A nemzetközi „Erkel Ferenc” énekversenyről
Az elmúlt hetek egyik legérdekesebb, és kétségkívül legizgalmasabb zenei eseménye az Erkel Ferencről elnevezett énekverseny volt. Felkerestük Forrai Miklóst, a Zeneművészeti Főiskola tanárát, a zsűri ügyvezető elnökét, és megkértük, válaszoljon néhány olyan kérdésre, amely a versennyel kapcsolatban felmerült, és általános érdeklődést váltott ki. Forrai tanár úr szívesen válaszolt a kérdésekre, és az alábbiakban beszámolunk a beszélgetésről.
- A verseny óta eltelt időben történt értékelések és vélemények alapján sikeresnek mondható-e az Erkel Ferenc-énekverseny?
- Az Erkel-énekverseny a Budapesti Zenei Hetek talán legkiemelkedőbb eseménye volt; és a külföldi, valamint a belföldi zsűritagok és versenyzők egybehangzó véleménye szerint sikeres volt. Az előkészítést és a lebonyolítást egyaránt kiválóan szervezték meg, és a verseny közönségsikere is jelentős volt: sőt - ami igen nagy szó -, a közönség az eredményekkel is általában elégedett volt. - A versenyre 13 országból 65 énekes jelentkezett, ebből a versenyen részt vett 12 országból 52 énekes, 27 nő és 25 férfi. Nemzetközi versenyen is ritka a résztvevők ilyen magas száma. A zsűri munkája, éppen a nagy és erős mezőny miatt, igen nehéz volt. Az elv az volt, hogy a háromfordulós versenyben a következő fordulóba mindig a versenyzőknek körülbelül a fele kerüljön tovább: a döntőbe 19 versenyző jutott. Érdekes, hogy itt az arány a nők javára tolódott el: az utolsó fordulónak 13 női és 6 férfi-énekes résztvevője volt. Ezekből kerültek azután ki a díjnyertesek. Éppen a nők nagy száma miatt, a férfiaknál a zsűri a negyedik díjat nem is adta ki, a női versenyzők viszont két egyenértékű negyedik díjat kaptak.
- Mi volt általában a vélemény a fiatal magyar művészek szerepléséről?
- Húsz magyar versenyző énekelt a versenyen, és egy első, egy második, egy negyedik díjat, valamint két jutalmat nyertek, ami igen szép eredménynek mondható. Ilyen erős mezőnyben díjakat nyerni nem könnyű feladat, és a zsűrinek általában igen jó véleménye volt a magyar versenyzők szerepléséről. Persze, nem titkolták bírálataikat sem - amint ez a pontszámokban és eredményekben ki is fejeződött. Mindenesetre mi, magyarok, meg lehetünk elégedve az első - nálunk rendezett - nemzetközi énekverseny számunkra kedvező eredményével.
- A Szovjetunió négy énekessel képviseltette magát a versenyen, és ezek abszolút sikert értek el: egy első, egy második, egy harmadik díjat és egy jutalmat nyertek. Miben látja sikerük okát?
- A szovjet versenyzők minden szempontból kitűnően készültek fel erre a versenyre. A zsűrinek négy szempontja volt az értékelésnél: hangszépség, technikai tudás, zeneiség (muzikalitás) és előadói készség. A szovjet versenyzőknél ezt a négy szempontot már az előkészítésben figyelembe vették: mint értesültem, náluk több előzetes meghallgatás is volt, melyeknek alapján értékelték munkájukat, összeállították a nekik legmegfelelőbb műsort: egyszóval technikailag és művészileg egyaránt minden segítséget megkaptak. Éneklésük olyan biztos alapokon áll, hogy eredményük ennek megfelelően csak jó lehet. Vezetőjük a verseny közben is állandóan biztosította számukra a legjobb körülményeket. Saját kísérőikkel jöttek, akikkel teljes biztonsággal énekelhettek, hiszen minden frázisukat, minden hangjukat ismerték. Vasárnap - amikor szünnap volt - reggel megjelentek a Zeneakadémián, és addig nem nyugodtak, amíg lehetőséget nem kaptak a nagyteremben, a verseny színhelyén a próbára. Egyszóval: „megdolgoztak” a sikerért, és az eredmény nem maradt el.
