly előtt diplomázott egy növendékem. Rangos műsort játszott. Nagyon sokat dolgoztam vele. A gyereket legalább öt fórumon én helyeztem egyik helyről a másikra. Mindig hozzám fordultak (édesanyjával együtt) segedelemért. A Zeneiskolában kezdődött, ahol szakfelügyelője voltam, egyik tanártól áthelyeztem a másikhoz. Nem volt jó helyen. Aztán a másik tanártól segítettem neki áthelyezni egy harmadikhoz, és segítettem neki bejutni a konziba. Ez három évig ment, majd megint hozzám fordultak, hogy segítsek áthelyeztetni a tanulót a Bodonyi tanár úrtól a Soltész Ágihoz. Aztán jött a sirám, hogy az Ági néni nem bízik a gyerekben. Aztán kértek, hogy segítsek a felvételinél. Segítettem. Akkor kértek, hogy vegyem föl.  Nincs helyem. Nem tudom felvenni. Elhelyezem egy volt tanítványomnál. Nagyon jó helyen lesz. Elhelyeztem a Bächer Annához. Aztán jöttek, hogy legalább az egyik órát tartsa a tanár úr. Biztosan jól megértik egymást a tanár úr növendékével, de azért mégis másképp követel a tanár úr. Jó, elintéztük. Egyik óra Annánál, másik óra nálam. Aztán diploma előtt. De tanár úr, így diplomára nagyon nehéz menni, hogy két tanárhoz jár a gyerek. Nem venné át teljesen a sikeres diploma felkészítés érdekében teljesen a tanár úr? Átveszi a tanár úr. Diploma előtti utolsó óra. A gyerek úgy hegedül, hogy a bicska kinyílik a zsebemben. Ilyenkor én elvesztem a higgadtságomat. Tudom, hogy ez nagyon rossz tulajdonságom. De elkezdtem üvölteni: – Hát nem lehet ilyen erőtlenül játszani. Feladtad? Megadod magad? Ez a g-moll?  Mi ez? Ez nem zene, ezt tehetségtelenek sem játsszák így! Hogy gondolod, hogy ilyen lélek nélkül mímeled a hegedülést?  
    Jól lehordtam. Keményen. Este felhívom a gyereket, mert azért motoszkált bennem, hogy talán ez így erős volt. Csak kicseng a telefon. Ez a gyerek nincs otthon. Felhívom a Hepkét. Tudtam, hogy próbájuk volt. – Peti, mi volt a fiúval, próbáltatok? – Nem próbáltunk, lemondta az utolsó próbát, mert hogy még neki nagyon sok dolga van. – Este 10, nincs otthon. Már rossz gondolatok jelentek meg bennem. Aztán másnap kiderült, hogy semmi drámai esemény nem történt. Ennek ellenére eléggé pánikos hangulatban voltam, mert úgy éreztem, hogy túl erős volt ez a sokkoló felrázás a diploma előtti órán. Később kiderült, hogy azért nem volt otthon este, mert intézte a diploma utáni vacsorát a családnak, a Hepke Petinek, meg nekem. Másnap diploma. Mint akit kicseréltek. Bátran, aktívan prezentálta a koncertet. Eközben még kifejtette nekem, hogy azért ő még szeretne tovább tanulni és Graz-ba szeretne felvételizni, továbbfejleszteni tudását. Mondom, nagyon jó, keressünk tanárt. Elmentek Bécsbe, megtalálták azt a tanárt, aki Grazban tanít. Én az első alkalommal, amikor jött hozzám, mondtam neki, hogy jó tanárt sikerült választani. Diploma után kijárt a tanárnőhöz, aztán sikeresen felvételizett. Most már a második vagy harmadik évét tölti Graz-ban, híreim szerint nagyon eredményesen. Egyetlen egyszer jelzést nem adott, hogy mi van, hogy megy sora, meg vannak-e vele elégedve vagy sem. Egy telefon, vagy bármi jelzés, semmi nem jött tőle. Ugyanakkor tudom a mamától, hogy a tanárnő azt kérte, hogy még ne muzsikáljon, rendbe kell tenni előbb a vibrátóját. Tudjuk, hogy ez hogy van. Minden tanárnak megvan a maga stílusa, megvannak a maga technikai elvárásai. A gyerek ezt bizalommal végigcsinálta, és híreim szerint nagyon jól halad. Véletlenül megláttam a műsorfüzetben, hogy volt egy szonátaestje a Nádor-teremben (a Vakok Intézetében), talán egy kinti kamarapartnerével. Nem hívott fel, nem hívott meg. Eltűnt az életemből. A grazi felvétel volt a kilencedik stáció, amelyiken így szakmailag végigsegítettem pici zeneiskolás korától, az ő és családja kérésére. Egy fia jelzést nem kaptam. Persze, lehet azt mondani, hogy ez a diploma előtti óra az ő lelkében egy olyan traumát okozott…
    LZ: Milyen jegyet kapott a diplomájára?
