LISZT-BARTÓK NEMZETKÖZI ZONGORAVERSENY 

Liszt Ferenc születésének 195., Bartók születésének 125. évfordulóján került sor az  idei Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraversenyre. Ez a Budapesten megrendezett zenei versenyek sorában a 41., a zongoraversenyek között pedig a 12. volt. Ezek a száraz adatok is mutatják, hogy a magyar fővárosban rendezett nemzetközi zenei versenyeknek immár milyen nagy hagyománya van. 
 Az idei verseny zsűrijének elnöke Falvai Sándor zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi professzora volt. Arra kértük, mondjon véleményt a versenyről és a versenyzőkről, adjon tájékoztatást a zsűri munkájáról és a verseny lebonyolításáról.
 Parlando: Mennyire ismert és elismert a budapesti Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny külföldön?
 Falvai Sándor: A budapesti Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny a magasan jegyzett és általános elismertségnek örvendő versenyek közé tartozik. Ennek egyik fontos mutatója, hogy a Fischer Annie nemzetközi karrierjét elindító legendás 1933-as első verseny után 1956 óta ötévenként megrendezésre kerülő versenyek egyre népszerűbbé váltak, és mai napig fennmaradtak, szemben sok olyan versennyel, amelyek rövid időn belül megszűntek. 
 A másik igen fontos eleme a nemzetközi elismertségnek, hogy az itt díjat szerzett versenyzők túlnyomó többsége igen jelentős nemzetközi karriert futott be a versenyt követő években. Néhány kiragadott példa: a már említett Fischer Annie mellett Kentner Lajos (1933), Lev Vlaszenko, Bächer Mihály, Lazar Berman, Liu Si-kun (1956), David Wilde, Dino Ciani, Gabos Gábor (1961), Baranyai László (1971), Rohman Imre (1976), és még sok itthon kevésbé ismert nevet sorolhatnánk. Az idei verseny nyitóhangversenyén két olyan, ma már széles körű nemzetközi hírnévnek örvendő magyar zongoraművész szerepelt, akik körül az egyik, Mocsári Károly húsz éve az 1986-os, a másik, Bogányi Gergely pedig tíz éve az 1996-os verseny győztese volt. A nemzetközi zenei élet tehát teljes mértékben igazolta, hogy a verseny győztesei méltóak voltak az elismerésre.
 Parlando: Igazolta-e az idei verseny részvevőinek száma a nemzetközi elismertséget?
 F.S.: Igen, a 47 versenyző közül 30 volt külföldi. Közülük a legjelentősebb számban – tizenhatan – Japánból érkeztek. Sajnálatos módon kevés nyugat-európai versenyző jelentkezett. Szép számmal képviseltették magukat viszont a környező országok. A japán részvevők csoportja jól tükrözi azt az évek óta kialakult és egyre erősödő kapcsolatot, amely a japán és a magyar zenei élet közt létrejött. Japánban igen sok magyar művész szerepel évek óta, sok magyar vendégprofesszor tanít a felsőfokú zenei intézményekben, és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is évek óta igen sok a japán hallgató. A japán művészek magyarországi jelenlétével kapcsolatban pedig talán elég Kobayashi Ken-Ichirora utalni, aki ugyancsak egy budapesti nemzetközi karmesterverseny győzteseként robbant be a magyar és a nemzetközi zenei élet élvonalába. A mostani zsűri japán tagja, Watanabe Kenji is Budapesten szerezte diplomáját Solymos Péter növendékeként, így kicsit „haza is jött”.
 Parlando: Hogyan értékelte a zsűri a versenyzők teljesítményét?
 F.S.: Az átlagszínvonal örvendetesen magas volt. Az elődöntőben kötelező Liszt etűdöket – mind a transzcendens-, mind a koncertetűdöket – a legtöbben az ezekhez szükséges virtuozitással adták elő. Egyesek ugyan túl is lőttek a célon: olyan tempókat játszottak, ami már az érthetőség rovására ment. A középdöntő filozofikus műveinek előadása során már sokkal több volt a nem kellően felépített megszólaltatás. Különösen a Dante-szonátát választók egy részére volt ez jellemző. Liszt csodálatos beleérzéssel és elmélyültséggel megfogalmazott Dante-élményét nem mindenkinek sikerült hitelesen megszólaltatnia. 