- Fiatal művészek, sőt, nagyrészt olyanok versenyeztek, akik még tanulmányaikat végzik. A második díjas magyar Dunst Mária főiskolás, a harmadik díjas Ludmilla Vaszilicsenko konzervatóriumi növendék, és így tovább. Értékelhető volt e teljesítményük abszolút mértékkel mérve is, olyan kész művészek, mint Bartha Alfonz, Jocis Jonas, Izotova Kira mellett, és hogyan értékelte ezt a zsűri?
A zsűri ítéletében nem veheti, és nem is veszi figyelembe azt, hogy ki hol tart tanulmányaiban vagy pályáján. Éppen ezért kétszeresen értékesek az olyan fiatalok eredményei, akik még tanulnak, vagy pályájuk elején állnak. Sok olyan hivatásos énekes esett ki az első vagy második fordulóban, akik már nagy versenyrutinnal és gyakorlattal rendelkeznek - és éppen ez mutatja, hogy helyes a zsűri álláspontja.
- Most nem, mint a zsűri elnökét, hanem mint pedagógust kérdezem: mi volt a véleménye általában a versenyzők technikai tudásáról, és kinek a produkcióját látta technikai szempontból kiemelkedőnek?
- Európában a két legfontosabb ének-iskolai irányzat az olasz és a német. Sajnos, olasz iskolát éneklő művészt ezen a versenyen keveset hallottunk, inkább csak a német iskola és a két iskola egybeolvasztásából keletkezett énekstílus képviselőivel találkoztunk. A német stílus a technikai biztonság, a kiegyenlített hang és hangszín iskolája, amely minden zenei és hangbeli feladatra előkészíti az énekest: az olasz pedig az igazi „bel canto”, a szép éneklés, szép hangszín, szuggesztív és szívből jövő előadásmód iskolája. A kettő egyesítéséből született az az énekstílus, amelyet a román, a szovjet, a bolgár énekesek énekelnek, és valahol a kettő között helyezkedik el a magyar éneklési mód is. - Nemrég hallottam egy szovjet zenei folyóiratban megjelent cikkről, amely megbírálja a szovjet énekoktatást, mondván: nincs megfelelő oktatási mód, és nincs megfelelő pedagógus sem. És íme: az eredmények azt mutatják, hogy a szovjet énekiskola a legkiválóbbak közé tartozik, és ők mégis elégedetlenek. Éppen ebből születnek az eredmények, és mi mindnyájan azt szeretnénk, ha minden énekes megfelelne a zsűri előbb felsorolt négy szempontjának. Hogy kit láttam technikailag kiválónak? Nos, énekelt egy fiatal német tenor, Peter Schreier. A drezdai Kreuzchor tagja volt, Bach és Schütz zenéjén nevelkedett. Énekelt itt egy áriát, ha jól emlékszem, Bach Karácsonyi oratóriumából, olyan bravúros koloratúrával, amilyent még a nagy énekesek lemezein is ritkán hallhatunk, kiegyenlített hangon, mintaszerű technikával. Hangjának szépsége azonban nem áll arányban technikai tudásával, és ha nem került az első helyezettek közé, annak okát valószínűleg ebben kell keresnünk.
- Egy ilyen nemzetközi verseny, amelyen húsz magyar fiatal énekelt, egy kicsit mérlege a magyar énekpedagógiának is. Mit mutat ez a mérleg?
