Az oktatási reformtervezet irányelveinek
alkalmazása az állami zeneoktatásban
Az idei tanév elején számos olyan ankéton és értekezleten vettünk részt, amelyek az oktatási reform irányelveivel foglalkoztak, tehát alkalmunk volt ezeket az irányelveket alaposan megismerni.
A zenetanárok többsége kezdettől fogva helyesnek tartotta azt az irányt, melyben kormányzatunk átfogó intézkedéseket készül tenni a közismereti iskolákban. Eleinte, amíg az általános iskolai ankétokon folytak a viták, nem mindenki értette meg, hogy a problémák mireánk is vonatkoznak, sőt, egyesek attól tartottak, hogy túlterhelés címén ennek a zenetanulás kárát látja majd. Kezdetben ugyanis nem domborodott ki eléggé, hogy nem a készülő közoktatási reform részletei, hanem annak szelleme alkalmazandó minden vonalon, így a művészetoktatásban, szorosabban véve a zenetanításban is. Ma már, a zenepedagógus értekezletek után, ez világosabbá vált.
Ez a szellem pedig azt sugározza, hogy mindenfajta oktatásnak az életre kell nevelnie. Az állam súlyos összegeket költ a gyermekek és ifjak tanítására (amit régebben a szülők koplaltak meg, azt ma az állam szolgáltatja, majdnem teljesen ingyen), de, ha a szülő nem is a saját zsebéből guberálja ki a tanulás költségeit, mi valamennyien, szülők és nem szülők fizetjük, hiszen az állami bevétel mindnyájunk haszna, kiadásai mindannyiunk terhe.
Az irányelvek határozottan és félreérthetetlenül állítják az oktatásügy elé azt a követelést, hogy az erre fordított összegek az ifjúság minél célszerűbb nevelésével tudásban, kultúrában valóban megtérüljenek: Minden vonalon fel kell tehát vetni a MIÉRT? kérdését. Kit miért tanítunk, kit mire nevelünk. S ez a kérdés bőven vonatkozik az állami zeneoktatásra is. Még igen sok tisztázatlanság lappang, de néha kiált is ezen a területen, fent és lent egyaránt.
A „kit miért, és mire tanítunk” kérdése követelően sürgeti pl. az alsó fokon a zenei pályára készülők és a leendő műkedvelők tanításának különválasztását, a zenei tagozatú általános iskolának a zeneiskolákkal való kapcsolatának tisztázását, a továbbképző osztályok feladatának kérdését, s végül, de nem utolsó sorban a zeneiskolák, ill. tanfolyamok szerencsésebb összehangolását az általános iskolákkal.
Ezek a problémák mind olyan megoldásra várnak, amelyekkel helyet, időt, pénzt lehetne megtakarítani a gyermekek, a tanárok, meg az állami költségvetés, tehát mindannyiunk számára.
Hazánkban a zeneoktatás világviszonylatban is elismerten igen fejlett, az állami zeneoktatás ebben is élen jár, s nemcsak szakmailag, de szervezetileg is jól átgondolt. Mégis: az élet iramában egy percig sem állhatunk meg a lemaradás veszélye nélkül. Ami tegnap forradalmian kitűnő volt, ma még jó lehet, de holnap már biztosan jelentkeznek rajta az elöregedés jelei. Ezt pedig nem szabad bevárnunk: szocialista államvezetésünknek - s ezen belül oktatásügyünk előmunkásainak - előre kell tervezniük, s mihelyt akár tisztázatlanság, akár a fejlődés következtében ellentmondás üti fel a fejét, azonnal segíteni kell, nehogy a „termelőerők gyorsabb fejlődése ellentétbe kerüljön a termelési viszonyokkal”!
A zeneoktatásnak sem szabad a közismereti iskolák reform-tervezetében elmaradnia.
A Zeneművész Szakszervezet pedagógus szakosztálya bizonyára széles körben tartandó, jól előkészített viták keretében fogja megkeresni azokat az utakat, amelyek a fenti problémák megoldásához vezetnek.
Egy-két részletkérdésnek az 1-es körzet idevonatkozó értekezletein történt megvitatásáról azonban szeretnék addig is beszámolni.
Egy szülői, meg egy plenáris tanári értekezletet tartottunk ebben a tárgyban.
