SZILVÁSY LÁSZLÓ 80. SZÜLETÉSNAPJÁN*

Drága Laci bácsi, kedves Mindannyian!Az első szó mi lehetne más: „KÖSZÖN JÜK!” Köszönjük Laci bácsinak és a sors kegyének, hogy itt lehetünk és itt van velünk! És köszönjük Tóth Erzsinek hihetetlenül nagy szervező munkáját. Ennek eredményeként majd’ egy tucat országból közel 100-an vagyunk itt. Ez valószínűleg magyar csellista-rekord!
 El kell mondjam, hogy most körülbelül annyira meg vagyok illetődve, mint 1979 tavaszán, 14 éves fejjel, amikor ide, a Konziba felvételiztem. Akkor is úgy éreztem, most is, hogy reménytelen feladat előtt állok. Akkor azért tűnt reménytelennek a dolog, mert – mint mondták – minden idők egyik legerősebb mezőnye gyűlt itt össze. Több mint 20-an voltunk felvételizők, köztük több „nagyágyú” sztártanároktól, szuper nehézségű műsorral, szuper tudással, verseny-győzelmekkel, jó hangszerekkel, némelyikük muzsikus szülőkkel, stb. Tekintve, hogy én mindezzel nem rendelkeztem, úgy éreztem, tökéketesen esélytelen vagyok. Valami csoda folytán azonban mégis fölvettek, mégpedig az „elit alakulatba”: Laci bácsi osztályába!
 És bizony most is valami csodára lenne szükség ahhoz, hogy röviden méltassam egy nagy muzsikus, Laci bácsi iskolateremtő tanári életművét. Ehhez igazából monográfiát kellene írni. Azonban a Szilvásy-kutatás – sajnos?, vagy hála Istennek? – egyelőre gyerekcipőben jár. Így csak néhány gondolatot mondanék.
 Először pár imponáló adat: több mint 50 évi tanári munka egy helyen, több mint 100 növendék, akiknek csaknem 90%-a muzsikus pályán működik, vagy működött, amíg aktív volt. Laci bácsi tanári munkája tehát hihetetlenül magas színvonalú!
 Hogy művészileg mit adtak nekünk a Nála töltött évek, arról ki-ki maga tudna – bizonyára órákon át – mesélni, illetve kinek-kinek a játékából tudnánk leszűrni, mik is a Szilvásy-iskola jellegzetességei. Hadd soroljak fel pár dolgot, ami nekem fontos volt: erőlködés nélküli, nemes, egészséges, őszinte csellóhang; sohasem magakellető virtuozitás; értelemes, világos, beszédes játék; érzelgősségtől, ömlengéstől mentes, nemes költőiség, belső tűz. 
 Laci bácsi tréfásan egyszer „Casals Pali bácsi unokaöccsének” nevezte magát, lévén a nagy Cassadó növendéke, s ők ketten, Casals és Cassadó ugye afféle spanyol csellista-testvérpárt alkottak. És Laci bácsi valóban egyfajta spanyolos, mediterrán fényt és színeket hozott a Nagymező utcai, pici, földszinti terembe, ahol tanított.
 Talán az is szimbolikus, hogy „Helikon”-t szív: a múzsák hegye is bizonyára gyakran burkolózik ködbe Görögországban, amint mi is ihlető, múzsai ködbe burkolóztunk a csellóórán.
 Megemlítem Laci bácsi imponáló nyelvtudását. Emlékszem, ahogyan például az olasz, német vagy francia tételfeliratokat, instrukciókat lefordította nekünk, vagy még inkább rávezetett értelmükre. Azután a költői képek, melyekkel a zenei gondolatokat megvilágította. Műveltsége, fantáziája, bölcsessége – azt hiszem – mindannyiunk számára életre szóló példa.
 Emlékszem, egyszer – már ÁHZ-s kollégák voltunk – egy lemezfelvétel szünetében az egyik fiatal csellista egy technikailag nem nehéz, de kissé váratlan harmóniákkal teli passzázst gyakorolt nagy-nagy buzgalommal, ám az nemigen javult. Erre Laci bácsi némi malíciával, de inkább tréfásan odaszólt: „nem fizikai, szellemi munka!”
 Finom humorára jellemző az az eset is, mikor egyszer jobbkezem ujjait próbálta az „ősmerevség” állapotából „életre kelteni”. Amikor ez végre sikerült, és a vonóm a levegőben valami, addig számomra ismeretlen irányban megmozdult, látván arcomon az őszinte meglepetést, így szólt: „Látod? Úgy mozog, mint egy kínai evőpálcika. Ki tudja, mikor lesz rá szükség…?”
 Végül az emberi melegségről, Laci bácsi szeretetéről kéne szólnom. Nem könnyű, ahogyan szüleim szeretetét is nehezen tudnám szavakba foglalni. Voltak apró jelek, mint a Misa mackó-jelvény, amit Moszkvából hozott az olimpia idején. S máig érzem a szőlőcukor ízét, amit a zeneakadémiai felvételim előtt doppingszer gyanánt dugott a számba.
 De arról, hogy mi mindent kaptunk tőle emberileg, a legékesebben szól az, hogy ennyien itt vagyunk a világ minden részéből. S miért? Hogy megköszönjük a nekünk adott, felbecsülhetetlen értékű útravalót, és elmondjuk: Isten éltessen sokáig, Laci bácsi!

* Elhangzott 2006. júl. 1-én a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium nagytermében. Szilvásy László gordonkaművész-tanár évtizedekig volt a Magyar Állami Hangversenyzenekar és a Magyar Kamarazenekar szólógordonkása, valamint a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium művésztanára. Nevéhez fűződik többek között Kadosa Pál, Kósa György, Geszler György, Veress Sándor, I. Stravinsky, P. Hindemith, és 
F. Martin műveinek magyarországi, illetve ősbemutatója.