    DL: Jelest kapott. Nem volt vele semmi probléma. Elismerő véleményeket kapott a zsűritől is. Nem éreztem semmi feszültséget. A mama külön kifejezte köszönetét. Újraértékelte az éveket, amelyeket itt töltött, részben nálam, részben másoknál. Szóval, ezt nem tudom megérteni.
    LZ: Nem is nagyon lehet megemészteni.
    DL: Ezt nem tudom megemészteni. És itt nem csak arról az időről van szó, amikor nálam tanult, hanem amikor nem tanult nálam. Én voltam az, aki minden kérést, kívánságot teljesítve, egyik helyről a másikra átsegítettem. Mindig támaszt keresett és talált nálam szakmailag.
    LZ: De azért itt van egy másik hiba is. Hát, hogy ha ő nem, legalább a szülei…
    DL: Ott nagy baj van, mert a papa nem él velük, és a mama tiltja a gyereknek az apjával való találkozását.
    LZ: Hát akkor talán itt is lehetett valami gubanc.  
    DL: Ez így igaz. El tudom képzelni, milyen fájó lehetett ez számára. És az én szigorom talán ezt a sebet bolygatta meg a lelkében?…
    Azt, hogy a pályám túl sima lenne, vagy diadalmenet, ezt én nem érzem soha. A tanárok között mindig van egy tábor, amelyikhez közel tud kerülni az ember, s van, amelyikhez nem.
    Tudom, hogy van, aki nem szeret. Istenem, hát lehetnek ennek zenei, technikai, módszertani koncepcionális okai. Sokféle a zenei neveltetésünk, minden zenepedagógusnak megvan a maga zenei „gyerekszobája”, ami meghatározóvá válik talán egész pályájára. A különbözőségek azonban nemcsak falakat emelhetnek, amint arra én is szolgálhatok példával. Korábban említettem, hogy Lányi Margit is kiszúrta, volt támadható pont a hegedülésemben. Mivel teljesen igaza volt, ezért csak hálát éreztem, s kész voltam a korrekcióra. Kapcsolatunkat ez még csak tovább erősítette.
    LZ: Tudom, hogy egy ilyen gazdag pálya hihetetlenül sok tanulságos emlékének Schyllái és Charybdisei között nehéz „kihajózni”, mégis visszatérnék arra a kérdésre, hogy a gyakorló művészi praxistól való távol maradásodra hogyan reflektáltak a növendékeid? Ebben egyébként nem voltál egyedül, mert Halász Feri is jeles ifjú művészeket bocsátott szárnyra anélkül, hogy ő is pódium-művészként működött volna a pályán.  
    DL: Nagyon jó, hogy visszaterelsz, meg, hogy Halászt említed. Ferivel csináltak egy riportot. Azt hiszem, Kroó készítette, a Muzsikában, sok éve. Megkérdezték tőle ugyanezt. Nevezetesen, hogy nem érezte-e hátrányát, hogy nem aktív pódium-művész. Én sem tudok mást mondani, mint amit ő akkor kifejtett. Nem érezte, mert az a (talán) elhitető erő, ami egy pódium művészből árad, nála bizonyosan ellensúlyozódik abban a fajta nyitottságban, amely a sokféle megfogalmazás lehetőségeinek felkínálásában rejlik. Abban a szabadságban, amit a növendék kap, hogy csak a szövegből kiolvasható lehetőségeket mutatod meg, amelyek az értelmezés sokszínűségét lehetővé teszik. Egy valamire való előadónak kell, hogy megingathatatlan meggyőződése legyen az általa választott megoldásról. – Egy Ojsztrah képes volt egy tucat kis-Ojsztrahot és nagyszerűen hegedülő epigonok sorát felnevelni. Ugyanazzal a gesztusrendszerrel dolgoznak, ugyanazokat a zenei attitűdöket reprodukálják…
    LZ: Hát az nem csoda, hogy ugyanazzal a gesztusrendszerrel, hisz’ a tanár mutat...
    DL: Mutat és ha rámenős, „kitapossa” a növendékekből ugyanazt.
