A magyar zene követei Nagy-Britanniában


Frankl Péter zongoraművésszel Kovács Ilona beszélget


Frankl Péter (1935) 1957-ben kapta meg diplomáját a Zeneakadémián. Pályája kezdetén három jelentős verseny győztese: Marguerite Long-Jacques Thibaud – Párizs, 1957; Szonátaverseny (Pauk Györggyel) – München, 1957; Rio de Janeiro, 1959. Életének fontos állomása az 1958-as év: ekkor kapott Liszt-díjat és határozott úgy, hogy nem tér vissza Magyarországra. Először Párizsban telepedett le, majd 1962-es Wigmore Hall-beli bemutatkozó hangversenye után a brit fővárosban él.

– Frankl Péter hogyan lett zongoraművész?
– Nagyon szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Gyerekkoromban nagyon sok zenét hallottam szüleim révén. Édesapám zenész volt, tangóharmónikázott, jazzt játszott, slágereket komponált. Hamar bekerültem a Zeneakadémiára, és rövidesen nemzetközi versenyekre küldtek. Öt vagy hat versenyen indultam, és mindegyiken nyertem díjat. Ezeknek köszönhetően ismert lettem, állandó meghívásaim voltak. Az akkori politikai helyzet miatt azonban rendkívül bizonytalan volt a külföldre utazás, így 1958-ban kint maradtam Párizsban. A jövőmre kellett gondolnom.

– Miért költözött Párizsból Londonba?
– Párizsban annak ellenére, hogy egy évvel azelőtt megnyertem ott a Marguerite Long-Jacques Thibaud versenyt, már nem volt újdonság egy magyar menekült zongorista – két évvel a forradalom után... Nem beszélve arról, hogy két ragyogó művészkollégám teljesen megérdemelten már befutott a francia fővárosban: Cziffra György és Sebők György. Egy harmadik magyar zongoristára már nem volt szüksége Párizsnak. Miután ’59-ben megnyertem a riói versenyt, találkoztam a zsűriben helyet foglaló Kabos Ilonkával, a Londonban élő világhírű magyar zongoraművész-tanárral. Ő beszélt rá, hogy jöjjek Londonba. Igaza volt, mert tulajdonképpen mindent annak köszönhetek, hogy átjöttem. Párizsban sokat koncerteztem, de a nemzetközi karrierem a londoni bemutatkozás után indult el. Ismét azt kell mondanom, hogy szerencsés vagyok, mivel abban az időben az volt itt a szokás, hogy a két legfontosabb újságban, a Timesban és a Daily Telegraphban automatikusan megjelentek a kritikák az előző napi hangversenyekről. Ez ma nincs. Mostanság a legnagyobb véletlen, ha egy fiatal, ismeretlen kezdőről írnak. Rólam mind a két újság gyönyörűeket írt, kihangsúlyozva a magyar tradíció – Dohnányi Ernő, Fischer Annie – művészetének folytonosságát. Erre mindig nagyon büszke voltam. Ez a fogadtatás további koncertmeghívásokat jelentett, és nemcsak Londonban. Az itt élő magyarok rengeteget segítettek, például Vásáry Tamás ajánlott Dél-Afrikába, vagy Kabos Ilonka segítségével Amerikába is kaptam felkérést bemutatkozó hangversenyre. Ettől kezdve a legnagyobb zenekarokkal és karmesterekkel koncerteztem, köztük az egyik legértékesebb, hogy Széll György többször is meghívott Mozart-zongoraversenyek szólistájának.
  Mindig nagyon szerettem zenélni, szólóesteket is adni, holott volt egy idő, mikor a szólózás volt a legnagyobb megpróbáltatásaim egyike. Az ember egyedül van a pódiumon, általában kotta nélkül, pszichikailag nehéz elviselni. Egy bizonyos időszakban kicsit viszolyogtam a szólóest-adástól, de most ismét belejöttem, és nagy örömmel adok szólóestet. A másik dolog, amit mindig nagyon szerettem, az a kamarazenélés, amivel még Weiner Leó „fertőzött meg”. Triónk Pauk Györggyel és Ralph Kirschbaummal huszonnyolc évig működött.

