„Szeretem csinálni...”

A 70 éves Pásztor Zsuzsa köszöntése

A riporter: Masopust Katalin


Masopust Katalin: Sokan tudjuk Rólad, hogy a nagyra becsült dr. Kovács Géza tanár úrral, a legendás Géza bácsival együttműködve részt vettél egy új pedagógiai módszer kidolgozásában, de arról keveset tudunk, hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a témával. Mesélj valamit a kezdetekről!
Dr. Pásztor Zsuzsa: A véletlen hozta, de úgy is mondhatnám, hogy meg volt írva. Zeneakadémiai éveimben rengeteget fájt a kezem. Egy ízben három hónapot is ki kellett hagynom a gyakorlásból. Az orvosok nem tudtak rajtam segíteni. Ahogy kigyógyítottak, hamarosan megint visszaestem. Azt tudtam, hogy nagyon gyenge a kezem, és meg kellene erősítenem, de senki se tudta megmondani, hogyan. Az innen-onnan kapott jó szándékú tanácsok nem váltak be. Egyik tanárom, Gát József egy napon kijelentette, hogy ebből elég volt, el kell mennem a Kovács tanár úr tornaórájára, ott biztosan rendbe jövök. Kézzel-lábbal tiltakoztam. Én tornaórára? Soha! Iskolai tornaélményeim rettenetes jelképe, az ugrószekrény felrémlett előttem. Aztán mégis csak elmentem a Zeneakadémia kistermébe, ahol egyéb alkalmas hely híján Kovács tanár úr a mozgásfoglalkozásait tartotta. Leültem az üres nézőtéren az utolsó sor legszélére, hogy gyorsan kereket oldhassak, ha kell. A tornaóra a színpadon folyt és én egyik bámulatból a másikba estem. Mintha planetáriumban ülnék, sárga napok és holdak repültek a zsinórpadlás égboltozatán. Óriásira felfújt léggömbök voltak, amelyekkel a zeneakadémista hallgatók lazító gyakorlatokat végeztek Kovács tanár úr instrukciói szerint. Azóta már én is tanítom ezeket a játékokat, de akkor lenyűgöző hatást tettek rám. Hiszen ez nem torna, hanem maga a csoda, gondoltam, és attól kezdve rendszeresen jártam a Kovács tanár úr óráira. Sikerült annyira rendbe jönnöm, hogy többet nem fájt a kezem, és az egyéb bajokat is szerencsésen elkerültem. A legnagyobb csoda pedig az volt, hogy egy nagyszabású kutatás kellős közepében találtam magamat. 

M.K.: Hogyan történt a folytatás?
P.Zs.:Első perctől nyilvánvaló volt előttem, hogy a zenei munkaképesség-gondozás óriási horderejű dolog, ezért ki akartam próbálni a magam munkájában. Akkoriban a tatai zeneiskolában tanítottam, ahol különlegesen jó körülmények kínálkoztak. Pénz az nem volt, de lelkesedés annál inkább. Igazgatóm, Ágoston Margit feltétel nélkül támogatta a munkámat. A helyzet úgy hozta, hogy a  zeneiskolába minden jelentkezőt fel kellett vennünk. Elő kellett teremtenünk a létszámot, különben szélnek eresztik a tantestületet. Ebből az következett, hogy nem lehetett válogatni, mindenkit meg kellett tanítani muzsikálni és megszerettetni vele a zenét, akár ügyes volt, akár nem. Ez volt ám az igazi zenei nevelés! Ma is azt tartom, hogy mindenkit, aki akar zenét tanulni, meg kell tanítani a maga adottságai szerint, hogy gazdagabb legyen az élete. De akkor ezt a kényszer hozta. Ebben az iskolában nemcsak az számított nagy tanárnak, aki mennél több növendéket vitt a szakközépiskolába, hanem az is, aki a gyengébb képességű gyerekeket szépen meg tudta tanítani. Ilyen körülmények között nagyszerű tere volt a Kovács módszernek. Az óra előtti bemelegítés, a fáradtságot enyhítő léggömbös játék, az óraközi regeneráló mozgáspihenő, az otthonra feladott lazító gyakorlatok, a zenei mozgások hangszernélküli alapozása itt mutatta meg igazán jó hatását, ahol más eszközökkel alig lehetett eredményt elérni.

M.K.: A hangszernélküli zenei mozgás-előkészítés a Kovács módszer egyik jelentős fejezete. Hogyan született ez a metódus?
P.Zs.: Ez is a véletlen műve volt. Amikor elkezdtem, még nem tudtam, mi lesz belőle. A Kovács tanár úrtól tanult fantasztikusan gazdag mozgásanyagot eleinte csak arra szerettem volna felhasználni, hogy az iskolai tanítás után fáradtan érkező gyerekeket a zongoraóra előtt felfrissítsem. Ez sikerült is tökéletesen, és ennél többet nem is vártam. Néhány hét múlva azonban jött az óriási meglepetés. Azok a gyerekek, akik rendszeresen végezték a frissítő labda, léggömb és ugróköteles játékokat – amelyeket ma már sok zeneiskolában használnak – egyszeriben megügyesedtek olyan hangszeres feladatokban, amelyek általában nehéznek számítanak, és amelyekkel ők se boldogultak korábban. Egyszóval afféle melléktermékként jutottam ahhoz a felismeréshez, hogy bizonyos mozgások áttételesen fejlesztik a hangszeres készségeket. Ettől kezdve már tervszerűen foglalkoztam a zenei mozgások hangszeren kívüli alapozásával és tudatosan alakítottam azzá, amit most tananyagként tanítok a posztgraduális tanárképzésben.

