Elmélkedés a zongoráról

Egyre fokozottabban változó világunkban sokat foglalkoztat a gondolat: Hová,  merre tart világunk? Szűkítve: hová tartanak a művészetek, merre tart a zene? S hangszerészként kérdezve: hová tartanak a zeneeszközök?
S miközben sok-sok rendkívül érdekes új dolog születik – műalkotások, hangszínek vagy éppen ultramodern hangszerek –, észre kell vennünk, hogy erős nosztalgia uralkodik a klasszikus dolgok, hangszerek iránt is.
 E kettősség okozhatja talán, hogy szinte kifacsarodni látszódik a világ: tudniillik új anyagokkal (lásd műanyagok), új eljárásokkal felvértezve (lásd elektronizálódás ill. digitalizálódás) új hangszereket gyártunk (lásd szintetizátorok, digitális hangszerek), miközben a klasszikus hangszerek iránti vonzalmunk jegyében megpróbáljuk e modern zeneeszközöket úgy kialakítani, hogy úgy csináljanak mintha… –  például: mintha rendes zongora lenne.
 Sok helyen hirdetik az új digitális zongorákat azzal a felkiáltással, hogy normál zongorabillentyűzete van, vagy hogy kalapácsmechanizmussal működik, illetve hogy billentésérzékenysége, kiváltásérzete van a billentyűknek, stb-stb.
 Ne higgyünk ezeknek a szemfényvesztéseknek!
 • Nem normál zongorabillentyűzete van, hanem a legteljesebb mértékben műanyag billentyűzete; 
 • Nincs kalapácsmechanizmus benne – hiszen nincs is benne húrozat, amit meg kellene ütni –, hanem különböző repülő súlyok keltenek kalapácsfej-érzetet;
 • Nem kiváltás történik a mechanizmusban, csak olyan-szerű érzet…
 • Nem más történik, minthogy megpróbálják úgy kialakítani a hangszert, hogy olyan legyen mintha… Vagyis szimuláljuk a zongorát. Már-már kikívánkozik belőlem a felismerés: szimuláljuk az életet. Ne akarjunk mű-életet, mű-hangszereket, a szó szoros értelmében „mű-vészetet”!

 Még mielőtt felróná nekem valaki, hogy milyen elfogultan, konzervatív módon viszonyulok a kérdéshez, sietek leszögezni, hogy a modern hangszereknek, akár a digitális zongoráknak is megvan a maguk szerepük. Amiben esetleg többet tudnak, vagy mást tudnak, azt ki lehet, ki kell használni. Arra kell koncentrálni, amiben más, nem pedig megpróbálni olyan flikflakokat beépíteni, hogy úgy csináljon, mintha igazi lenne. Mert hát így – lássuk be – lassanként újból feltaláljuk a zongorát.
 Vagy éppen azért találjuk fel mégegyszer a zongorát, mert a kompatibilitás jegyében mást nem fogadnak be igazán a zongoristák? Tehát a billentyűk mérete, a billentési súly és a billentésérzet megannyi apró sajátossága csak akkor jó, ha pontosan úgy működik, mint egy klasszikus, normál zongora? Ez bizony egy rendkívül bonyolult kérdéskört feszeget, amely sok-sok érv és ellenérv ütköztetését generálja. Pedig csak el kell döntenünk, hogy melyik hangszer mire képes és mire van szükségünk.
 Kisgyermekkorom nagy bölcsessége volt, amikor anyukámmal kézen fogva mentünk az utcán és egy kirakat előtt egy néni valakivel beszélgetve megkérdezte valamiről, hogy „ez valódi?”. Mire én rögtön rákérdeztem: Mama, miért kérdezte a néni, hogy ez valódi, hát nem minden valódi? Nem minden az, ami?
 No, valahogy így lennék ezekkel a hangszerekkel is: legyen mindegyik az, ami! 
Ne próbáljuk meg szimulálni, ami amúgy is jó!