    LZ: Ez azt jelentené, hogy egy sokkal beszűkültebb pályán kénytelenek haladni? Mert lehet, hogy ő nem kényszeríti rájuk, de a növendékek szinte kötelező érvényűnek tekintik magukra nézve. Lehet hogy tudat alatt. Nekik az a minta, hogy a tanár koncertező művész, ő már csak jól csinálhatja. Olyan leszek, mint ő, ha én is úgy csinálom.
    DL: Én tehát, akár miként a Feri, keveset mutatok, szólistaként nem lévén pódium-gyakorlatom. Köztünk azonban van egy nagy különbség, muzsikusi attitűdben.  Feri bizonyos metodikai kérdésekben kifinomultabban, sokszor egyértelműbben fogalmazott. Amikor együtt tanítottunk, vagy csak úgy bent volt az óráimon, többször megkritizált. Azt tartotta, hogy kissé – ha nem is kapkodó, de – türelmetlen vagyok, mert nem várom meg, hogy az egyik dolog megoldódjék, és már megyek a másikra. Kicsit kiérleletlen egy dolog és nagyon hamar váltok. Nem tudom. Lehet, hogy igaza volt, de lehet, hogy nem.
    Én valahogy egészen más attitűddel tanítok. Nem vagyok képes azzal a sterilitással dolgozni, mint ahogy ő pl. képes volt a technikai elemeknek utána menni. Ő meg volt arról győződve, hogy minden egyes zenei hang egy cselekvés, egy mozgás eredménye. Az irányítható cselekvéseket kell tanítani, hogy a kívánt hangzást le tudjam „gyártani”. Én ettől mindig idegenkedtem. Ezt a Vásári homlokegyenest ellenkező oldalról közelíti meg: soha nem a mozgást kell tanítani, hanem a zenei ideát, a zenei elképzelést kell megfogalmazni, hogy előhívódhasson. Ez egy teljesen más megközelítés. Valahol állandóan a középúton jártam. Igyekeztem nem megfeledkezni – Gilelsz és Richter zseniális mesterének – Neuhausnak lényegre törő útmutatásáról: „Az alagutat mindig két végéről kell ásni!” Ahogy figyelem magamat, az előbb ez nem jutott eszembe, hogy hol egy vonótartással bíbelődök, vagy egy balkéz helyezkedéssel, hol pedig – „Na, gyerünk!” –  „Mit gondolsz te róla. Ne vacakoljunk most ezekkel a részletekkel!”
    LZ: Mindkettőnek van létjogosultsága.
    DL: Azon a szentendrei továbbképzésen (1986), ahol tőled is hallgattam a pedagógiát, ill. pszichológiát, s ahol a Halász tartotta az előadásokat, meg a Büchler* tanár úr, – tőle is tanultam valamit, egy életre, önigazolásra használtam, az igaz, – azon ketten tartottunk mintatanítást: egy kolléganő és én. A résztvevő hallgató kollégák döbbenten tapasztalták, hogy homlokegyenest ellenkező koncepció szerint tanítunk. Egész véletlenül megint az Oláh Vili az egyik érinthető személy, akit tanítottam. A kolléganő pedig egy új, elsős konzis leánynövendékkel foglalkozott. Máig is emlékszem erre. – Ilyeneket nem tudok elfelejteni. Képes vagyok emlékezni arra, hogy mit játszott valaki egy felvételin, évekkel, évtizeddel ezelőtt. – És a leány hegedül. A kolléganő mindent lefaragott, ami fölösleges testmozgás volt. Megrebbent valahol a leányka, a kolléganő azonnal szólt. Csak azt volt szabad csinálni, ami célszerű mozgás volt.
    Jött aztán a Vili. Áll egyik lábáról a másikra, testsúlyát helyezgeti látszólagos esetlegességgel. Dénes meg nem szól egy szót sem, sőt, aztán még bátorítja is. A hallgatóságból többen kérdezték, hogy akkor most ezt hogyan kell értékelni. Mi a helyzet? Hogy van ez?
    Teljesen más filozófiáról volt szó. A technika tökéletes kidolgozásáért nagy árat kellett fizetni: a technika sterilitását. Ehhez kell egy bizonyos test-kontroll, ami azt is jelenti, hogy nem mozgok fölöslegesen, csak és kizárólag célszerű eszközöket használok. Én meg azt mondom, hogy van ember, aki gesztikulál. de van, aki mozdulatlanul is képes beszélni. Ez is egyéni. Van, aki meta-kommunikál, akinél a testbeszéd teljesen intenzív. Akinél ez erőteljesebb. Ha ezt viszont lefaragom, egyidejűleg a tartalmat is elszegényítem, elsorvasztom ezzel.
