Solymos Péter emlékére – búcsúbeszéd a gyászszertartáson
Nem búcsúzni jöttünk, hanem köszönetet mondani, mindenekelőtt a teremtő Istennek a Te életedért. Köszönetet mondani azért, hogy Téged ismerhettünk, növendékeid, barátaid lehettünk. Köszönetet mondani Neked, amiért meg nem szűnő szeretettel terelgettél minket egy olyan úton, melyet személyes életeddel tettél hitelessé mint művész, mint tanár, mint ember. Búcsúzni nem kell, hiszen tested ugyan megfáradt, pihenni tért, de Te tovább élsz családodban, gyönyörű leányodban Dorkában, növendékeidben és barátaid szívében. Ha valaki, akkor Te jól ismerted az élet, a nagy körforgás törvényeit. A Természet rendje mindig csodálattal töltött el. Jól emlékszem több, személyes beszélgetésünkre, melyet nem egyszer közös kirándulásaink alkalmával folytattunk. Inkább csak én hallgattalak Téged. Most, hogy mégis szomorúsággal eltelve állunk itt urnád körül, kérünk bocsájtsd meg nekünk, de azt az űrt, amit Magad után hagysz, mégis csak mi érezzük. Hidd el, nem Téged siratunk, hanem saját magunkat. Tudod sokunk számára valamiféle biztonságot jelentettél. Ha nem is találkoztunk naponta, de tudtuk, hogy mindig számíthatunk segítségedre, bölcs tanácsaidra. Előadóművészi és tanári munkánk során nap mint nap, ha nem is tudatosan, de rendszeresen támaszkodunk azokra az ismeretekre, arra a tudásra – sokszor konkrét kifejezéseidet, megfogalmazásaidat idézve – melyet Tőled kaptunk. „Azt a szólamot ott be kell lopni” – mondtad egyik kedvenc Debussy prelűdöd, „Kihallgatások terasza holdfényben” középrészében. Elevenen él bennünk minden, amit a kor tanújaként Dohnányiról és Bartókról meséltél. Példakép voltál, vagy számunkra. Csodáltuk Benned az egyetemes kultúra lángjának hordozóját, a számtalan nyelvet tökéletesen beszélő, nyitott szellemű gondolkodót. Mindvégig nyitott voltál minden új számára. Elsők között játszottál Debussyt, Bartókot. Elsők közt tudtad, ha megjelent egy–egy új verseskötet. Ahogy ezeket a gondolatokat papírra vetettem, felnéztem a könyvespolcomra és hirtelen, mintha maguktól jelentkeztek volna, sorban láttam meg olyan köteteket, melyek a Te ajánlatodra kerültek ide. Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtöt lépek, Kosztolányi: Napló 1933–34, Bertók László: Hóból a lábnyom és egyéb, más kötetek. A színházak műsorait is mindég figyelemmel kísérted és rendszeresen felhívtad a figyelmünket egy–egy új bemutatóra, előadó estre. Miért mondom el mindezt? Mert a személyes emlékek rejtik magukban mindazt, amit Tőled kaptunk. És ez az örökség nem más, mint egy biztos alapokon álló tiszta gondolkodásmód, életfilozófia. Ezt köszönjük meg most Neked, megígérve,, hogy a Tőled kapott örökséget megőrizzük, ápoljuk és megpróbáljuk tovább adni a jövő generációjának. Csodálatos magyar nyelvünk szinte minden élethelyzetre tartalmaz valamilyen szép kifejezést, bölcsességet. Így van ez akkor is, amikor azt mondjuk, jobb létre szenderült. És gondoljuk meg, mennyi jó történik velünk, amikor átlépünk ebbe a jobb létbe. A megfáradt test megpihenhet, megszabadulva minden fájdalomtól, kíntól, de megszabadul a lélek is a test rabságából és a lét hirtelen szabadabbá, tisztán szellemibbé válik. De nekünk, akik itt vagyunk – hol is? – a siralom völgyében, mert a siralom völgye itt van, minden napot, órát, percet ki kell használnunk, hogy itteni létünket szebbé, értékesebbé, igazabbá tegyük. Tudom, szokatlan, de kérem, engedjék meg nekem, – tudom, Te se fogsz haragudni– hogy itt és most a tanítványok és barátok nevében köszönetet mondjak valakinek, aki szeretett Tanárunk életének utolsó, igen nehéz időszakában is mindvégig kitartott és gondoskodó szeretetével igyekezett enyhíteni fájdalmát, kínjait. És ez a valaki Solymos Péter leányának, Dorkának édesanyja, a Tanár úr felesége, Yumi. Köszönjük Neked, Isten áldjon meg ezért. És Te Péter, Mesterünk, barátunk, nyugodj békében. Lantos Istvánzongoraművész, tanszékvezető egy. tanár
|