- Először is meg kell jegyeznem, hogy ez a húsz énekes is gondos válogatás után, kilencvenhat jelentkezőből került a verseny mezőnyébe. Mi, magyarok sem vagyunk elégedettek technikai felkészültségünkkel, énekoktatásunkkal. De ha figyelembe vesszük, hogy az Operaház világviszonylatban is kiváló művészei mind magyar pedagógusok neveltjei, ha megnézzük, hogy szerte a világon hány kiváló magyar énekes működik, akik mind magyar iskolában, magyar pedagógustói tanultak énekelni, akkor nem lehetünk elégedetlenek. A magyar versenyzők szép eredményei is énekoktatásunkat dicsérik. Meg kell azonban jegyezni, hogy pedagógiánk nincs eléggé a fejlődés útján, egy kicsit egyhelyben áll. Érdekes volt a külföldi zsűritagok bírálata, akik közül többen itt voltak a mintegy tíz éve rendezett énekpedagógiai konferencián, és a mostani verseny alapján ugyanazokat a kiválóságokat és hibákat találták a magyar énekoktatásban, mint tíz évvel ezelőtt. Ezeknek a hibáknak okát kell tehát megkeresnünk: ezt magam is feladatomnak tekintem, és így kell, hogy tegyen minden magyar énekpedagógus.
- Számos olyan fiatal művész és művészjelölt szerepelt, aki - a versenyzők fiatal életkorához képest is - szinte gyereknek számított. Melyiküket ítélte meg úgy, hogy komoly reményekre jogosult?
- Nagyon nehéz egy-egy szép és vonzó hangot mindjárt olyannak ítélni, amely komoly reményre jogosít. Sajnos. - és ez magyar viszonylatban·fokozottan így van -, a szép hanghoz ritkán párosul az a felelősség, amely ilyen adottsággal együtt kellene, hogy járjon. A szép hang és tehetség mellé szorgalom is kell, mert különben úgy járhatunk, mint itt is némelyik versenyző, akire egyik-másik zsűritag megjegyezte: Jaj de szép hang - kár, hogy nem tud énekelni.·Ez így kissé gúnyosan hangzik, de a legmélyén igaz. Még szép sikert elért versenyzőnél is előfordult - név nélkül mondom - olyan technikai fogyatékosság, hogy jóformán minden támasztás nélkül, kapkodó lélegzettel énekelt: persze, a jó, átélt előadás feledtette ezt a technikai hiányt, amely azonban megvan, és ha az illető nem küszöböli ki, egyszer talán még a pálya töréséhez is vezethet. Másik énekesünk gyönyörű hangja mellett igen kevés a zenei tudás: produkciója így a tökéletes betanítás sikere - de saját egyéniségéből nagyon keveset mutatott. Kapcsolódva az előző kérdéshez - itt kell keresnünk a magyar énekpedagógia hiányosságait és feladatait is. Ha olyan hangot kell említenem, amely komoly reményekre jogosít, és amelyből tíz-tizenöt év múlva világklasszis lehet - ha szorgalmas -, a fiatal osztrák basszust, Peter Wimbergert emelem ki. Értékes, szép hangjához egyelőre iskolás előadás és számos technikai fogyatékosság járul, de - mint szép közönségsikere is bizonyítja - nagy JÖVŐ előtt áll.
- Véleményem szerint igazságosabb lenne egy olyan versenyforma, melyben három fordulóban mindenki más-más stílusú műveket énekelne, és az összesített pontszám döntené el a győzelmeket. Mi erről a véleménye?
- Nem lenne igazságosabb, mint a jelenlegi forma. Aki ugyanis az első fordulóban olyan rossz, hogy biztosan nem lesz jó a másodikban sem, miért énekeljen mindhárom fordulóban? Az énekesi pályán nemcsak a versenyen, hanem az életben is egy-egy ária dönti el a sikert - a megismétlés, javítás lehetősége nélkül. Érzem a kérdés igazságosságra való törekvését - hisz több éneklés, jobb megismerés után jobban lehet dönteni -, a tapasztalat azonban a jelenlegi forma mellett szól.
Összefoglalva a beszélgetést: meg kell tehát állapítanunk, hogy az első - Magyarországon rendezett - nemzetközi énekverseny messzemenően elérte célját: nagy tapasztalatokkal szolgált versenyzőknek, zsűrinek és hallgatóknak egyaránt, jó képet adott a magyar ének pedagógia helyzetéről, szép sikert jelentett a Budapesti Zenei Hetek eseményei között, és megerősítette - kül- és belföldön egyaránt - a magyar zenekultúra jó hírét.