M.K.: Úgy tudom, később eljöttél a tatai zeneiskolából. Mi történt azután?
P.Zs.: Igen, 13 év után eljöttem családi okok miatt. Sírva búcsúztam, mert nagyon szerettem ott lenni. De itt, a pesterzsébeti zeneiskolában is jó helyre kerültem. Máté János igazgató szívesen támogatta a munkámat, és tartotta a hátát mindenért.

M.K.: Miért mondod, hogy tartotta a hátát? Olyan veszélyes volt ez a dolog?
P.Zs.: Nem, de akkoriban a zeneoktatás sokkal inkább központosítva volt, mint mostanában. Ami nem szerepelt az államilag jóváhagyott tantervekben, azt nehéz volt keresztülvinni. Kiskapu persze mindig akadt. A zenei munkaképesség-gondozást pedagógiai kísérletként jelentettük be az illetékes hatóságoknak, jóllehet már rég túl volt a kísérleti stádiumon. Így azonban legalizálni lehetett ezt az új kezdeményezést, és senkinek nem lett baja belőle. Mivel okvetetlenkedők mindig voltak, igazgatóm eleinte jobbnak látta diszkréten kezelni az ügyet, és egy udvari tantermet bocsátott rendelkezésemre, ahová kíváncsi szemek nem láthattak be. 

M.K.: Mi minden történt abban a tanteremben?
P.Zs.: Csodálatosan érdekes dolgok. Egész órás mozgásfoglalkozásokat tartottam a zenei pályára készülő gyerekeknek tanácsadással kiegészítve. Kórházi orvosok közreműködésével a fúvós hangszeresek fizikai alkalmassági vizsgálatát végeztem 15 éven át, persze ekkor már nem az udvari tanteremben. Erre még egy kevés támogatást is kapott az iskola az Országos Tudományos Kutatási Alaptól. Másik több éves kutatásom a már említett hangszer nélküli zenei mozgás-előkészítés volt zeneóvodások és előképzősök részvételével. Évekig dolgoztam a zenei munkaképesség mérő tesztjén, amely végül a doktori munkám témája lett. És persze zongorát tanítottam, hiszen ez az alapmesterségem.

M.K.:Mi indított arra, hogy nekivágj a fáradtságos doktori tanulmányoknak? 
P.Zs.: A körülmények hozták. Úgy látszott, hogy a munka előbbre vitele érdekében szükséges a magas fórumon elismert tudás és a vele járó cím. Érdekes módon a köznapi életben is hasznosnak bizonyult az a két betű a nevem előtt. Valahogy több bizalmat adott azoknak az embereknek, akik a segítségemet igényelték.

M.K.: Ez rengeteg munka, ha meggondolom, hogy emellett még a Bartók Szakközépiskolában is dolgoztál.
P.Zs.: Igen, Kovács tanár úr mellett tanársegédi feladatokat töltöttem be egészen a tanár úr haláláig. Hatalmas tanulmány volt. Valami olyan, mint ahogy a reneszánsz festők tanultak a nagy mesterek mellett dolgozva, éveken át.

M.K.:Mint résztvevő, emlékszem, hogy mindig igen sok igénylő jelentkezett a zenei munkaképesség-gondozás foglalkozásokra és a tanácsadásra. Voltak-e segítő munkatársak?
P.Zs.: Nem voltak segítők. Kovács tanár úrral kétszemélyes szolgálatot végeztünk mindvégig. 1980-ban azonban lényeges fordulat következett be. Akkor kezdhettük el ugyanis a Fővárosi Pedagógiai Intézetben a zenetanári továbbképzéseket. Eőry Ede vezető szaktanácsadó felismerte a téma fontosságát, és egyengette útját a felsőbb hivataloknál. 1995-től a debreceni Muzsikáló Egészség Alapítvány vette kezébe a továbbképzések szervezését. Így lassan bővült a kör, és ez annyiban jelentett segítséget, hogy a továbbképzéseket elvégzett tanárok az ország különböző zenei intézményeiben már el tudták igazítani kollégáikat, tanítványaikat, hogy azok könnyebben és egészségesebben dolgozzanak, és elkerüljék a foglalkozási ártalmakat.

M.K.: Mivel foglalkozol mostanában?
P.Zs.: Kovács tanár úr halála óta én vezetem a Kovács Módszer műhelyét. Tanítom a zenei munkaképesség-gondozást a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Posztgraduális szakvizsga-képzést vezetek az ELTÉ-n. Tanácsadó órát és mozgásfoglalkozást tartok a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola növendékeinek, valamint zenetanároknak és művészeknek. Éppen csak alsó fokon nem tanítok már. Negyven évig tanítottam zeneiskolában, most már átvették tőlem a stafétabotot azok a tanárok, akik a Kovács Módszer szakvizsgát letették. Emellett tananyagokat írok, videofilmeket készítek, és sok embernek segítek nap, mint nap.

M.K.: Hogyan győzöd ezt a sok munkát? 
P.Zs.: Egyszerű. Szeretem csinálni. Mikor elkezdek egy munkát, örülök neki. Mikor befejezem, akkor is örülök. Egyszóval mindig van minek örülnöm. Így könnyű…