    LZ: Teljesen egyetértek. A zenének a gesztikussága átmegy testi gesztikába, s így alkotnak elválaszthatatlan egységet.
    DL: A kifejező mozgások témakörében felidéződik egy másik emlékem, visszaidézve egy TV-műsort. Ilyenkor jön rá az ember, hogy egy kicsit gyűjtögető életmódot folytat, s olyankor is tanul, amikor ez nem feltétlenül célzott tevékenységnek indul.
    Vásárhelyi Zoltán karnagy előadást tartott a vezénylésről. És beszélt a vezénylés technikájáról. Soha nem felejtem el, beszélt a testmozgásokról is. Ő akkor azt mondta, hogy kétféle testmozgást kell megkülönböztetni: a funkciót helyettesítő és a zenei kifejezést szolgáló testmozgást. És a tanárnak, magam számára leszűrve a tanulságot, meg kell tudnia analitikusan állapítani, hogy a növendék által alkalmazott testmozgás egy szükséges, a zenei kifejezést szolgáló elemnek a pótléka, vagy pedig szerves velejárója annak a kommunikációnak. Az ilyen gondolatokra az ember odafigyel. Ajánlanám minden hegedűsnek. A fenti példa is mutatja, hogy mindenkitől lehet tanulni. Énekesektől is, zongoristáktól is. Felnőttől, gyerektől – mindenkitől.
    Az egyik legnagyobb – számomra irányt adó – pedagógiai bölcsesség Bächer Misitől származik, amikor egyszer összekülönböztünk. A lánya, Anna nem rég tanult nálam és nem engedtem neki, hogy valamilyen romantikus koncertet játsszon, még az apja erőteljes sugallatára sem. Mondtam is neki, hogy – De hát Misi, hol tart még ez a lány, ezt sem tudja, azt sem tudja, egy csomó dolgot kell még megtanítani, hogy befoltozzuk a hiányosságokat. – Misi válasza: – Te fordítva gondolkodsz. Keresd a növendék legerősebb oldalát, ez fogja a húzóerőt jelenteni számára, ez fogja őt motiválni.
    LZ:  Visszatérek monomániásan utóbbi vesszőparipámhoz. Hogy nem vagy előadóművész, nem lettek-e ennek a helyzetnek kritikusai éppen azok a növendékeid, akik vezetéseddel juthattak el az előadóművészet jegyezhető szintjére?
    DL: Mindennél előbbre valónak tekintettem az ő fejlődésüket. Nem akartam senkit magamhoz láncolni. Felajánlottam, hogy tanuljanak másnál. Vili válasza erre az volt, hogy: – Nem akarok olyan hegedűsöknél tanulni, akik kevesebbet tudnak, mint a Tanár úr, de olyanoknál sem, akik kevesebbet tudnak, mint én. – És akkor ismertem fel igazán, hogy kialakult benne egy művészi önértékelés, értékelés. A közel két évtized alatt a szemem láttára kialakult benne a rangsorolás képessége is, az egyébként önálló döntésképességűvé lett, megérett fiatal emberben. Tudja, hogy ő jobb. És akkor ezek után azt is tudja, hova helyez engem, amikor tisztában van azzal, hogy én nem vagyok előadóművész. És különben ő nagyon is jól érzi a muzsikusi és emberi kvalitásokat.
    Amikor tanítok, úgy teszek, mint aki nem lát és nem hall. Időnként rá is játszok, mert szeretem a pódiumot. Tudok úgy tanítani, hogy az látványos legyen. Volt már író, aki jelen volt az órámon. Egy amatőr zongorista, Kossuth-díjas azóta. Bella István, a költő. De másokat is tudnék mondani. És tudok úgy tanítani – hisz’ számtalan hospitálóm volt –, hogy azok úgy mentek el, hogy ezért érdemes volt itt lenni. Talán épp azért, ami az én zeneiségemből árad. Ilyenkor vezényelek, tudom, hogy van egy bizonyos fajta mozgáskultúrám, tudok úgy megformálni egy frázist, hogy megáll a levegő, ilyenkor nem a hegedűt veszem kézbe, hanem énekelek, tehát nem azzal az eszközzel próbálom a hatást elérni, ami kevésbe lehet „illúzió-keltő” az adott pillanatban. Ez egyfajta előadói készség is, nyilván.
