Örömök kertje: zene

 Nagyszabású rendezvénynek volt a színtere a “régi” és az “új” Zeneakadémia két épülete ez év augusztusában. Az Európai Zongoratanárok Szövetségének Konferenciája –  rövid és közismert nevén az EPTA – rendezvényét takarta ez az elnevezés. Nem véletlenül használom a “takarta” kifejezést, mert a program átböngészése közben tudhatja meg az érdeklődő, hogy ide nemcsak zongoristákat vártak, hanem felfrissíthette, kibővíthette itt a tudását a zeneoktatás más területéről idetévedő szakember is a különböző zenei nevelési koncepciókat (Willems, Menuhin, Dalcroze, Stanislawskij, Orff, Yamaha, Suzuki, Kodály ill. a Marimba Magic Group) ismertető előadásokon. E sorok írója  a zeneoktatás egy kevéssé ismert területéről, a gyógypedagógia oldaláról, valamint a zeneterapeuta szemszögéből figyelte a beszámolókat és bemutatókat, így az alább leírtakat e – talán néha önkényes, erősen szubjektív – nézőpont valószínűleg befolyásolja.
 Legfontosabb üzenete számomra ezen előadásoknak az volt, hogy e koncepciók mind azért születtek, hogy keressék azt az utat, hogyan lehetne a gyerekeket – akár már csecsemőkortól, tehát minél fogékonyabb korban – elvezetni a zene és a zenélés megszerettetéséhez, élvezéséhez, még akkor is, ha esetleg a gyermek valamilyen sérüléssel, képességbeli hiánnyal küzd. Ezt a célt tűzi ki – a valódi humánum jegyében – pl.  a  Yehudi Menuhin által elindított program, mely a “Zene, mint az egyensúly és a tolerancia forrása, európai multikulturális mintaprogram” címet viseli. E koncepció keretében kulturális és szociális szempontból egyaránt hátrányos helyzetű gyerekek szocializációját és személyiségfejlesztését kívánja elősegíteni a művészetek művelése, ill. hiteles és kiváló művészekkel való személyes találkozások segítségével.

Filozófiai alapokra építi Willems  elgondolását, amikor kiindulópontként – a mai életünkből ugyancsak hiányzó felismerést – fogalmazza meg, miszerint az ember, a zene és a Világegyetem szoros kapcsolatban van, s ez tudtunkon kívül is meghatározó emberré formálódásunkban. Kodály koncepciójával rokon gondolatokat fogalmazott meg a módszerről szólva  az előadó, amikor hangsúlyozta a gyermek és a zene kapcsolatának minél korábbi alapozását, a zenei nyelv és az anyanyelv szoros összefüggését, a zenéről való belső elképzelés kialakításának fontosságát, valamint az élményhez kapcsolódó érzelmi vezérlésű tanulás központi szerepét.

Dalcroze pedagógiai gyakorlatát a  ritmussal való munka uralja a testmozgás, az ének és zongorajáték  keretében, úgy az interpretáció, mint az improvizáció területén. A magyar zeneoktatási gyakorlat számára kicsit speciálisnak ható, a Dalcroze-i koncepcióra építő – Lengyelországban működő s az előadásban ismertetett – zenetanári  ritmika-szak is végső soron azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a zenét tanuló gyermek pianisztikai kvlitásai fejlesztése mellett a teljes személyiség alakítását is szorgalmazza. Ez utóbbit a zenét kifejező testmozgással, s a hozzá kapcsolódó emocionális élménnyel próbálja – többek között – segíteni. (Bár sajnos e módszert gyakorlatból nem ismerem, s a megtapasztalásra most sem volt  lehetőségünk, a fentiek bennem dr. Kokas Klára koncepcióját idézték fel. Ennek gyakorlatáról saját élménybeli tapasztalataim vannak, így bízvást mondhatom, hogy a zene kiváltotta belső élmények mozgással való kifejezése úgy a zenéhez, mint az embernek saját magához való közelebb kerülését nagyon is segíti.) Ha megengedjük magunknak, hogy ilyen élményeket átélhessünk, az olyan belső, lelki felszabaduláshoz segít minket hozzá, hogy nemcsak az improvizációhoz lesz meg a  bátorságunk – amely kettős célt kihallhattunk az előadás szövegéből is –, hanem önbizalmunkra is erősítően fog hatni! (Ez a hatás pedig összevethető a zeneterápia  célkitűzéseivel is.) 

