Búcsú Lenkei Tibornétől*

A  székesfehérvári Hermann László Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola vezetése és tantestülete nevében tisztelettel és együttérzéssel köszöntöm a gyászoló családot, a rokonkat, pályatársakat és tisztelőket, valamint a részvéttel itt megjelent barátainkat.
  Fájdalmas és szomorú az az esemény, melynek következtében eljöttünk ma ide. A kegyelet csendes főhajtásával álljuk körül az urnát, Gabi néni, Lenkei Tiborné hegedűművész-pedagógus ravatalát.
  Búcsúzni, emlékezni jöttünk. Gabi néni halálával szegényebb lett a világunk, szegényebb egy szerető szívű emberrel, egy lobogószellemű pedagógussal. Hetekkel ezelőtt még köztünk volt, tervezgetett, tanítványainak a szünidőre való feladatait rendezgette és bizakodva várta az új esztendő, az új félév, a tavasz eljöttét.
  Március 8-án érte a kegyes halál. Az orvosok minden tudása éppúgy nem segített rajta, mint az érte való reménykedő aggódás. Számára ezen a napon megállt minden és Neki pedig egy pillanatnyi lett talán az egész élete. Mi, élők nem tudhatjuk – hogyan is tudhatnánk – mire is gondolt Gabi néni az utolsó erejével. Nem tudhatjuk, hogy kinek az arca villant fel számára utoljára, talán még egyszer. Ő tudná megmondani, mi az, amit még magához ölelt a megismételhetetlen, végső gondolatával. Mennyi kérdés, mennyi a bizonytalanság, amikor meg akarjuk szólítani az immár megszólíthatatlant. Amikor a kimondott szóra választ nekünk már csak az emlékezés és a képzelet adhat.
 Gabi néni nyolcvan éve látta meg a napvilágot. Idézzük fel ezt a gazdag életet. Családjában leshette el az önzetlen szeretet összetartó erejét és tapasztalhatta meg a másokért vállalt munka lelket nemesítő érzését. Ez volt sikereinek titka.
 A Zeneakadémia oklevelével 53 évvel ezelőtt kezdte meg zenepedagógusi munkáját. Alig néhány kezdő év után már szakfelügyel, tanterveket alkot, majd 30 évig a budapesti Bartók Béla konzervatóriumban középfokon neveli a hegedűsök százait. Közben négy évre az arab zene bonyolult rejtelmeibe is bedolgozza magát Algériában. Utolsó 9 évében a székesfehérvári Zeneművészeti Szakközépiskola hegedű tanszakának felfejlesztésén fáradozott. Fáradtságot nem ismerve utazott kétnaponta Fehérvárra növendékeihez.
 Megvolt benne minden adottság, ami a pedagógusi pályához szükségeltetik. Mintha Füst Milán róla írta volna a „Pedagógiai pálya Dicséretét”. Hogyan írja Füst Milán?

 „Mi kell a tanításhoz mindenek előtt?
 – Mélységes – mindenféle emberi tulajdonságon, minden emberi rossz tapasztalaton túlmutató – ellenállhatatlan emberszeretet
 – és az a töretlen bizalom, hogy minden meddő fáradozás, minden hiábavaló munka ellenére mégis és mindig hatni tudjon és nevelni akarjon a pedagógus.
 Ilyen szenvedély nélkül senki sem lehet tanító, senki sem lehet tanár!”

Gabi néni birtokában volt ezeknek az erényeknek: erős hittel, szenvedéllyel és tiszta szívvel gyakorolta hivatását több mint öt évtizeden át. A hegedűjáték tudásának átadása fűtötte vágyait. Munkáját sok elismerés övezte, de számára mindennél többet jelentettek a hétköznapok apró sikerei. Boldog öröm töltötte el, amikor egy-egy növendéke tehetségét látta felébredni. Vallotta, hogy a tanításban valójában az alapozás a legfontosabb, mint ahogyan csak jó alapra lehet nagyszerű házat építeni. Gabi néni úgy dolgozott, úgy élt, ahogyan érdemes dolgozni, ahogyan igazából kell élni. Így írja a költő:

 „Én úgy szerettem volna élni, minden halandóval beszélni,
 mindenkinek nevét kérdezni, mindenkinek a szívét érezni,
 járdán osztani virágot, tegezni az egész világot,
 érinteni minden fűszálat, imádni a napot, ha fellángol a reggel,
 és énekszóval összejönni és az esti csillagnak köszönni,
 tesvéri csókkal hazatérni, én úgy szerettem volna élni.”

Gabi néni így élt. Hiánya érezteti igazán, hogy mit is jelentett Ő a környezetének, szeretteinek, tanártársainak, akikkel megosztotta minden gondolatát, gondját. Sajnos Ő már nem lehet részese szép tervei megvalósításának. Bizton vigasztalja, hogy mégis itt marad a tegnapok öröme, boldogsága és az a remény, hogy Gabi tovább él itt hagyott kincsei és szép emlékei által. Gabi élni fog az ő tanítványaiban, hiszen kivételes emberségének példája motiválja őket. Porai elé most elhelyezzük az emlékezés csokrát. Ami az emberből halhatatlan az marad itt számunkra, az a mi örökségünk. 
 Elérkeztünk Gabi néni életének végső állomásához. E helyen az Ő sorsának könyve bezárul. Búcsúztatom Őt az élettől, a Nap fényétől, a madarak dalától, a virágoktól, a gyermekek mosolyától, a hegedű hangjától. Számunkra, szomorú gyászolók számára a legszebb ajándék Őtőle, ha méltók leszünk Gabi pedagógusi, emberi örökségéhez.

 „Nem hal meg az, aki milliókra költi dús élete kincsét, bár napja múl,
 Hanem lerázván, ami benne földi,
 Egy éltető eszmévé finomul,
 Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye,
 Amint időben, s térben távozik.
 Az áldó emlékezet pihenjen örökre hamvai felett.”

Gabi néni, Gabi tanárnő pihenjél békében és legyen Neked megérdemelt, szép jutalmad!

A kelenföldi Szent Gellért templom Apor Vilmos urna-termében elmondta Body Árpád, a Hermann László Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója 2003. március 24-én.