    Nem szeretném, ha félremagyarázható lenne, amit most mondtam. Természetesen, nem hiszek abban, hogy lehet színvonalasan tanítani – kiváltképp az alsó osztályokban, ha valaki nem tud a hangszerén jól bemutatni. De én ezt inkább a műhelymunka, a didaktikus eszköztár részének tekintem. Van az empátiának egy úgymond fizikai transzformációja. Emlékezetem szerint Czövek Erna „szenzomotoros introjekció”-nak nevezte. Az a készség, hogy képes vagy a „páciens” mozgásérzetébe „belebújni”, a pszichoanalízis nyelvén szólva az „Én”-be beépíteni. A hallottakon, látottakon túl ez nyújtja számomra a leghitelesebb információt arról, hogy mit kell előjátszanom, demonstrálnom, hogy segítséget nyújtsak a hangszeres funkciók, mozgásérzetek alakításában, vagy egy-egy konkrét zenei-technikai megoldás kivitelezésében.
    A torlódó gondolatok során elveszítettem a fonalat. Visszatérve Büchler tanár úrnak, a TF tanszékvezetőjének előadására. Arra hívta fel a figyelmet, hogy minden tevékenységnek megvan a maga legtökéletesebb, legökonómikusabb kivitelezési módja. Mégis, a legkiemelkedőbb eredmények gyakran az ettől eltérő, az egyén adottságaihoz leginkább alkalmazkodó, legsajátosabb stílusú versenyzők teljesítményei nyomán születnek. A számos felsorolt kiválóság közül most csak Emil Zatopeket, a „prágai lokomotívot” említeném, aki úgy hányta-vetette tagjait, s úgy fújtatott a salakon, hogy azt hihettük, néhány száz méter után összeesik. Hosszú éveken át a hosszú távfutás verhetetlen bajnoka volt.
    Eme tanulságos előadás óta még éberebben fürkészem a tehetséges gyerekeket. Mihez nyúljak hozzá; mi az, ami valóban helytelen, mi az, ami szokatlan, de működik, mi az, ami jónak tűnik, de nem illeszkedik az én technikai rendszerembe, vagy esztétikai elvárásaimba. Gyötrelmesen gyönyörűséges ez a munka! Nagy próbatétele a türelemnek, a toleranciának, a szaktudásnak, az ízlésnek, és az ördög tudja, még mi mindennek.
    Meg vagyok győződve arról, –  úgy teszek, mint ha most egy nagy dolgot mondanék, pedig hát tanultuk, tudjuk,  –  hogy  a tehetség egy komplex dolog. Nem egy egy-tényezős fogalom. Ebből adódik, hogy az eredményesség is abból tevődik össze, hogy a különböző kvalitások valahol összejátszanak, egymásra hatnak és megemelik, megerősítik azt a bizonyos színvonalat. Lehet, hogy valaki sokkal jobban hegedül nálam, de hogyha több tényezőt magasabb színvonalon tudok integrálni, akkor az még inkább hat. Valószínűleg az emberségem, az intelligenciám, a jóindulatom, a törődés a növendékeimmel, – mindez együtt. Itt összejátszanak komplex zenei és emberi kvalitások. És nem a Vili az egyetlen, persze, akinek ebből jut osztályrészül. De mivel ő maga is egy csupa szív ember, ő a zenélésével ezekre a humánus impulzusokra azonnal reagált.
    LZ: amelyek közül páratlan az ő életében is, s a Tiédben is a Bangkok-i kezdeményezés megvalósítása.
    A pályád végéhez közeledve gazdag tabló tárult az Olvasó elé. Gazdag volt színekben, történésekben, élményekben, tanulságokban, s másoknak szóló emberi, pedagógiai üzenetekben. És itt vannak az elismerések, amelyeket ha nem tagolunk, alig szervezhetők fűzérre. Vannak az oklevelek, intézményes kitüntetések. Tárgyiasulva, gondosan tárolva szekreterben, falon. Talán már patinásodnak? Van most már egy „Dénes” nemzetközi zenepedagógiai intézmény, amely különlegesen tárgyiasítva és szellemiesítve állít emléket munkásságodnak, s örökíti át pedagógiai szellemiségedet. S itt van hajdan volt és jelenlegi növendékeid hosszú sora, akiknek a muzsikálása, igényessége adja tovább azt a zenei és emberi arculatot, amelyet minden egyes növendéked akarva-akaratlan tett a magáévá, hogy a zene örömét sugározhassák mind hallgatóságuknak, mind további hegedűs-muzsikus generációknak. Az ő nemesen szárnyaló hangszerhangjuk, csillogó hálás tekintetük ragyoghatja be munkásságod hátralévő részét. Azt hiszem, nem lehetsz elégedetlen, amikor majd megtartod legeslegutolsó hegedűórádat. De addig még hadd okuljanak nagyon sokan és nagyon sokszor heti kétszeri tanításaidból…