Meglepetés erejével hatott rám Stanislawskij nevének megpillantása zenei nevelési témához kapcsolódóan, mely elsősorban a saját tájékozatlanságomat mutatja. Megismerve azonban  az elgondolást, nagyon is helyénvalónak vélem megjelenését, sőt, úgy gondolom, napjainkban rendkívül fontos tapasztalási lehetőséget nyújthatna nemcsak a zenészeknek, hanem mindenkinek a nagy művész nevével fémjelzett stúdium. Miért gondolom ezt? Azért, mert e koncepció célkitűzése az őszinte átélésre nevelés, valamint a merevség, felszínesség, modorosság felszámolása és nem utolsó sorban a kreativitás mobilizálása. A fentiekre – úgy hiszem – nemcsak a zenészeknek lenne szükségük!

A kreativitás játékos és örömteli fejlesztése volt a zászlajára írva a Marimba Magic elnevezésű programnak, melyből különösen az “örömtelit” szeretném kiemelni. Mai teljesítmény-központú világunkban nagyon háttérbe szorul, mondhatnám úgy is, hogy már “papiron” sincs az elérendő célok közé sorolva az öröm.  Hát még a munkának, tanulásnak, a “csinálásnak” az öröme! Pedig Freud óta tudjuk, hogy életünket az örömelv vezérli (hogy ne mondjak boldogság-keresést), de valahogy ezt gyakorlatban is megpróbálni mégsem tartjuk fontosnak. Nemcsak a gyógypedagógus, hanem a zeneterapeuta is beszél belőlem, amikor szeretném a figyelmet felhívni arra, hogy a zene az emberek körében elsősorban az öröm és a bánat önkifejező  eszközeként született meg, s csak utána vált esztétikai értékké. (Gondoljunk csak csodálatos népdalainkra, siratóinkra). Bizony egy sirató eléneklésénél nem a tiszta intonáció szándéka, hanem az érzelem kifejezése vezette az éneklőt. Nem éppen azért kellett Stanislawskijt is “elővenni”, mert a zenei kifejezésnél a technika került előtérbe? Mindenestre elmondhatom, hogy terápiás munkám egyik tapasztalata az, hogy a gyerekek/felnőttek sokasága küszködik azzal, hogy nem ismeri magát és ebből következően az érzelmeit sem (mit érez akkor, ha igazán örül, vagy valóban nagy fájdalma van), s  így nem is tudja/meri azokat kifejezni. Ugyanezért mások jelzései között is nehezen tájékozódik. Ezek aztán a félreértések és érzelmi/emberi konfliktusok forrását rejtik. Pedig – íme az eddigi programok bizonysága – a zenélés élménye, átélése,  sokféle hatása, főleg öröme  prevencióként működhetne!

A konferencia keretében elhangzott előadások témái közül itthon a legismertebbek természetesen (?) Kodály ill. Orff koncepciói.

A Kodályról szóló előadás bennem keltett érzései egyik oldalról – engedtessék meg nekem, mint  Kecskeméten a kezdeti években az  ének-zenei általános iskolában tanulónak – az öröm és a büszkeség voltak: lám szerte a világon ismerik és becsülik, aminek a születésénél – saját élményként – jelen lehettem. Másik oldalról a szomorúság kerített hatalmába: nem jól sáfárkodtunk ezzel a csodálatos, morálisan elkötelezett embernevelő koncepcióval! Idő (óraszám) hiányában leszűkítve, a valódi lényegét ezért talán már nem is értve, (vagy nem figyelve ), a gyakorlatban ellenállások közt jól-rosszul műveltük / műveljük – tisztelet a kivételeknek, hiszen hogy még valamennyire is él, nekik köszönhető! A társadalom sajnos azonban nem a kiemelkedő eredményekre s az örömmel éneklő gyerekekre emlékszik, hanem az óraszámbeli csatavesztésekre, s megkeseredésünket tartja inkább számon. S most itt  egy japán kolléganő elismerő és érzelmileg is elkötelezett szavaiból kellet meghallgatnunk, hogy a koncepció működik! Bizony ez elszomorító volt. A két nagy zenepedagógus munkáját számomra az köti össze – s itt csak erről kívánok szólni –, amit Orff fogalmazott meg: az út a cél! Kodály is a zenélés élményeinek füzérén keresztül akarta eljuttatni a gyerekeket a zeneszeretethez – s nem elsősorban a profi zenéléshez –, s Orffnak is a zenélés öröme volt ehhez az eszköze. Gyógypedagógusi és zeneterápiás tapasztalatom megtanított arra, hogy az ember lelki kiegyensúlyozottságához nem elég az intellektuális tudás, a racionális kontroll, sőt az többnyire útjában áll az átélésnek, az élménynek (pl. félelem a tévesztéstől). Pedig az érzelmi megérintődés adná az egyensúly másik szárát. Ezért tehát tudom, hogy nem szabad lebecsülni, ha valaki nem érti, “csak” érzi a zenét, s esetleg nem tud tisztán énekelni, de képes átélni azt! Ez is lehet útja a zene megszeretésének! Ez az elfogadó attitüd az alapja a zeneterápiának is.