– Tanár úr a Zeneakadémián Szegedi Ernő és Hernádi Lajos tanítványa volt, akik mindketten Dohnányi Ernőnél tanultak. Fel lehetett fedezni tanításukban Dohnányi szellemét?
– Magát Dohnányit sajnos nem ismertem személyesen, holott kisgyerekként 1943-ban – mikor Dohnányi még igazgató volt – különleges tehetségként már jártam a Zeneakadémiára. Először gyakorló osztályba vettek fel, ami azt jelentette, hogy tanárképzősök tanítottak, négy évet tanultam itt négy különböző tanárképzőssel. Ezután kerültem Szegedihez, aki nagylátókörű ember volt. Nagyon szerettem őt, de elmentem tőle, mert az volt az érzésem, hogy zsákutcába kerültem. Az ő zenei filozófiája igen magasrendű volt, amit én kisgyerekként nem nagyon tudtam megérteni. Például dolgozatokat kellett írni nála, az egyiknek az volt a témája, hogy „Mi a zene?” Ő is mint, Dohnányi (legalábbis, ahogy gyermekkori barátom, Vázsonyi Bálint könyvéből tudom), sokat előjátszott nekem, gyönyörűen, de akkor én még nem tudtam abból tanulni. Technikailag nem éreztem biztosnak magam, és ezért mentem át az utolsó évekre Hernádihoz. Benne megtaláltam mindent, mert ő Bartóknál és Schnabelnél is tanult, szerencsés kombináció volt. (Egyébként Budapesten, 2006 márciusában a születésének 100. évfordulójára rendezett hangversenyen Vásáry Tamás és jómagam leszünk a közreműködők.)
  Dohnányi zongoraműveit – a Gyermekdal-variációktól eltekintve – nem játszottam, a teljes zongorás kamarazenéjét viszont igen. A közeljövőben fog megjelenni CD-n a két kvintett, amit az amerikai Fine Arts Vonósnégyessel vettem fel.

