Bartók Béla: Magyar népdalok énekhangra és
zongorára.
Előadja: Herczku Ágnes, Djerdj Timea és Kincses
Margit
Elmentem a lemezbemutató koncertre, és utána olyat
tettem, amit gyakorlatlan tollnoknak sem szabad: úgy kezdtem a kritika
írásához, hogy meg se néztem a CD borítóját. Csak néhány leírt mondat után.
Aztán kezdhettem elölről az egészet. Ugyanis szinte szó szerint ugyanazt
láttam a saját papíromon, (mégha virtuális is az a papír) mint amit a
bevezetőben írt Kelemen László zeneszerző, a CD anyagának válogatója
és kiadója.
Úgy éreztem én
is sokáig, hogy a Bartók-féle zongorakíséretes népdal feldolgozások nem azt az
élményt nyújtják nekem, amit Bartóktól általában elvárok. Nem azt hallom
belőlük – bennünk, mint ha az eredetit hallgatom vagy éneklem. Ellentétben
áll egymással az előadásmódban a tartalom és a kivitel. Ez olyankor fordul
elő, amikor képzett, máshoz szokott hang énekli a parasztasszony énekét.
Revelációnak számított, amikor Kodály felfedezte Török Erzsit, aki bár tanult
énekelni, mégis igen közel állt a paraszt előadókhoz, hangszíne és
főleg előadásmódja megőrizte az eredetiséget. Vele jó volt
hallgatni a népdalfeldolgozásokat. De ezeket nemcsak tőle hallottuk.
63
Ez a vadonatúj CD merész vállalkozás. Még
Török Erzsinél is autentikusabb hang, Herczku Ágnes szólaltatja meg rajta
Bartók népdalfeldolgozásait. Olyan énekes, akit táncházi muzsikában, eredeti
dallamokban hallottunk eddig. És mellette szól a zongorakíséret. Igaz, nem a
Bartók megálmodta hangmagasságon, mivel alkalmazkodni kellett az előadó
hangi adottságaihoz. S ez természeténél fogva korlátos. Vájtfüllel, igazi ördög
ügyvédjeként ültem be a lemezbemutatóra. Vártam az ordító ellentétet, vártam a
kudarcot. Mert dolgozott – a népzene szószólójaként is bennem élő – konvenció:
nem fér meg együtt a szalonhangszer a vadvirággal. És csodát láttam: megfértek.
Megfértek, nagyon is.
Az okot nem is
olyan nehéz megtalálni, mint hinnénk. Az ok maga Bartók. Aki annyira ismerte és
tudta a magyar népdalt, hogy tévedni képtelen volt. A népzenével hivatalosan
összeegyeztethetetlen hangszert is úgy tudta az énekszólam mellé tenni, hogy
észre sem vesszük a különbözőséget. Akkordjai is mind organikusak, a
dalhoz valók. Kelemen szavaival: „…már nem ruhát ad ezekre a népdalokra, hanem
ruhát növeszt, a fák tavaszi virágos, lombos megújulásához hasonlóan.” És
ő csak azért énekeltette képzett énekessel, mert másra nem volt módja. Nem
voltak az ő idejében olyan tanult, az eredetit is ismerő
előadók, akiket ma revival előadónak mondunk, s szerencsénkre sokan
vannak. Persze, különböző színvonalon vannak ők is, de sokan
énekelnek ma már ösztönös lélekkel és tanult ésszel. Mi lett volna, ha akár
ő, akár Kodály megélhette volna a Röpülj páva verseny országlását, a
belőle születő új népzenei és táncház mozgalmat? Ha hallották vona
Sebőéket, Halmosékat? Ha ismerhették volna Sebestyén Mártát és másokat?
Ha elmehettek volna egy egyetemi táncházba, ahol huszonéves lobogó hajú és
szívű fiatalok ropják úgy, mint a Mundruc Kalotaszegen? Még elképzelni is
izgalmas. Micsoda szárnyakat adott volna nekik még! Mi minden születhetett volna
ezután?
64
De maradjunk a földön. Az új CD-n 24 dal
hangzik fel az 1906-os 10 magyar népdalból, az 1906-07-es 8 magyar népdalból,
az 1928-as 5 magyar népdalból és az 1929-es 20 magyar népdalból. Ráadásul
Kelemen – maga is zeneszerző – nem akárhogyan állította sorba őket.
Táncos, zenész és klasszikus műveltsége egyaránt rányomta a bélyegét a válogatásra.
Jó lenne, s ezt csak remélhetjük, hogy lassanként a zenepedagógiában is utat
tör magának ez az irány. Ahogy a népzeneoktatás feltétlen kelléke ma már az autentikus
anyag hallgatása, bízzunk benne, hogy a bartóki zeneszerzői „utak” bemutatásánál
is lassanként effelé hajlunk majd! Nem teszünk egy oda nem illő, az út
járását megnehezítő akadályt a mezei virág és Bartók alkotása közé. Az
űr átlépését segítheti ez a CD, amelyet – remélhetünk – követ majd több
is, hiszen van még mit énekelni, Kodálytól is.
A bemutatónak
a szépen felújított Bartók Emlékház adott otthont. Beléptünkkor az udvaron
muzsikált egy népzenei együttes, Pál István Szalonna és barátai. Bemenvén a
hangversenyterembe, megszólalt az udvarról, az ablakon át egy kislányhang.
Mintha falun járnánk fonográffal a hónunk alatt s gyűjteni készülnénk. Az illúzió tökéletes
volt. Aztán bent, a teremben
megszólaltak a dalok. Az első néhány után ismét az udvarról szólt a
muzsika – de most már hangszeres zene, Szalonnáéktól. És ez így ment végig. Bartók
zongoramuzsikájából is hallhattunk, ami nem népzene és nem népdalfeldolgozás,
de a természetes akkordok a parasztzenével azonos alapú szerkesztéssel
párosulva megállták a helyüket ebben a közegben is. Mert a dolog
levegőjében van benne a magyar zenei anyanyelv. Ha kinyitottuk a szemünket,
ha becsuktuk, ugyanott jártunk: Bartók emberei közt. Rá kellett jönni: a dolog
ugyanaz. Bartók semmit nem vett el és semmit nem tett hozzá a népzenéhez. Egy
volt vele, s ha zongoraszólamot adott a parasztdal mellé, azzal csak díszítette
és erősítette azt, de nem értelmezte át és nem magyarázta.
Nem baj, ha
sok-sok év után jöttünk csak rá erre.