A számomra eddig csak olvasmányokból ismerős Yamaha módszer  legszimpatikusabb célkituzése az, hogy figyelembe veszi a zenét tanulandó gyermek kulturális hátterét, amikor keresi az utat, hogyan kelthetné fel a leendő tanítvány zenetanulási kedvét? Erről nekem az a kodályi gondolat jut eszembe, amit – szabadon idézve – valahogy így mondott: nem azon kell nosztalgiázni, hogy mi volt ( vagy lenne ) jó, hanem fel kell mérni, “mi van”, s a realitások figyelembevételével kell megtervezni a munkát. Ez is rokon gondolat a zeneterápiával, és azt hiszem érdemes lenne sokszor megszívlelnünk!

A Suzuki  módszer – számomra legfontosabb alapgondolataként –  azt fogalmazta meg az előadó, hogy céljuk olyan emberek nevelése, akiknek szépség van a lelkükben, és képesek azt felfedezni és megérteni. Tehát itt is az embernevelés a központi gondolat. Ez még abban is megnyilvánul, hogy a módszert kidolgozó Suzuki hegedűművész a természetes nyelvtanulás folyamatához is kapcsolja, ill. annak mintájára képzeli el a zenei nevelés folyamatát. Ezért fogalmazza meg kiindulásként: mindenkinek van zenére képessége (Kodály ezt úgy mondta: nincs botfülű gyermek). Azonosak elveik abban is, hogy tudták, már a méhen belüli életben kell elkezdeni a születendő ember zenei nevelését. (Ezt a tényt az utóbbi évtizedek aggyal és az egyedfejlődéssel kapcsolatos kutatásai egyébként – mint azt pl. Raffai Jenő könyvéből megtudhatjuk – maximálisan alátámasztják.) Meggyőző volt hallani az előadó idevonatkozó saját tapasztalatait. S lenyűgöző volt a zenei nevelés erejét, mobilizáló és fejlesztő hatását alátámasztó videofelvétel is, mely egy középsúlyos értelmileg sérült gyermek zongorázását, szonáta játékát mutatta be.

Végezetül, de nem utolsó sorban tanúi lehettünk annak is, hogy lehet – Kodály gondolatai szerint – a zongora-tanulásnak az alapja az éneklés, s hogy lehet örömteli zenéléssel megszerettetni kis gyerekekkel – a játék örömén keresztül – Kurtág zenéjét, vagy az improvizatív muzsikálást.

Átgondolva a látottakat s az itt leírtakat, újra csak az a gondolat ébred fel bennem: mennyien tartották / tartják fontosnak – a koncepciók kidolgozói és mai művelői egyaránt –, hogy elvezessék a gyerekeket a zene, azaz az örömök kertjébe! Úgy vélem, ez nem lehet véletlen!

Az előadók – a leírtak sorrendjében – a következők voltak: Gál Andrea, Maria Zgubic, Teresa Roslon-Esztényi, Elisabeth Eschwé, Sarah Tenney, Gillian Skottowe Earl, Wolfgang Hartmann, Sonoko Kase, Katarzina Borowiak, Héjjas Zsuzsa.

Urbánné Varga Katalin

gyógypedagógus, zenetanár, zeneterapeuta
ELTE Bárczi G. Főiskolai Kar