– Hogyan kezdett el Tanár úr tanítani?
– Ez nagyon érdekes kérdés. Mindig azt hittem, hogy a tanításra képtelen vagyok, ugyanis ha hallottam valakit, aki előjátszott nekem, nem volt semmi türelmem hozzá. Állandóan hangoztattam mindenfelé, hogy én nem tanítok, bár mesterkurzusokat adtam, 1972 óta Magyarországra is rendszeresen visszajártam. Az utóbbi időben Falvai Sándor ismét megkért, hogy adjak mesterkurzust a közeljövőben a Zeneakadémián, majd miután Batta András átvette a rektorságot, ő is azon dolgozik, hogy legyen a dologból valami. Ha a körülmények megfelelőek lesznek, elképzelhető, hogy a közeljövőben megint megyek a Zeneakadémiára.
  Visszatérve a tanításhoz, Angliában soha nem kért föl senki – s ekkor én már betöltöttem az ötvenedik évemet – Amerikából viszont rengeteg ajánlatot kaptam, többek között Dallasból, vagy az Indiana Egyetemről, ahol Sebők György és Vázsonyi Bálint is tanított. Vázsonyi mindig biztatott, hogy menjek el. Elmentem, körülnéztem, de nem tetszett. Bár remek hely – óriási zenei élettel, olyan méretű operaszínpaddal, mint a Metropolitan – borzasztó nagynak tűnt. Ugyanezt éreztem a többi iskolánál is. Az volt az érzésem, hogy tömegtermelés folyik, ezrével vannak a növendékek minden szakon. Aztán egyre inkább arra gondoltam, hogy állandóan panaszkodom, hogy a zenei élet nem olyan irányba megy, amilyet én szeretnék. A sok lemezfelvételnek (is) köszönhetően a tökéletességre törekvés olyan nagy, hogy valamifajta emberség kihalt. Ez ellen a felfogás ellen mindig harcoltam, de igazából – úgy éreztem – nem tettem semmit. 1987-ben aztán felkértek a Yale Egyetemre egy tanévre, amelynek a zenei fakultása viszonylag kicsi, mindössze három zongoratanára van. A tanév leteltével a következő évre is hívtak, de akkoriban még száz koncertet is adtam egy szezonban, és úgy gondoltam, felelőtlenség lenne a növendékekkel szemben, ha csak egyszer-egyszer tartanék órát. Majd 1989-ben megismételték az ajánlatot, s azóta is vendégprofesszora vagyok a Yale-nek. Kb. három hónapot töltök ott, hat részletben elosztva. Nagyon szeretem. Hárman (Boris Berman tanszakvezetővel és Claude Frank-kel) kialakítottunk egy olyan tanszakot, amiről egész Amerikában beszélnek: ritkaság, hogy nincsen hármunk között féltékenység. Mivel mind a hárman világot járó előadóművészek vagyunk, ezért előfordul, hogy a növendék nem lát egy hónapig, de ha ott vagyok, akkor nincs hétvége… Ha szükségük van rá, kétnaponta adok nekik órát, és a kollégáim tanítványait is szívesen meghallgatom. Ugyanúgy az én növendékeim is bármikor mehetnek a másik két professzorhoz. Én abban hiszek, hogy az által, ha egy tanítvány többfajta megvilágításban ismer meg egy darabot, az nem fogja őket összezavarni. Arra próbálom rávezetni őket, hogy ne „szemellenzősen” kövessenek egy tanárt, nem egy fajta módszer létezik, hanem ismerjenek meg több szemléletet is, és próbálják megtalálni legmegfelelőbbet a saját egyéniségük számára.

– Mi Tanár úr módszere?
– Nekem nincsen módszerem, én nem vagyok született tanár. Ahogy előadóművészként hiszek az inspirációban, ugyanúgy érzem ezt a tanításban is. Valamikor nem vagyok inspirálva, például ha rossz egy növendék, de egy jó képességű tanítvány kinyit bizonyos kapukat. Én magam rengeteget tanulok egy-egy növendéktől.

– Tanár úr tanítványai már a legmagasabb szinten vannak, az előadóművészetre készülnek. Milyen tanácsot lehet nekik adni a hangversenyekre való felkészüléssel vagy a hatékony gyakorlással kapcsolatban?
– Ezek nagyon nehéz kérdések. A lámpaláz fiatalkorban általában nincs, később, mikor már nagyobb a felelősség, nagyobb a nyomás az emberen. Ezt csak úgy lehet leküzdeni, ha minél többet játszanak, nem baj, ha csak kis társaságnak, kollégáknak is. Szükséges rossz a versenyeken való részvétel. Ezekre százszázalékosan felkészítem a növendékeimet, tehát elképzelhető, hogy bejutnak a döntőbe és a teljes műsorukat el kell játszani, de egy verseny mindig rizikó, és nem kell csalódottnak lenni, ha nem jutnak el odáig. Tapasztalatszerzésre kell felhasználni a versenyeket. A gyakorlás? Mindenki más. Van, aki úgy érzi, anélkül nem tud meglenni, hogy ne azzal kezdje a napot, hogy egy fél órát skálázzon. Én ilyet soha életemben nem csináltam. Hernádi annak idején sokat foglalkozott a memorizálással, az ujjrenddel. Erre nem törekszem, mert mindenki más ebben is. Csak abban az esetben adok ujjrendet, amikor látom, hogy az illető küszködik egy futammal.
– Hány tanítványa van Tanár úrnak?
– Nyolc, mint ahogy a kollégáimnak is. A huszonnégy zongoristából ebben a szezonban huszonkettő távol-keleti, koreaiak, tajvani-kínaiak és kínaiak. Nemcsak szorgalmasak, hanem van bennük valami természetes muzikalitás. Van egy koreai növendékem, aki eddig csak Koreában tanult. Neki olyan fantasztikus hozzáállása van a klasszikusokhoz, különösen Beethovenhez, hogy az egészen meglepő. Vagy említhetném egy thaiföldi hallgatómat, aki öt évig tanult nálam, és egyedülállóan különleges érzékenysége van Schubert művei iránt.