A szülői értekezleten természetesen felvetődött a gyermekek túlterhelésének kérdése, s bár olyan szülők vettek részt elsősorban, akiknek gyermekei szívesen és eredményesen tanulnak zenét, mégis kiderült, hogy a rendszeres gyakorlás követelménye a nem zenei pályára készülő gyermekek részéről szinte megoldhatatlan. Főképpen áll ez a középiskolásokra, ezek között is a technikumok növendékeire. Pedig nem szeretnék a tanulást abbahagyni, mert nincsenek még azon az amatőr fokon, hogy teljesen magukra hagyva, középiskolai munkájuk közepette is elővegyék néha hangszerüket. Osztatlan öröm, sőt, valóságos lelkesedés fogta el a szülőket arra a perspektívára, hogy a továbbképzőben csökkentjük a gyakorlással előkészített hangszeres órák számát, s heti egy hangszeres óra mellett a továbbképzőben kötelezően heti egy kamarazene (szükség szerint négykezes) szerepel az órarendben. (Ezt egyébként már a tanév elején kísérletképpen bevezettük.) A kamarazenélést minél előbb meg kell kezdeni, mondták a szülők, mert az olyan öröm a gyermekeknek, hogy ennek a kedvéért szívesebben is gyakorolnak. Abban pedig megállapodtunk, hogy amit a gyermek szívesen és örömmel csinál, az nem terheli. Ha a zenekari próba, vagy a kamarazene óra szórakozás a számára, akkor ezt az időt nem a 8 órai munka, hanem a szórakozás rovatába írhatjuk! S magasabb fokon a zenetanulásnak csak is így van értelme, s célja. Az első évek zenei foglalkozása természetesen csak igen ritka esetben válhat olyan munkává, amely csak öröm, ekkor még a gyermek önként, biztatás nélkül, pusztán a zene iránti szeretetből csak kivételes tehetség esetében gyakorol. De hiszen az első években, amikor a gyermek az általános iskola alsó tagozatába jár, sokkal ritkább a túlterhelés, és semmi esetre sem általános. A komoly nehézségek inkább a felső osztályokban, meg a középiskolában kezdődnek.
Ezen az értekezleten szóba került a zenei tagozatú általános iskola funkciója is, és a szülők megint eléggé egybehangzóan foglaltak állást akkor, amikor kifejtettem oktatásügyünknek azt a szándékát, hogy a zenei általános nem kíván kizárólag tehetségesek, és főleg nem elsősorban a zenei pályára készülők iskolája lenni. Az érintett szülők ezt a megállapítást kellemetlen meglepetésként fogadták, s bár elismerték, hogy az iskolában hangsúlyozták a szülőknek, hogy a zenei általános nem feltétlenül készít elő zenei pályára, ezt nem vették komolyan, mert hiszen akkor „ezek a gyermekek miért kapnak sokkal több zenét, mint azok, akik esetleg más iskolába járva, zenei pályára készülnek? S miért nem a pályára készülők számára csinálnak zenei tagozatú iskolákat?” - kérdezték.
Minthogy sikerült az értekezleten őszinte és fesztelen hangulatot teremteni, más, kényesebb kérdés is szőnyegre került, pl. a kötelező szolfézsoktatás. Tényleg olyan fontos ez a zenei fejlődésben, s nemcsak felesleges, mellőzhető megterhelés a gyermek számára? Abban állapodtunk meg, hogy amennyiben a szolfézs óra gyakorlati irányú, nem kíván túl sokat - főleg elméletet és sok házi feladatot - s a gyermek értelmét látja, mert érzi, hogy a muzsikálását elősegíti, akkor megéri a heti külön foglalkozást, sőt, hasznos is. De ehhez a tantervben is minél előbb szét kell választani a zenei pályára készülőket a többitől. Nagyon helyeselték azt a gyakorlatot, hogy az 5. szolfézs-osztály elvégzése után a növendékek zöme zeneirodalom ismeretre megy, ahol szolfézs-tudása felhasználásával fejlesztheti zenei tájékozódását, s csak a szakiskolai felvételire készülők tanulnak 6. és 7. osztályban annak megfelelő szolfézst.
A körzet tanárainak részvételével lezajlott plenáris értekezlet már nem volt ilyen egységes hangulatú, de rendkívül élénk és érdekes volt. A megbeszélések, mint előrelátható volt, itt is a kamarazenélés körül csúcsosodtak, de egyelőre tanáraink - főleg előrelátható szervezési nehézségektől tartva - nem fogadták egyhangú lelkesedéssel a kamarazenélés kötelező formáját. (Azóta a gyakorlatban az aggályok nagyrészt eloszlottak.)
A hangszeres tanárok egy része nehezen tudja elképzelni, hogy a továbbképzőben már ne a technikafejlesztés legyen a fő cél, mondván, hogy azzal a gyengén fejlett technikával, amit az alsó fok 6 éve ad, nem lehet ilyen mértékben szabadjára engedni a növendéket. Ezzel szemben a valóságban a kérdés majdnem úgy áll, hogy: kamarazenélés gyengén fejlett technikával, vagy a zenélés teljes abbahagyása. Tekintve, hogy gyakorlásra úgy sincs lehetőség. A játék-készség a zenekari és kamarazene gyakorlattal okvetlenül fejlődik. S a továbbképzőnek csak az lehet a feladata, hogy - megint csak az irányelvek szellemében - az életre közvetlenül készítsen elő, vagyis megtanítsa a növendéket arra, hogy hogyan kell az életben - most már nem vizsgára s hangversenyre készülni, hanem - muzsikálni.
S a kamarazene-kultúra ilyetén kiépítése még megéri a társadalomnak azt a néhány évi megterhelést, amit a zenetanulás kíván, míg a szóló hangszeres tanulás további folytatása - minimális gyakorlással - sok esetben tényleg pazarlás.
Körülbelül ezek voltak a körzet értekezleteinek tanulságai. Rendkívül érdekelne bennünket, s úgy hiszem, általában a zenetanárságot, hogy másutt milyen vélemények hangzottak el, milyen szempontok alakultak ki azokra a valóban számunkra is igen nagy jelentőségű, és messze előremutató törekvésekre vonatkozóan, amiket az oktatási reform irányelvei mutatnak.