 Furcsa módon meglehetősen sok volt a számunkra nem elég hitelesen megszólaltatott Bartók-mű is: akár az elődöntőben választható op. 14. Szvit, akár a középdöntőben szereplő Szonáta vagy Táncszvit esetében, de a többi Bartók-műnél is sokaknál érződött, hogy nem ismerik Bartók eredeti felvételeit. Ezek olyan útmutatások, amelyeket ugyan nem kell és nem is lehet szolgaian utánozni, de tőlük alapjában eltérő előadás sem képzelhető el. Mindenképpen forrás-értékűnek kell tekintenünk e szerzői felvételeket. Kevesen választották a Mikrokozmosz és a Bagatellek darabjait. A jövőben szerencsés lenne ezekből néhányat kötelezővé tenni.
 A döntőben kötelező Liszt h-moll szonáta előadásában is nagy hagyományokra támaszkodhatunk Fischer Annie-tól Ránki Dezsőig, vagy Szvjatoszlav Richtertől a legújabb nemzedékhez tartozó Zimmermannig. A legjobbak előadásában érződött e hagyományok ismerete, ugyanakkor egyéniségüket is szerencsésen érvényesítették.
 Parlando: Mennyire volt egységes a zsűri véleménye?
 F.S.: A zsűri munkája írásban megfogalmazott rend szerint zajlott. A zsűri tagjai 0-25 között adhattak pontokat, a legmagasabb és legalacsonyabb pontszám kiesett, így alakult ki az átlag pontszám. A középdöntőbe jutáshoz 16 pontra volt szükség, amit örvendetesen sok magyar versenyző is elért. 
 A zsűri tagjai többségükben külföldiek voltak. Valamennyi zsűritag nagy gyakorlattal rendelkezett nemzetközi versenyek elbírálásában. Köztük szinte valamennyi jelentős európai zongorista iskola vagy irányzat képviselője jelen volt. Ennek megfelelően voltak is eltérések az egyes produkciók megítélésében, de ezt a pontozási rendszer szerencsésen kiegyenlítette. A végső eredmények értékelésében pedig már szinte egyáltalán nem volt eltérés.
 Parlando: Örvendetes, hogy a díjazottak közt két fiatal magyar zongoraművész is szerepel: Borbély László és Lajkó István. 
 F.S.: Mindkét magyar díjazott még diploma előtt áll, ami a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem igen jó felkészítő munkáját igazolja. Valamennyi magyar versenyző lehetőséget kapott, hogy műsorát növendékhangversenyeken bemutassa. A két magyar díjazott eredménye egyébként azért is nagyon örvendetes, mert igazolja, hogy továbbra is eleven a magyar zenei életben és magyar zeneoktatásban a liszti és bartóki hagyomány. Ezek rendkívül fontos pillérei a magyar zeneoktatásnak, ezen belül pedig különösen a zongoristák képzésének.
 Parlando: Milyen volt a verseny szervezésének és lebonyolításának visszhangja?
 F.S.: A verseny szervezését és lebonyolítását minden versenyző és minden zsűritag egyhangúlag igen jónak találta. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem csodálatos százéves szecessziós épülete nagyszerű hangulatot teremtett. Sok nemzetközi versenytől eltérően itt a részvevők számára szinte korlátlan gyakorlási lehetőséget biztosított a rendezőség, méghozzá elsőrendű hangszereken. 
 Parlando: Mennyiben segítette a zenekar a versenyzőket?
 F.S.: A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara minden segítséget megadott a döntőbe jutott versenyzőknek. A zenekar karmestere, Kovács László nagyvonalúan engedte kibontakozni minden versenyző egyéniségét. Ez annál is fontosabb volt, mert csak egy zenekari próbára volt lehetőség.
 Parlando: Milyen hatással volt a közönség a versenyzőkre?
 F.S.: A közönség az első fordulótól kezdve nagyon lelkesen figyelte a versenyt. A nagyszámú hallgatóság jelenléte valódi hangverseny légkörét teremtette meg. A közönség tapsvihara önbizalmat és nyugalmat keltett a legtöbb versenyzőben. Ily módon a közönség részvétele a verseny sikerének igen fontos elemévé vált.
 Parlando: A zsűri elnöke mit tekint a 2006. évi Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny legfőbb eredményének?
 F.S.: Azt, hogy újabb jelentős eseménye volt a budapesti nemzetközi zenei versenyek immár hosszú sorának; hogy színvonala ismét kiemelkedően magas volt és mindenben megfelelt a hagyományoknak és a nemzetközi versenyek követelményeinek; végül azt, hogy olyan nagyszerű fiatal művészek arattak itt sikert, akikre minden bizonnyal jelentős nemzetközi karrier vár. 

 A verseny díjazottjai:

 I. Elmar Gasanov Oroszország
 II.  Olivier Besnard Franciaország
  Borbély László Magyarország
 III.  Lajkó István Magyarország