– Ha már zeneszerzőket említettünk, köztudott, hogy – sok más egyéb mellett – Frankl Péter felvette Schumann és Debussy összes zongorára írott művét. Ők a kedvencek?
– Megpróbálok olyan sokoldalú lenni, amennyire csak lehetséges. Sokan mondják, hogy nagy repertoárom van, ami abból a szempontból igaz, hogy a kamarazene-repertoár legfontosabb darabjait mind játszottam. Eljátszottam ötven zongoraversenyt (ennek majdnem a fele Mozart) és a szólórepertoárom is nagy. Ugyanakkor sok „hiány” van a repertoáromban, még a kedvenceim között is, például nem játszom az összes Beethoven-szonátát, Schuberttől is lehetne többet játszani, Brahmstól is. Az a helyzet, hogy amit nem játszom, azt megpróbálom tanítani. Bizonyos dolgokat korán kellett volna megtanulnom, például a Hammerklavier szonátát, mert az felnőtt fejjel már nehéz. Egészen kortárs zenét nem nagyon zongorázom. Bartókot nem lehet kortárs zenének tekinteni. Ott is vannak hiányaim. Mind a három zongoraversenyt nagyon sokszor játszottam, a harmadik zongoraverseny a századik előadáshoz közeledik, de az első kettőt is legalább ötvenszer hallotta a közönség tőlem. Ezek azért nehéz Bartókok… Szégyellem magam, de nem játszottam a Szonátát, a Szabadban-t, ami megbocsáthatatlan. Mint ahogy – talán a temperamentumom miatt – nem játszottam bizonyos dolgokat, amiket a legjobban szeretek hallgatni és otthon játszani. Ilyen Bach.
  Schumannhoz gyerekkorom óta kötődtem, mint ahogy Chopinhez is. Voltak olyan időszakok, amikor mind a két komponistától egy kicsit eltávolodtam, de aztán – miután ilyen nagy zenészek – ismét közel került a zenéjük hozzám. Beethoven, Schubert, Brahms is kiemelt helyen vannak nálam. Debussyt az alatt a három év alatt szerettem meg, amíg Párizsban éltem. Érdekes módon – annak ellenére, hogy nagyon szeretem – nem került ilyen közel hozzám Ravel. Kamarazenéjét – négykezes-kétzongorás darabjait, hegedűszonátáját, a rendkívül nehéz trióját – játszom, szólódarabjait nem.
  Vannak szerzők, akiket szívesen tanítok, de nem játszom a darabjaikat, így Rachmanyinov, Prokofjev, Szkrjabin. Tudom, hogy hogyan kéne játszani, de az egyéniségemtől távol áll a zenéjük.
  Érdekes módon keveset játszom Lisztet. Amit azonban még ma is, érett fejjel is nagy örömmel zongorázom, az a h-moll szonáta, amit a 19. század egyik   legnagyobb művének tartok. A kortárs művek közül meg kell említenem Kurtág György Játékok c. művét és Szőllősy András nekem ajánlott zongoradarabját.

– Tanár úr felesége, Feiner Anni is zongorista…
– Igen, Hernádi osztályába járt ő is, majd Párizsban kapta meg Premičre Prix diplomáját a Conservatoire-ban. Sokat tanított, ragyogó muzsikus, ma is a legszigorúbb kritikusom.