 Mint azt bizonyára sokan tudják, csak nagyon kevés zongoristának adatik meg, hogy mindenhová saját, jól megszokott hangszerét vigye. Másként fogalmazva, meg kell tanulnunk alkalmazkodni..., elfogadni a helyi adottságokat, és abból a legjobbat kihozni. Így a legjobb érzéssel emlékezhetünk vissza játékunkra. Aki mindig a hangszert szeretné a keze alá, a zeneműhöz alakítani, alakíttatni, nem lesz igazán boldog. Minden sértő szándék nélkül külön kell választani a hangszer-gondokat a játéktechnikai hiányosságoktól. Talán eretnek kijelentésnek hangzik: a zongorista tanuljon meg zongorázni. Egy átlagos hangszínű és dinamikájú hangszerből a művész ki tudja hozni a legszebb pianissimót és legerőteljesebb fortissimót is, de ugyanígy a lágy, simogató vagy erőteljes, érces hangzást. Szvjatoszlav Richter vidéki koncertjeivel kapcsolatban tudjuk, hogy egy-egy igénytelen, már-már „roncs-hangszert” egyenesen kihívásnak tekintett. Gyakran használhatatlannak látszó hangszereken felelt meg a legmagasabb művészi igényeknek. Tehát a hangszerész feladata a legtöbb lehetőséget kihozni a zongora tulajdonságaiból, nem pedig megalkuvón leszűkíteni egy bizonyos adottságra a biztos, bár elronthatatlan, de szűklátókörű játék érdekében.
 És hogy végül is hogyan sikerül/sikerült játszani a hangszeren?
 A tárgyak történelmünk tanúi.
 A hangszerek történetünk, történelmünk tanúi.
 Tanúk – akik „jaj, ha el tudnák mesélni, hogyan játszottak rajtuk!!!”
 Biztos, hogy nem tudják elmondani, hogyan használtad hangszeredet?
 Hangszerészként úgy gondolom, egy–egy átvizsgálás vagy nagyjavítás során bizony sok mindent mesélnek a hangszerek. Hogy milyen szeretettel, milyen megbecsüléssel, netán alázattal vagy csodálattal nyúlunk hozzájuk… Vagy csak eszközök, amikre olykor dühünkben még oda is csapunk?
 Te hogyan játszottál a hangszereden? Vajon kell-e szégyenkezni? No nem előttem, csak magad előtt, de leginkább a hangszered előtt…
 Továbbgondolva, nem csupán szépen kell játszanunk a hangszereken, hanem gondoskodnunk is kell róluk. Ápolni, karbantartani, megfelelő körülményeket teremtve nem ritkán emberöltőnyi életük folyamán. Akár, mint a Zeneakadémia hangszerészének, hányszor kell rámutatnom: mekkora a felelősségünk, hogy milliárdos értékű hangszerparkunk megfelelő figyelmet és ráfordítást kapjon, hiszen hangszerek nélkül zeneoktatás sem lehet!!! És, ha nem hallatszik el a segélykiáltás, nem is lesz... Ezt hogyan fogja értékelni történelmünk?
 Visszatérve alapgondolatomhoz, hogyan is lehet egy hangszer iránt éreznünk? 
 Úgy gondolom, általában a hangszerekhez való viszonyunkban meghatározó jelentősége van saját hangszerünkhöz fűződő érzéseinknek, kötődésünknek is. Vagyis akinek személyes, „intim”, egymásrautaltsági viszonya tud kialakulni saját hangszerével, az hasonló kapcsolatot tud teremteni más hangszerekkel is. Ezért végezetül hadd idézzem Liszt Ferenc vallomását, amelyben gyönyörű hasonlatok utalnak a legbensőségesebb zenész–hangszer viszony fontosságára:
 „Mert lásd az én zongorám az nekem, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabsnak a paripája, sőt még több talán, mert a zongorám ez idáig én voltam, az én szavam, az én életem... benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömem és minden bánatom.”